Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám
Nemrégen még - noha a tegnap van legmesszebb a mától - négy, három, vagy két év előtt még könnyű szövetű, habos függönyök nyájaskodtak a megnyugtatóan széles, fehér ablakon, mely szomjasan, szélesen kitárt szárnnyal és muskátli-bandériummal ment elébe a minél bőségesebb napsütésnek, vakmerő, sokszínű, kövér párnák hömpölyögtek kacagva a díványon, míg a világos bútorok szerényen és szűkszavúan, csupán hivatásukra szorítkozva húzódtak meg a fal mellett, és maga a fal, a belső architektúra, az egység, az összhang és a szín volt lelke a lakásnak.
Most aztán egyszerre - valahogy visszafelé fordult a kerék, vagy elszakadt a film - ismét komor, homályos szobákban találjuk magunkat. A brokátfüggönyök homályában ismét kinyíltak a titkok, furcsa szögletek riasztják az embert, és komor, fekete vasrács áll őrt a mélyszínű, a pántokban nyögő ablak előtt. Árnytestőreikkel ismét a bútorok vették át az uralmat. Megnőttek, egyre nőnek a bútorok, és terebélyesen, álmosan terpeszkednek a szobában. Puhán ölébe vesz és térdén lovagoltat a tekintélyes öreg karosszék, és megint végig lehet álmodni királyok nászát a lakásnak legfőbb oltára: a faragott, mennyezetes ágy előtt.
Észre kell venni, hogy ma, legújabban - legalább e percben még - megint a régi bútoroknak van keletjük. Régi és monumentális: ez kell bárónak és bankárnak egyaránt. Esetleg a biedermeierbe áthajló empire, de lehetőleg: renaissance. A Louis XV. már csak a sznobokat hevíti. A bútor is megkezdte vándorlását csakúgy, mint a föld. A faragott ágyat csakúgy kihúzták a születettek alól a meggazdagodottak, mint a földet. A különbség csak az, hogy ez a vándorlás nem tarthat soká. A föld örök, de a bútor... mit fognak csinálni az új bárók és bankárok néhány rövid évszázad múlva? Elfogy a renaissance és elfogy az empire is, és a drága intarziák már csak múzeumok üvegszekrényében fognak hervadni. Arról pedig a mai iparosok gondoskodnak, hogy a ma készült bútor már ötven év múlva végképpen befejezze vándorlását.
Ma egyébként már abban sem látunk semmi visszásat, hogy "a kereskedelmi tanácsos egy Luther-széken himbálja magát, és egy renaissance szekrényből veszi elő a leszüretelésre megérett kuponokat". Mintegy tizenöt évnek előtte, az iparművészeti föllendülés hőskorában, ennek a kornak a krónikása: a lelkes Richard Muther még gúnyos fölháborodással csípi nyakon ezt a perverzitást. Holott csak beállítás dolga az egész. Mért ne illenének bele a nagy stílusba éppen a bankárok? Hiszen beleillettek azok a bankár ősök is, akik oly markáns méltósággal néznek le ránk Tintoretto képeiről! Holbein vagy Delfter van der Meer vagy Quinten Massys már a nagy stílus bútor-óriásait is odafestette az üzleti könyvein dolgozó, vagy aranymérlegén méricskélő kereskedő mellé.
De hát hová merült el az iparművészeti föllendülésnek, a modern iparművészet megszületésének az a hőskora, melynek forró szelét még mi, most férfikorban levők is éreztük? Hol van a forradalom, melynek Dantonja és egyben történetírója - ebben a korban, mint az igazi renaissanceban minden művész: festő, szobrász, kézműves és író is volt egyszemélyben - van der Velde a lelkesedésnek oly hőstetteit jegyezte föl a "La renaissance de l'art appliquée" című eposzában? Hová lett öröksége a kornak, melyben William Morris, a bágyadt költő egyszerre elkezdett szőnyeget szőni és tapétát festeni, melyben a legjobb építészek, festők és szobrászok, eddig a nagyművészet gőgös fölkentjei, apostoli buzgalommal siettek munkászubbonyt ölteni, és nem elégedtek meg a tervezéssel, hanem maguk is részt vettek a bútor, az üveg, a szőnyeg, a lámpa tényleges elkészítésében.
