Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Szabó Dezső: Don Kisott penitencián

Szabó Dezső: Don Kisott penitencián
4. Don Kisott új lakásán.

Este volt, mikor Don Kisottot bevitték tanítói lakására. A város szélén egy szaggatott kerítésű kis udvarban állott az ócska kis kotyec. Az udvart elöntötte a bogáncs és burján misztikuma. A körül hemzsegő vegetációból kihallatszott az otthont kereső bogarak kérdése. A kis szoba panaszos bútoraiból tördelve szállt ki a sok beléjük sóhajtott nyomorúság. Az óra, a beteg szoba beteg szíve fáradtan lüktette az időt. A megtördelt ablakocskán át a várrom látszott és távol a horizontból az éjszakába rohanó hegyek.

Don Kisott meggyújtotta a lámpát. A kis beteg-gyermek lámpa bágyadtan mosolygott Don Kisott felé: - Ne nézz rám, mert szánakozni fogsz.

Most látta csak megöltnek magát Don Kisott. Nagy megeredt fergeteges könnyfolyam sodort tudatába szavakat: - Elvesztem örökre, feltámadhatatlanul. Elvesztem, mert szerettem, mert szánakoztam, mert hős voltam. Ó visszhangtalan emberiség, mért hagytad felelet nélkül legszebb megvalósulásom! Elvesztem, mert nem tudtam benned lenni. És jaj, meg kellett ölnöm magam, hogy benned élhessek.

Sokáig sírt, s mikor felocsúdott, nagy bús nyitott szemeibe belement a kis szoba. Don Kisott nézett.

Az árva kis lámpás a beteg lány finom kacérságával cirógatta a dolgokat. A kopott bútorok fakult mosollyal, félénk szerénységgel barátkoztak Don Kisott felé. A megtikkadt óra halkan emlékezett. Künn az átfúrhatatlan éjszakából különös hangok szakadtak feléje.

Don Kisott nézte az óra jó öreg képét, és eszébe jutott, hogy szerette az anyját. Nézte a lámpás félreszegett nyakát, finom sugár-haját, és meghalt kishúga melegedett szívébe. Nézte az öreg asztalt, s elmúlt családok étvágyas boldog együttléte szelídült szemeibe. Nézte a félig nyitott szekrényt, s jövő ünnepek biztató szép ruhák várakozása feszült izmaira. Nézte az éjszakától megmélyült tért, s a dolgok szimbólumokká lelkesedtek szemében. Dolgokból, sötétből, lámpásból: ember áradt feléje. Nagy szerető szánakozás mosta el az idő és tér határait. Lelkében felnyerített Rosszinante, Don Kisott újra Don Kisott lett.

És megtágult lelkében úgy nyílt ki az élet, mint egy pompás délszaki virág, és ő színes szószirmokat tépegetett le róla:

- Ó, testvérem, lámpás, szeretlek, mert végtelen vagy és Embert jelentesz nekem.

A te fényed messzi üzenet rég leáldozott napoktól, és ez az üzenet: szeretet.

Feléd nyúlt gyermekkezek, fényedben pihenni egyesült arcok... Család, család, örök nosztalgiája a nőből szakadt férfinak, benned látom ezt. A te fényed apává melegít, és mégis gyermek vagyok.

Ó testvéreim, szegény bútorok! Ti is embert jelentetek nekem. Az élet, mit magatokba néztetek, kiszáll halkan belőletek, és régi sírások és vágyak járnak a szobában. Rajtatok keresztül ölelkezem azokkal, akik már nem ölelkeznek. Ó múlt emberek, mennyire vagytok ti! Bútorok, bútorok, szeretlek titeket!

Ó éjjel, messzi tengerből szakadt fekete folyó, mely eggyé mosod a formákba gyötört világot. Lágy fekete selyemkendő vagy, ó éjszaka, és letörlöd az élet lázát a meghajszolt emberről. Bűvös kertész vagy, és visszakötöd gyökereink az ős rokonságba. Ó végtelen nagy éjszaka, a te sötétséged tele van alvó testvérek felém pihegésével.

Távol a bakter kiáltott, és Don Kisott visszarezzent megvert önmagához. - Jaj, szinte visszaestem Don Kisottá! - És lefeküdt aludni, hogy ne legyen.