Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Figyelő
Brangwynt meg néhány angol kollégáját kivéve, alig bírok elképzelni grafikust, aki tökéletesebb, fölényesebb technikával kezelné a karcoló tűt, mint a híres bécsi mester, Ferdinand Schmutzer. Mellette még Anders Zorn is, a kezeügyességét csillogtató bravúrember is csak ideges kapkodó, aki csak hazudja a biztosságérzését.
Schmutzer grafikái így, kiszakítva keletkezésük helyéből, környezetéből, egymásra halmozódó hatások káoszába fulladt, szaggatott kuszált kultúrájú város lármájába taszítva értetlenül merednek a levegőbe. Bécs folyamatos kultúráját, száz esztendőkön keresztül együttélő nemzedékek összeszokottságát kell minden lap mögé képzelnünk. Nem mintha túlságosan összetett vagy bonyolódott lenne mindaz, ami Schmutzer műhelyéből kikerül, hanem egyszerűen azért, mert külszínre veszedelmesen azonos eredmények belső rugói merőben különbözők és egymástól távolesők lehetnek.
Schmutzer családja harmadik vagy negyedik nemzedéken át hivatásszerűen foglalkozik képzőművészettel. Bécs kultúrájába gyökeredzett, bécsieknek kedves és kívánt a művészetük már több mint másfélszáz éve. Ferdinand Schmutzer azzal a biztossággal indulhatott az életnek, amely egy ősi kereskedőváros patrícius családjából sarjadt fiatal kereskedő pályakezdéséhez hasonlítható leginkább.
Minden jó családnak megvan a maga elrugaszkodott, minden jót eltaszító, "tékozló" fia, aki szégyent hoz a família ősi becsületére, de ez esetben erről szó sem lehet. Hogy mennyire nem, beszédesen igazolják Vilmos császár, a trónörökös, Lueger, Menger és egész sereg kapacitás kiállított rézkarcportréja mellett Bécs banktanácsainak, előkelő testületeinek rézre karcolt csoportképei. A gazdag hollandus céhek, egyletek vászonra vitt csoportozatai térnek vissza óriási papírlapokon lötyögő ferencjózsefekben feszengve.
Pártolják, előreviszik Schmutzert, és mert nem kezeügyébe eső valami az olajfestés, egyszerűen felnagyítja a rézkarcot képnagyságra.
És megszületett a rézkarcóriás, ahol kövér foltok pocsolyájába fullad a fürgén iramodó éles vonal.
Nem sokat tévedek, ha azt állítom, hogy dinasztiája hivatottságára, erejére, hírére épített hite terelte őt abba az irányba, amely kizár minden olyan töprengést, ami a tradíciók, közvetlen elődöktől átvett kész eredmények megtagadásával egyértelmű. Annyira befejezettnek, önmagától értődőnek, helyesnek talált és vett át minden értéket, hogy azok felforgatására társadalmi függőségénél, nevelésénél fogva nem is gondolhatott. Amit továbbfejlesztett, az kizárólag technikai részre vonatkozik, az előadás könnyedségén, bizonyos disztingváltságon kívül nyilván nem törekedett egyébre.
A technika érdekli elsősorban Schmutzert, az köti le, és még ezen a ponton sem sebezhetetlen. Nehezebb feladatokkal szemben azonban technikai biztossága is megrendül. Az egyik csoportkép figurái lazán kapcsolódnak össze, kompozicionális egységük ingadozó, de ami aztán a legsúlyosabb hiba, egyes részeiben olyan kiabáló elrajzolások találhatók, mintha nem is Schmutzer, az előkelő akadémikus, a professzor lenne a mestere, hanem valami kezdő, csak a manier vall mellette.
A kiállítás legértékesebb darabja a művész édesanyja arcképe. Ebben a portréban nem igyekezett elegánsnak, fölényesnek látszani. Gyengéden szeretettel odavetett vonalakból felépített fej konstrukcióban, karakterben egyaránt helytálló, erős.
Egyébiránt nála is, mint annyi másnál önkéntelenül felvetődik ez a kérdés: mit csinálna ez az ember, hova tartana, hogy állana meg a lábán, ha annak idején nem vett volna karcolótűt kezébe az a bizonyos Rembrandt nevű hollandi piktor?
Akvarelljei ugyancsak kiváló ügyességgel készültek. Ha az elsőt megtekintjük, üdítő frissesség árad felénk, a második megszokott, a harmadik már untat, és ha az egész szobát végigjárjuk, meglepetve látjuk, hogy ez az ember távolról sem érzi azt, amint éreztetni akar. Siena falai, Assisi kriptái, templomai ugyanazt a levegőt lehelik ki akvarelljein, mint Danzig utcái, Dordrecht öreg vaskos tornya. Semmi különbség közöttük, csak a formák különbözőségeit tudja érzékeltetni. Egyebet nem.
Ez egy előkelő vándor, aki várost, fejedelmet, minisztert, aki és ami történetesen útjába esik, rézre karcol, papírra fest, mert az öregapja is így csinálta.