Csudálatos tulajdonképpen, hogy ez az elméletileg helyes, mert a gyakorlat kapanyelét megmarkoló mozgalom, milyen kevés helytálló és igazán gyakorlati eredményt produkált! Csak úgy eshetett: hogy ezek a forradalmárok, akik úgy lenézték az értelmetlenségeket, az oroszlánfejet ábrázoló kilincseket és a nimfákat ábrázoló pecsétnyomókat, tulajdonképpen ők voltak a legnagyobb fantaszták. Megvetvén a figurális értelmetlenségeket, még testetlenebb, még elvontabb dekoratív álmokat akartak bútorrá, majolikává és szövetté valósítani. Persze, a hiba ott lehetett, hogy túlságos vérmességgel és művészi ambícióval láttak a lényegében egyszerűbb feladathoz. Az összes, eltemetett festői és szobrászi álmokért kerestek kárpótlást egy-egy szegény székben vagy szekrényben, mely mindössze csak arra való, hogy leüljenek rá, vagy hogy fehérneműt tegyenek bele. Világos, hogy így mindent túlzsúfoltak művészettel és henye ornamentikával - ha másfélével is, mint elődeik -, és nem tudtak egyszerű, jó praktikus tárgyakat készíteni.
Csak több évtizeddel utánuk, éppen, amikor már kisebb alkotó tehetségekkel is beérte az iparművészet, csak mostanában sikerült egy jobb iparművészeti stílusfélét megteremteni. Csak mostanában készülnek jobb, értelmesebb, konstruktívebb tárgyak, vagyis helyesebben: legtöbbször csak terveik, mivelhogy az ipar még nehezen tud szabadulni a gyári ipar lelkiismeretétől. Ez a mostani stílusféle azonban - nyilván régibb stílusokból - leginkább az empireből és a biedermeierből táplálkozik. Éppen a legjobbak: Bruno Paul és társai kezéből alig kerül ki valami, amiből ne sóhajtana ki e korok nosztalgiája. Nem érthető-e ebből a közönség logikája, mely a valódi régi bútor felé fordul azzal az okoskodással, hogy: ha már régies bútort veszek, mért ne vegyek régit? Ha már másolatot, mért ne eredetit? Főként, ha legtöbbször olcsóbb, meg jobb is az eredeti.
Lehet, hogy ez az egyik és egészen egyszerű magyarázata a régi bútor divatjának. Mert az kétségtelen, hogy a régi bútor ma még olcsóbb - persze, a divat elterjedésével egyre drágább lesz -, mint az egészen kitűnő új bútor. Az ilyen egészen kitűnő, a gyári ipart megelőző kor iparosának lelkiismeretével és gondjával készített új bútor ugyanis határozottan drágább, mint a régi bútor. És egyáltalában is ritka. Magyarországon például alig tudunk két asztalost, aki időálló, erkölcseiben is biedermeier bútort készít manapság.
Aztán meg, bizony nem nagy túlzás és nem finnyás esztétizálás olyasfélét állítani, hogy ennek a mi korunknak nemigen van igazi, átfoglaló, a művészeteket az architektúra anyai ölében egyesítő stílusa. És ezt nemcsak közellátással, nemcsak a kellő történeti perspektíva hiánya miatt lehet megállapítani. Nem valószínű, hogy az utókor stilizáló hajlandósága belőlünk valamiféle stílust ki tudna kerekíteni. Ezt érezzük mi is, és ezért nem nagyon vonzódunk a mi korunk tárgyaihoz.
Aztán még egy ok: a szükséglet és célszerűség szigorú szemmeltartása, a legszükségesebbre szorítkozás formában és anyagban, mindez a jogos és okos puritanizmus végső fokon kétségtelenül nagyon is leszereli, csaknem sivárrá egyszerűsíti a mai iparművészet tárgyait. Egy kicsit csakis negatívum, csakis tagadás az egész. A rossz ornamentika hiánya még nem jelent jó ornamentikát. A logika akárhogy jóllakik, még mindig éhesen marad az örök, az el nem altatható: fantázia. Mesére a falanszterben is szükség lesz. És játékra is.
