Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXXVIII.

A toronyszobába fölérő vigyázó hasát előrenyomva, két karját összehúzva, vállropogtató nyújtózásban feszült hátra, s ásítása hosszan uázott a néma nyugalomba, előbuggyant könnyeit szétmázoló ökle alól álmosan fejlett ki egy-egy tekintet délre, északra, az erdő-fejeken már ott csillogott a hajnal aranyos diadémja, aztán érdeklődő pillogással dülleszkedett neki a keleti ablakfélnek: a harmatos gyöngyökkel teleszórt sík alján szokatlan fekete kárpit mögött vöröslött fátyolosan a nap óriás tányérja, a sötét köd foszladozva szállt följebb és följebb a sárguló korong lassú menekülése után, s szabályos időközökben dördülő ágyúrobaj bummogott egyhangúan alatta.

A külső védművektől elfutó fehér út erdőbe, mocsárba vesző túlsó végén porbuborék pattant s lengedezve nőtt Csáktornya felé tartó kis lovascsapattá.

Zrínyi századszor felnyíló pillája már nem csukódott le: az ágymennyezetre hímzett Szűz Mária palástja halványan kéklett fölötte, reggel van! Lassan felkönyökölt s nyoszolyájából kihajolva hallgatta jó ideig a távoli morgást, aztán zokogó nevetéssel omlott vissza hanyatt, és szeme lezárult, de ijedten nyitotta ismét tágra, hogy a véres függönye mögött felrajzó rendetlen futamodás, ténfergő tétlenségre szaporodó német, halogató parókalengés, rőzsével-földdel tömődő árok, robbant bástyaomladékon felkúszó janicsárezred, éjjeli lobogásában égő cölöpös sánc hangot, mozdulatot kínos hűséggel agyába rezzentő utált emlékét elűzze magáról.

A beteg ajtaján kint halk kopogás kapirgált föl hirtelen.

- Ki az? - búgott rá ernyedten a közönyös kérdés.

- Csak én! - jelent meg a szemérmes nyílásban Mária halvány arca. - Esterhás uram jüve...

- Mennyen ugyan vissza!

- De, édes egyem!...

- Mi végre?

- Isten térítse kegyelmed tanácsát békességre, uram! Ne idegenítse az barátot! - s szeme kérő pislogása, arca mozdulása magyarázta, hogy ott áll amaz a háta mögött.

- Pál! - szólt hangosan Zrínyi.

- Itten vagyok, uram! - remegett torkot köszörülve a folyosóról.

- Jüjj hát!

Az ajtó egészen kinyílt, s gyöngéden kattant csukódásra zárja a visszavonuló Mária kezében.

A bő, zsinórozatlan zöld vont arany dolmány kurta ujja visszahullott, s a magas prémű süveg kerecsenszárnya bús ünnepélyességgel szállt alá:

- Jüttem nagyságodhoz, hogy visszahíjjam!

A bán szelíd tagadással ingatta meg fejét.

- Nagy sibolygás esék közikben, hogy eszben vék nagyságod elmentét. Mind az generál urak és maga Moncecuculi kérésekre történt ide csak postán sietésem, s ihon az Exzellenz handbriefje - vont ki dolmánya alól egy elegáns hajtású levelet.

A kékeres, ráncos kéz enyhe nyugalommal esett a barna selyempaplanra a meg se nézett, bontatlan levéllel együtt:

- Nem, öcsémuram, nem megyek vissza!

- Nagyságodnak törökkel szemben létele egész ezered-érő!

- Azzal is több, ki undok tétlenségben nézze váram veszését.

- Még áll, uram!

- Elméjekben, kévánságokban mán kőromlás bizony!

- Nagyságos uram, Zrini-Ujvára nem is egész Magyarország, nem is egész köröszténység, hanem csak egy szegletecske. Ha sokan szép királyságokat veszítettek az káspiai hegyekbül kiszabadult nagy bestia ellenében, nagyságod magános úr létére nem röstellheti veszését.

