Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXXV.

Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen szerelmének távoli tüze sejlett, hervadásba aszott csupasz fák csurgatták búsan magukról a szürke levet, s a renyhe lapály bizonytalan útján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar insurrectio fátyolos dübörgése, kopott tarkasága.

Az út közepén álló Zrínyi félkezével a prémbe markolva húzta szemére a kucsmát, s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte síp, tárogató költögette útnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi szótól árva, nyomasztó zörgését.

- Ó, kíntaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert generálja hazája szerelméért portyázó szabad hadnaggyá! - mormogta a prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után.

Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől hízó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon, sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, bűzhödő holttetem, madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy, csonka fegyver, kivert gonosztevők, útjuk hibázott elmaradozó dúlók jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában.

Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság, elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán, a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább, s ha elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával szétsuhintott, az óvatos Zrínyi elsiklott a csapás elől, s a bevehetetlen Komárom kusza vonalú háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők csalódott visszavonulását.

A másnap dél azonban újra mezőn lelte, s nagy elhatározásával, kis csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó török nyugtalanítására, hordozható hídját átvetette a Dunán, Vágon, hogy megmarakodjék az utóhadakkal, aztán a kétségbeesés vakmerőségével szegezte mellét az érintetlen Dunántúlra átkapni szerető nagyvezér előhadának, s mikor az Buda felé fordult téli szállására húzó serege élén, izgatott szavú, kusza írású levelet menesztett Montecuccolihoz, hogy ha eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.

Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserű nyugalommal meredt Zrínyi a kezében remegő papírlapra, amelynek gondos kalligráfiájú kerek vonalai között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt szemek, száz út sarától piszkos dolmányok színehagyott rongya, érdes szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok, tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák, romlott puskák, rozsdás ágyúk, csorba kardok, egyhangú étel veszedelemben harácsolt unt mocska... s a térdig érő sár hideg, közönyös fertője, amelyben vonítva ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső veszett, kóbor kuvasz...

Azért se! Hej, trombita, síp, dob: előre!

...a nyugat bíbor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire fénylett mezőn, Dunán túl az esztergomi nagy dzsámi kék kupolája, nyúlánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli színtelenségbe hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part síkján álomra terpeszkedett a nedves földből mesés testű szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd, és suhanva siklott alája a bélai, kékítői dombok árva csapásaink leügető szomjas, éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkút felől fekete-sűrűvé gomolyodott mag közeledett s tűnt el a párkányi útra széles-röviden keresztbe lelankázó dombok erdejében.

A nap lenyugodt, s a fázósan előpislogó csillagok remegve húzkodták össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzadt köddé rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrínyi-nép.

A bán egy fatörzsnek dűlve nézte a sötétségnek sötétséggel való fárasztó, zavaros játékát, s közben-közben csillagfordulást figyelve mérte az időt.

A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke, s a háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély lélegzet, zabropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája föllopózott az égre, s a koromsötétben hűs szél rohant a völgyből erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást síró, nyöszörgő erdőnek. Zrínyi már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, és vissza akart vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó, vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb, közelebb.

- Lóra, legények! - recsegett hátra a vezér fojtott hangja.

Az eső fátyolosan kopogott, s egy jó negyed óra múlva bátortalanul táncoló lámpa tűnt fel az úton, alatta fehér turbán és halványan világító öltözet, mintegy a levegőben úszva. A sötétség húzta, tolta a magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpalánc közé fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszú szünet után tág közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpasor dübörgött előre. Majd végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön nyomában sötét csikorgás s újabb fáklyacsapat.

A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve közeledett, s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrűbe, négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segítségül hívott nevétől morajlott.

Zavaros tömegek zökkentek egymásnak, fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltűnő, fogyó fáklyavilágok között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna szabadulásért.

De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyúltak lángra, szakadozott vonaluk félköre gyűrűs karolásba ívelt, s ropogva szakadt a bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:

- Ne bántsd az magyart!

Az óriás félkör két vége összecsapódott, s az ólmot, szitkot eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklyagyűrű kerítette sötét vonaglás búgó "Allah"-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott.

A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott, s az óriás gyűrűn belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a fáklyaoltogató, zuhogó esőben.

Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a felhőket: a gyűrű megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után, vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyútalp jövetele irányába fordult, s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich kézcsókja némán búcsúzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomorú vezértől.

A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a füzesben, s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az óvatosan kiszemelt ponton átkapott a túlsó partra. Nap feljöttekor már a hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan kimerült vitézek zsúfolt összevisszaságban roskadtak el a gúlába rakott puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen, s az összehúzódzkodva tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete. Borzongva ébredtek aztán a hűvös esti szélben, s remegő ajakkal, reszkető lábbal guggolták körül a vacsorafőző bátortalan tüzeket. Az erő, világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a bort, sert, kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart, zsákmányolt pipa, dohány élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók lelomhult idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott köztük.

Kis hajnalban újra úton voltak.

Hegyhát domborult eléjük, meredek hívta próbára roncsolt erejüket, völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyökörvénnyé, emberi lakást, török földhányást messze elkerültek, és mentek, egyre mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a ködnevelő, túlsóparti végtelen unalmú sík határán, más hegy oldalában kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna faminaret. Tovább! A lassú lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza, s az út meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt.

A szél pisszegve rángatta a kucsmatollakat, s puha-kövérre fújva lötyögtette a fel-felkapott menteujjakat a szájtátó, szomorú, néma csöndben.

Balra hosszúkás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sík mély szakadások barázdálta néptelen partja, odébb délre ismeretlen róna sarával pocsétás folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejű sírkövek rendetlen, tömött hada, aztán a pár minarettel tűzdelt, árokkal, alacsony fallal három felől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest. Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszúkás hegy tetején magas, erős falakból felszökő minaretek után messze felduzzadó város, lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejű házacskák ablakszemekkel írt sok össze-vissza dominókockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső hegylábat megkerülve halkan enyészik el a jobbra, újabb magas hegyek lábához szolgáló mély lapály sírkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel, s ott, ahol Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi palotában, a víz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyóvonal a hosszú hajóhíd. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb városfolt s aztán a szakadékos falú öreg Gürz-Eliász-baba hegye, amelynek kopasz búbján félrevágott sapka a kis török palánk. Úton, utcákon fehér pontocskában végződő vagy egyszínű vörös-barna foltok mászkálnak, s a magas falak aljába fúrt köpü-nyílások felé kígyózva erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást váltó irányú kettős vonalban föl-le.

A csapkodó zajjal hangos vízi bástyák elhallgattak, lágy zenét, imára hívó búgásfoszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlőiben lángok gyúltak, s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen csaholt a kutya.

- Iste Budin! - mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárását kérve:

- Sifáát já! Gül-baba!

Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt, s halkan fordultak vissza a fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel...

A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán sereget. Egyhangúan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető basa diákja, s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett, melléje vetett egy hanyag "mim" betűt... mavt: halott!