Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette

Biró Lajos: A Serpolette
Regény
VIII.

Másnap Annie újra felment a herceghez. Csendesen lépett be hozzá, és alázatosan állott meg előtte. A herceg felnézett rá, azután elfordította a tekintetét. Hosszú hallgatás következett. Annie végre megszólalt:

- Ezentúl - mondta remegő hangon -, ezentúl... sohasem akarsz már velem ebédelni?

A herceg elfordított tekintete bizonytalanul kóválygott a falon és a padlón.

- Egyelőre - egyelőre... nem. Majd... később... talán.

Az Annie szemehéja remegett, az arca lassan kipirosodott.

- És én... én mit csináljak... akkor? Én akkor mindjárt a tengerbe ugorhatom unalmamban.

- Unatkozol?

- Unatkozom.

A herceg szürke szeme átsiklott rajta.

- Ah... majd találsz valami szórakozást... olvasol.

- Nem olvasok. Én utálom a könyveket.

A herceg tekintete az ablakon keresztül kikóválygott a tengerre.

- Ah, majd találsz valamit...

Annie lihegve állott előtte. Az orrcimpái reszkettek, a szemöldöke idegesen rándult meg egy párszor, tombolva készült kitörni a haragja. De amint szikrázó szemmel nézte a herceg elfordított fejét, a lihegése lassan elhalkult, az orrcimpái nem reszkettek többé, hanem a szája kezdett vonaglani. Szótlanul állott egy ideig, tehetetlenül kezdte a kezét tördelni, és azután panaszosan, könyörögve és csendes kislánysírással mondta:

- Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval.

A herceg szeme átsiklott felette, de nem állapodott meg rajta. Annie síró arccal, tehetetlenül állott a herceg előtt, és kutatva és könyörögve nézett az arcába. A herceg ajka azonban még szorosabban csukódott össze, és az ajka mellett kétoldalt makacs és fájdalmas ránc húzódott lefelé.

- Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval - mondta újra sírósan Annie. - Nem hagysz?

A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután bizonytalanul legyintett a kezével:

- Majd... majd nem lesz... ez sem olyan kellemetlen neked.

Annie csendesen sírt. A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután csendesen kiküldte Anniet. Annie elment és a herceg lassan behúzta mögötte a nyitva hagyott ajtót. Behúzta az ajtót és azt gondolta, hogy amikor most kiküldte Anniet, olyan volt, mintha örökre küldte volna ki. Végtelenségek és örökkévalóságok választják el tőle.

Másnap vasárnap volt, a tenger szikrázott a napfényben, és a Serpolette suhogva úszott előre a szikrázó vízen. A herceg a fedélzeten állott és kinézett a tengerre.

- Végtelenségek és örökkévalóságok - mondta magában.

Felemelte a fejét, nyújtózkodott és próbálgatta a tagjait, mint egy lábadozó beteg. Nagy lélegzettel, szomjasan szítta be a reggeli levegőt, azután derülten adta ki a parancsot:

- Vasárnap van. Istentisztelet lesz.

A matrózok összegyűltek és a herceg lement közéjük.

- Matrózok - mondta nekik -, Istent úgy tiszteljük, ha emberekké akarunk lenni. Derék és jó emberekké, jobb emberekké, mint amilyenek vagyunk, salakos lelkű emberekből tiszta lelkű emberekké. Nemes emberekké.

Végignézett rajtuk. A matrózok hallgattak.

- Egyikünk sem az - folytatta a herceg -, de mindnyájan azzá lehetünk. - Én... én már öreg vagyok, és nekem az élet mást már alig adhat, mint azt az örömet, hogy embereknek... az embertársaimnak... az egész emberiségnek szolgálatokat teszek. Ha akarjátok, én vasárnaponként... és talán máskor is... beszélek nektek az életről, a világról, az emberekről - múltról, jövőről, az emberiség szenvedéseiről és reménységeiről, a végtelen emberi tudásról és ennek a tudásnak a közeli határairól -, ezekről beszélgetünk, és ezek által a beszélgetések által jobb emberekké lesztek ti és jobb emberré leszek én is. - Akarjátok?

A matrózok igent mormogtak, a herceg leültette őket és így szólt:

- Akkor ma - ma az állam történetéről fogok nektek beszélni.

Ő is leült és előbb csendesen, óvatosan - vigyázva rá, hogy nagyon világos legyen, amit mond -, azután kigyulladó szemmel, lelkesen és szinte mámorosan attól, amit mond és attól amit cselekszik - beszélt nekik az állam történetéről.