- Hát ugyé veszni fog?

- Nem aztot mondám!

- Megyek Leopoldushoz, térdéhez futok egyszer s utoljára...

- Vitézségibül vesse nagyságod inkább igazságát!

- Nem megyek vissza!

- Romlott hazánk s csaknem utolsó kínra jutott nemzetem képében kérem nagyságodat, hogy azért rossz helyért ne szerencséltesse életét, mert sem Isten, sem világ előtt nem adhat számot, ha elrontja magát és fajtáját, mivelhogy sokáig fáradt az természet, míg nagyságodat formálta az pogány holt eb fogyatására s az magyar név ótalmaztatására!

- Nem megyek, fiam! Visszatérésem tehát szüvek keménységét megszaggatja, gonosságok törsökét kivagdalja? Nem megyek!

- Még csak az nyavalyás Nádasdy uram is ottan vagyon, hun egyedül nagyságoddal légyen az had heános?

- Mi végre mennyek? Hiszem vég szakadott az én hatalmomban! Kanisa alatt némek kezek mesterséggel csinálta csorbáját vitézségemnek Montecuccoli úr maga jőve megigyenesíteni!... Majd Leopoldus, majd ű, ez egyszer ű... Az gyalázatos ritirata után mondám naponta: nyargaljuk meg az török táborát, vonnyunk szablyát reájok, de nem, folyó mögé szaladtak, s szigetem partjárul riogatják vissza az vízre kelő törököt, mint úszni kapatott ebét az vadász!

- S ha ottan vet hatot vagy vakot hadi szerencsénk utolsó harcban?

- Ű dolgok!

- Szerelmes apám uram - kulcsolta össze utolsó erőfeszítésre két kezét Esterházy -, képezze hát elméjében maga elé nagyságod hűvséges szolgáit, jó magyarokat, kiknek karjait bénává csapkodá nagyságod eljütte!

- No, no!

- Csak azt tudom, hogy Zrininek, az szigetitül igazán fajzottnak mast ott helye vára alatt, mert valaki házát nem mentheti tűz veszedelmétül, ezüst marha értékét mentse legalább!

- Ejh, öcsém uram!

- Mondjam hát, hogy visszajün nagyságod?

- Mondjad hát... de csak Bécsbül megtérvén! - törölte le a bán inge ujjával homloka forró harmatát.

Esterházy fölállt:

- Nagyságos uram... Isten... Isten velünk! - azzal hosszú haját kétfelől lesimította, mint aki mátkájához indul, s lángoló arccal sietett ki a szobából.

Vércsíkok csurrantak lova véknyán, amint fegyveresei élén fütyülve vágott neki a síknak. A Mura kanyargását követő füzes sövény mind közelebb-közelebb hajolt a távoli morajlás felé száguló útja irányához... Balra, egy kanyarulatnak majdnem szigetté kerekedő hurkában túl szembe fehérlett a vár nyüzsgő menedéke, s füstbe boruló tetői, tornya mögött a lombos hullámzás zöldjét szaggató muzulmán tábor. Le, délkeletnek a távoli erdő óriás mocsárszegélye előtt lapályuló Mura-völgyön kopjasűrűbe vékonyodó függélyes vonalakból összerótt csillogó kockák lüktettek zászlócskalobogással; a part bokraiba bújt óvatos battériák nagyfokú fésűje meredt sárgán a víz felé, lejjebb, egészen délnek szeszélyes sáncok cikcakkja, golyótúrt mező mögött, Drávának egyenesedő, sokhidú kis patakkal párhuzamos faerőd-vonalon túl a főhadiszállás fehér vászonvárosa nyüzsgött a letaposott vetés arany alapján, s szembe, a bal parton majdnem útja irányát folytatta a török ágyúsor sárgán csillogó rovátkás vonala a Murának szaladó lejtő fején sövénykedve végig.

De fogy a sík és nő a zaj, Allah neve búg, puska ropog látatlan a bástyák alatt...

