Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám

Ady Endre: Hatvany Lajos problémája
(Nem a színdarabjáé)

Nem tudom holt bizonyossággal, hogy Hatvany Lajos hány pillanatig tudott örülni (egyébként nagyon ritka és becses izgalmak között és után) színdarabja budapesti sikerének. Talán csak annyi bizonyos, hogy ő azért hozta haza ezt a színdarabot, hogy győzesse (ha győzni tudott Németországban) itthon is, az ő megtagadott otthonában. Már okvetlenül kész lehet az új darabja, már megint valamelyik nyugati metropoliszban gondolhat gúnyos mosolygással reánk Hatvany Lajos. Én pedig eltűnődöm ismét a különös ember fölött, ki nekem majdnem annyi problémát, bajt, gondot, érdeklődést hozott, mint egy asszony.

Mivel az első igazságom fogja legjobban bántani, ezzel sietek előre: a Hatvany Lajos sorsa, ha új vágásúnak tetszik is, ősi és tipikus magyar sors. Valamikor, barátságunk tavaszán, olyan nagy életnek sorsát, szerepét jósoltam neki egy levelemben (históriai magyar életét), hogy ezt a levelemet később majdnem komolyan kértem tőle vissza. És mégis, és ma is bizonyos, hogy senki a mi generációnkból áldottabban, dúsabban, szerencsésebben, szebben, mert kényelmesebben nem kelt útra, mint ő.

Valaki beleszületik egy nagy vagyonba, melynek már nem hirtelen jött szeszélye a minden kultúra és a szép élet, de parancsa és szenvedelme. Valaki, aki ifjan foghat hozzá a maga egyéniségének maga-építéséhez, lehet bátor és saját utú a befolyásokkal és kényszerekkel szemben. Övé az érdekesek érdeklődése, beérkezettek tanácsa, tudósok tanítása, messzevivő vasutak és hajók kényelme, múzeumok és könyvtárak bármelyike. Ő maga magáért is elég legény, érezheti, hogy e nagy kiváltságok nélkül is megállná a sarat az életben, saját személyéért szeretik sokatérő nők, sok értékes barátjának szinte fájdalmas, hogy a világ gyanúsítása nélkül nem demonstrálhatja szabadon hozzávaló teljes és nagy barátságát.

Ha szűk neki Macedónia, vagy csak az bántotta volna, hogy szűk neki, rendben van, itthonról is elérhet mindent, idegen nagyok szeretettel fogadták, s németül is tökéletesen író. Itthon azonban egyenes és egyengetett út nyílt volna számára egy egyetemi professzorság felé is, s milyen erőt és díszt adott volna ez állásnak, s támogatást minden új, igaz, kulturális magyar törekvésnek az ő modern, nagy kultúrája s írástudása. De ezt se követelhettük tőle, azt se, hogy ízlése ellen politikára adja magát, vagy segítse a magyar társadalom megújítására törekvő propagáló, mindenféle progresszívek munkáját, holott az ő propagáló talentuma is a legfáradhatatlanabbul nagyszerű. Egy kicsit-kicsit megértem Coriolanus-érzéseit is, de semmi a világon nem érteti meg velem azt az önkéntes száműzetést, melyet vehemensen, csúfolódva tagad, s mely neki állandó s talán gyógyíthatatlan sebe.

Micsoda lehet a titka ennek az egyéniségnek, ennek az életnek, hogy kártékonyan darabolja, emészti magát, amely még újabb s legegyenesebbnek látszó útján, a színpadin sem tud határozott lenni? Félénk tirannizmus-e a karaktere, egy titkolózó, magát és önmagát megbosszulni akaró költőé-e, vagy csakugyan, ahogyan én hiszem, egy szemita-magyar új Bólyaié, akinek átkát még fokozza a pénz, amely megvan?

Pár évvel ezelőtt a mi irodalmi harcainknak ő volt a legtörhetetlenebb, legocskaysabb, szabad vezére, s hiába mond bármit, előbb vagy utóbb úgyis megunt volna bennünket s e harcokat is. De akkor tűz-elemében volt, s együttbarátságunk is, mely azelőtt s azután többnyire rejtegett és komikusan egyoldalú volt, akkor virágzott. Ma már nem is hálával, de többel, gyönyörűséggel emlékezem vissza az érettem viaskodó, akkor vitéz Hatvanyra. Az én barátságom egy-két emberhez trónoltató mániájú, ilyen volt s ilyen ma is őhozzá az én barátságom, mely ma már még tudomásulvételére sem reflektál. Benne akartam volna látni mindannak a beváltását, amiket a keresztekkel és súlyokkal indított többiektől várni nincs jogom. Biztosságot, stílust, szédítő magas célt, formát, lelket, bátorságot, szépséget követeltem az életétől, mintha ez a legjogosabb és legtermészetesebb volna.

És itt van egy valaki, kiváló, s a ma is, mint régen, izgató egyéniség, aki nem akar vagy nem tud bizakodó szerelmeseihez, sem önmagához méltó lenni. Kiéli - mondja ő - az embereket, művészeteket, könyveket és tájakat, és megy tovább, de hova és miért? Ez a mostani darabja a poétáé is, de folytonos vacogás érzik rajta, hogy jaj, ha itt vagy ott nem minden zuga a színháznak rángatózik tapsra. Itt sem, most sem tudom mit akar: fölemelt és fölemelő színpadot, avagy bernsteini vagy brieux-i sikert, s hogy ez neki igazán érdemes cél? Érdemes volt érte elhagyni filológiát, kritikát, poézist, professzorkodást talán tanszék nélkül, számára itthon önként kínálkozó vezéri és bírói állásokat? Vagy esszé-sikereivel vigasztalja magát, s gondolja expiáltaknak azokat a vétkeket, miket dacból vagy hiúságból önmaga és hívői ellen elkövet?

Tagadja és fájlalja egyszerre, hogy a gyökere magyar földű, német író akar lenni, hogy azután megmutassa itthon, hogy fölér némely magyarral. Nem igazi kozmopolita: miért libegteti tehát magát Ég és Föld között, s mikorra tartja azt a bátorságot, mely valamikor az övé volt s hozzá illett?

Csábít itt most kórházi szobámban betegen, egyedül még többet, hogy beszéljek róla, hogy valamiképpen még jobban provokáljam őt, de azok hatalmas seregét inkább, kik ez írásból mást fognak kiolvasni, mint ami benne van. Mert hát a mi régibb barátságunk megengedte hébe-hóba azt is, hogy ne féljünk attól, ha pénzzel segít az egyik a szorongatott másikon. Erről - hallom - gyönyörű legendák fonódnak az irodalmi kávéházakban, s én nem szégyellnék beszélni róla, de itt és most nem. Talán máskor, most csak annyit még: hiszen Hatvany jóval fiatalabb nálam, s előtte a megfordulhatások, új célvevések s megtalálások ezer boldog lehetősége. Erre nem az én hisztérikus ragaszkodásom hozzá s nem száz tanács, erre önmaga fogja bírni önmagát, önmaga és sorsa. Aggodalommal, megint viszonzatlan, de a viszonzatlanságba régen beletörődött, baráti szerelemmel nézek utána: mi lesz vele s élete problémáját erőszakosan hatványozó életével?