Előbb beszélt nekik az ősemberről, aki még úgyszólván idegen volt a földön, remegve járt az ismeretlen és félelmes világban, minden zajra összerezzent, ha vadászni ment, és félve falta be a zsákmányát. Azután az első emberi csoportosulásokról, amelyeknek nem volt még sem törvényük, sem szabályuk, de amelyek már kezdték otthonuknak tekinteni azt a darab földet, amelyen ők vadásztak. Az első összeütközésekről, amelyek egy-egy embercsorda között támadtak, esztelen gyűlöletekről, amelyek így keletkeztek, a rosszindulatnak arról az egész salakjáról, amelyet ezek a távoli idők leraktak az ember szívébe.

...Azután jött egy-egy erős, okos és hatalmas ember és az embercsordákat összefogta törzsekké. Az emberek megértették, hogy jó, ha ezt az erős embert maguk fölé emelik, és az ő védelme alatt ettől fogva bizakodva éltek és félelem nélkül ettek. Törvények és szabályok keletkeztek, és megszületett az ember földi életének legnagyobb kincse: az állam. De az embernek örök tragédiája az, hogy kincseit meghamisítja a nehezen vajúdó fejlődés és az ember szívébe lerakódott rosszindulat: - az, akinek védenie kellett volna embertársait, zsarnokukká lett. A legnagyobb gondolat, amely az embernek adatott: az állam gondolata már megvolt, de az állam mindenütt kettéoszlott sok kizsákmányoltra és kevés kizsákmányolóra. Tízezer meg tízezer évig tartott, míg az ember megalkotta az első államot, ezer meg ezer éve tart, hogy fájdalmasan véresen és könnyesen viaskodik azért, hogy az állam az övé legyen. Az egész történelmi korszak: ezer meg ezer év egy szóban: harc az állam meghódításáért. Véres, vergődő, tévedésekkel, fellobbanásokkal, korai kifáradásokkal, kisiklásokkal és elfeledkezésekkel teli harc...

Hol tartunk most? Még vannak elnyomók és vannak elnyomottak, de a föld, az egész föld otthona már az embernek, az ember emlékezik a múltra és előre néz a jövőbe, az egész emberiség legnagyobb célja, egyetlen igazi célja: meghódítani az államot, hogy a nép államai idővel egyetlen nagy államszövetséggé változtathassák ezt a valóban otthonukká lett földgolyót. - És az emberi szívből kezd kitisztulni a salak, vannak szívek, amelyek szinte egészen megtisztultak már, és vannak emberek, akik nem ismernek más kötelességet és más örömet, mint szolgálni az embert...

- A mi hajónk biztosan és nyugodtan siklik most egy idegen ország felé. Onnan más országok felé indul majd. Miért volna lehetetlen, hogyha találunk egy olyan darab földet, amely nekünk megtetszik, akkor mi - szabad és munkás férfiak - azt mondjuk: itt akarunk maradni, a magunk akaratából rendeljük magunkat magunk alkotta törvények alá, de más törvényt nem ismerünk, együtt akarjuk a termelés munkáját elvégezni, de magunk akarjuk a munkánk teljes értékét élvezni, a munka szabad köztársaságát akarjuk megalapítani, államot akarunk alapítani, biztató példát akarunk a vánszorogva haladó emberiségnek adni? Miért volna ez lehetetlen? Én meg akarom ezt a kis munkaállamot alapítani - ha ti szintén akarjátok, akkor meg is lesz.

A herceg befejezte az előadását. A matrózok csillogó szemmel hallgatták, és az előadás végén lelkes hurrázásban törtek ki. A herceg mosolyogva nézett végig rajtuk.

- Most - mondta -, akinek kérdeznivalója van, kérdezhet.

Szolgarov jelentkezett. Mély szemüregében, nagy szemöldökei alatt sötéten csillogott fanatikus szeme. - A kapitány bocsásson meg: az előadása az állam történetéről meglehetősen hiányos és egyoldalú volt, és nyilván nem is szolgált más célt, minthogy hosszú bevezetése legyen annak a rövid bejelentésnek, hogy a kapitány valami primitív kommunizmust akar alapítani. Szabad-e megkérdezni, hogyan képzeli ezt?

A herceg nyugodtan és jóindulattal felelte:

- Valamelyik dél-amerikai államtól meg akarok szerezni egy nagy darab földet. Hiszen úgyszólván ingyen adják. Ennek a nagy darab földnek eleve autonómiát akarok biztosítani. Pontosan meg akarom állapítani az együttélés és a közös termelés szabályait - azután kezdődhetik a munka.