Mögötte súlyos német ezred vágtat, s a várba vezető híd redutjának kanyarul nehézkesen. Esterházy zavarodottan hátratekint, félrevág, s a németek után száguld a lövöldözés iránt.

A vársánc golyótól védett magasán Montecuccoli beszélget, makulátlan kesztyűjét simogatva finom ujjain, Sparr és Holst tábornokokkal.

- Hihetetlen, uraim! Magára vonta, egyszerűen feje tetejére húzta a bán a nagyvezért, hogy nyomja agyon...

- Nézze excellenciád - nyúlt ki Holst karja, a romladékon szinte gurulva fölfelé zúduló janicsárság színes tömegére.

- Helyesen is tette nagyságod - szólt komolyan Sparr -, hogy ezúttal nem nézte dicső hírének kockára tevését, s eljött rendet csinálni.

Lent, a vár lefutó oldalaival szemben szekérszám ontva nőtt a földi és rőzsefal, a csekély árok vize kiszorulva engedett helyet a turbánok, kucsmák ezerformájú, de egyként allahozó folyamának, s döngő szakaszokban dűlt be itt-ott a cölöpös palánk.

Montecuccoli érdeklődve fordult a döngés felé:

- Nézze csak, azt a fickót, ott, ott, bravó, hitetlen!... Igaz, nem jött még vissza Esterházy?

- Nem, kegyelmes uram!

- Strozzi barátunkat azonban sajnálom, azért a bolond szigetért otthagyni életét, kegyetlen ötlet...

Egy fáradt golyócska koppant lába előtt a földre.

Montecuccoli felkapta fejét és körültekintett: a várra tolongó allahos tenger hullámai veszedelmesen dagadtak mind följebb, összébb a váratlan rajtaütés negyedórák kérdésévé vált sikerének egyre növő vad zajában.

- Tasso commendant urat kéretem! - tekintett hátra idegesen, de visszafordulva újra elmosolyodott. - Lovamat! - harsogott megint hátra. - Mi az? - csettintett ujjával a mögötte feltűnő Hohenlohe vörösre izzadt arcát megpillantva.

- E lövöldözés, Herr Graf Generalissime! - lihegte a rajnaiak vezére.

- Nagyságod csak forduljon kegyesen vissza, s méltóztassék a gondjaira bízott erődítési munkálatokkal foglalkozni.

Hohenlohe morogva faroltatta vissza paripáját, s ugratott el jövetele útján az oldaltámadás golyóitól már bizonytalanná vált várlejtőn.

Montecuccoli kengyelébe lépett:

- Wo ist denn dieser Tasso?... Ach, le voici!... Faműveket felgyújtatni, aknák alá kanócot... csapatokat kivonni...

A három vezér paripái táncoló forgásba riadtak hirtelen, s nyerítő zabla égnek feszítéssel ugrottak meg a biztos kéz szorítása adta irányban.

- ...und nach General-Quartier! - süvített vissza Tasso felé a bizalmas vitézei tömött csoportja közé furakodó lovas utolsó parancsa.

- Buona notte, Serin-schantz! - kacagott föl az ingó hajóhídon még egyszer visszafordulva.

A várra azonban fényes janicsárhullám csapott fel, prófétája nevét üvöltve, s véres habba keveredve ömlött vissza újra. A közelítő árkok barázdálta fennsíkon maga a nagyvezér imádkozott hangosan égre tartott kardos és ökölbe szorított karú élő szoborként, ígéret aranya csengett a harcra buzdító pasák szájában, fenyegetésük ostora csattogott előttük, s a janicsárok új gomolyaggal gazdagulva loccsantották a romlott falakra elszánt támadásukat, de újra visszazuhantak. A nagyvezér imája megszűnt, magasra emelkedett a korbács, s a hátráló testvére puskája csövébe szaladt... előre hát!

- Biszm-illah! Insallah! Jek dir Allah! Allah! Allah! - s a hullám rongyolt taréja fölcsapott a várba...