Szolgarov hallgatott.

- Hát mit szól ehhez, Szolgarov?

- Szabad megmondanom?

- Szabad.

- Ez, kapitány úr, polgári álmodozás. Ezek a kísérletek teljesen céltalanok mindaddig, míg a termelőeszközök kisajátítása az egész földön meg nem történt. Mert vagy kizsákmányolókká leszünk mi is a legrövidebb idő alatt, vagy szétrobbanunk.

- Nem hiszem, Szolgarov. Én gondoskodnám róla, hogy szét ne robbanjunk...

- Ön? Hát mi volna ön ebben a szabad köztársaságban?

- Én...?

A herceg könnyű zavarodottságot érzett.

- Én - mondta újra. - Gondolom, olyan szerep jutna nekem, amely lehetségessé tenné, hogy a kis köztársaságot a gyors pusztulástól megóvjam.

- Vagyis természetesen elnök. Született vezér. Született úr. Született elnyomó.

- Gondolom, én nem adtam rá okot.

- Mindegy. Az ember cselekedetei ilyen körülmények között nem függnek a jó szándékaitól. Mihelyt nem az az elnök, akit mi választunk meg, mihelyt az elnök hatalma nem a mi akaratunk következménye, nem szabad köztársaságban élünk, hanem egy abszolút uralkodó zsarnoksága alatt. Akinek a zsarnoksága annál félelmesebb, mert az akarata az egész anyagi létünket tönkreteheti...

A herceg elgondolkozva nézett rá Szolgarovra, és halkan mondta:

- Akkor tehát az lesz az elnök, Szolgarov, akit önök megválasztanak.

Szolgarov szólni akart. A matrózok azonban, akik eddig csak egy-egy gyors és halk megjegyzést súgtak oda egymásnak, most mozgolódni kezdtek.

- Elég volt, Szolgarov - mondta egyik.

- Éljen a kapitány - kiáltotta egy másik.

Erre hatalmas éljenzés zendült fel. Szolgarov fanatikus szeme sötéten siklott végig a társain, haragosan összepréselt vékony szája felnyílt, de a zajban nem lehetett hallani, mit mond.

A herceg mosolyogva intett csendet, és derülten kérdezte:

- Kinek van még kérdeznivalója?

A matrózok halkan lökdösték egymást, de egyik sem mert felállni.

- No - mondta a herceg -, senki sem kíváncsi semmire?

Ekkor szélesen, nehezen, zavart mosolygással felállott Brattlie. A matrózok lökdösték egymást mögötte, és mosolyogva néztek fel rá.

- No, mi az, Brattlie - mondta a herceg.

- Azt szeretném kérdezni - szólt nehézkesen Brattlie -, hogy abban a... köztársaságban minden közös lesz-e?

- Minden, amit termelünk.

A Brattlie szegletes fejében nyugtalanul forgott két kis szeme.

- Amit termelünk? - mondta habozva.

Várt egy kicsit, azután féloldalra hajtotta a fejét, és feszült várakozással kérdezte:

- A nők nem?

A matrózok nevetni kezdtek. A herceg kurtán felelt:

- Nem.

Brattlie felemelte a fejét.

- Nem is ér az akkor semmit - mondta a vállát vonogatva és nyugodtan.

A matrózok hangosan nevettek, és zúgva kezdtek el beszélgetni. A herceg felállott.

- Ez ostobaság, Brattlie - mondta hidegen. - Amit maga kíván, nemcsak ocsmányság, hanem lehetetlenség is.

- Dehogy lehetetlenség.

A herceg menni készült. Brattlie ekkor felnézett rá, azután fellökte feléje szegletes, húsos fejét:

- Hát legalább - mondta hangosan -, szabad lesz-e több asszonyt tartani?

A herceg nem felelt. A matrózok zúgva állották körül őket.

- A francia katonák Tonkinban - mondta Brattlie - három-négy barnabőrű kislányt vesznek maguknak pár frankért. - Hát szabad lesz ezt ott?

- Nem - felelte sápadtan és hidegen a herceg.

- Nohát, nem is ér az akkor semmit - kiáltotta Brattlie megvetően. - Nem is megyek én oda.

Szolgarov hirtelen odalépett melléje.

- Barom - mondta neki megvetően.

A matrózok zúgva kezdtek körülöttük vitatkozni. A herceg megfordult és otthagyta őket.

(Folyt. köv.)