És ez az ok sem az utolsó. Nagyon valószínű például, hogy az embereknek az iparművészeti divatok gyors változása is kedvét szegte. Évről évre változnak úgyszólván az igazságok - tehát nem lehet hinni bennök. És az új divat itt nemcsak időszerűtlenné koptatta a régit, hanem rendesen le is leplezte: kiderült, hogy a legjobbnak hitt tárgyak is igazán csak múló divatérzéseket elégítettek ki, és hamarosan egészen az elviselhetetlenségig diszkreditáltattak. Elég itt például magának Van der Veldének, ennek a kitűnő művésznek régebbi alkotásaira utalni: ma úgy hatnak, mint nyugtalanító ízléstelenségek. A régi bútor ezzel szemben már csakugyan kiállta az idők próbáját. Ebből választhatok ízlésem szerint, látom, hogy milyen kész anyagában és formájában? Holott az még nagyon kérdéses, hogy a legszebb tervek is a kivitelben hogyan sikerülnek?
Lehet, hogy ilyen praktikus körülmények pecsételték meg mostanában az új iparművészet és főként az új bútorok sorsát, és ilyenek virágoztatták ki újra a régi bútorok divatját. De bizonyos, hogy vannak mélyebb és ilyen világossággal ki sem hántható okok is. A szellem geológiájának nagyobb eltolódásai, hatalmas ritmusok, miknek egy távoli, apró rezgése lökte felszínre ezt az aranyozott és faragott holmit, a nehéz, örvénylő brokátot és a szépmívű intarziát...
Talán a felvirágzó neoromantikának egyik jelenséghajtása a régi bútorok újontámadt szeretete. Talán köze van ehhez Maeterlincknek, Hoffmanstahlnak, sőt még talán Bergsonnak is. Talán Nietschének is ahhoz, hogy csak a monumentális bútoroknak van keletjük. Talán a materializmus csődjének és a metafizika diadalmas restitúciójának is van része benne, de bizonyos, hogy a világosságban való elfáradás, a világosság céltalansága és fejlődésképtelensége az egyik döntő oka annak, hogy ismét kinyíltak a titkok, megnőttek a bútorok és árnyaik, és a hálószoba bíborában ismét trónná lombosodott: az ágy. Úgy látszik, életünk titkos válságaiban részt vesz társunk, a bútor is. A bútornak is van lelke, mely a lélekhez szól, s mely a lélek apályát és dagályát sorsával követi.
Néhai való jó Bodnár Zsigmondunk úgynevezett hullámai valahogy itt is megállapíthatók. Hiszen már maga a renaissance is lázadás volt a gótika formai szigorúsága ellen. A játékos formák mámora egészen a barokkig kótyagosodott. Akkor ismét elkövetkezett a kijózanodás: az empire és a böjt: a biedermeier. Aztán - tanú rá az Andrássy út - ismét a renaissance, sőt a barokk is, a legrosszabb fajta. Végül - most már tudjuk, hogy nem legvégül - a modern iparművészet, a ruskinizmus, mely, ha jól a gyomrába nézünk, tulajdonképpen ismét nem más, mint: gótika. Napnál világosabb, hogy azért részegszünk le, hogy kijózanodjunk, és azért józanodunk ki, hogy módunkban legyen ismét lerészegedni.
Aminthogy bizonyos, hogy a régi bútor most megállapított divatját új hullám fogja felváltani. Már szinte hallom a lelkes agitáció érveit - helytállók és okosak -: a polgári életformák és a vasbeton révén reformra kényszerült külső architektúra nevetségessé teszik, leleplezik a régi bútor sznobizmusát. Aztán meg a művészet, az iparművészet, az élet - fejlődni akar, és még a legrosszabb érvekben is réseket talál, melyeken kidughatja a fejét, felszökhet, kivirágozhat. Hogy aztán virágzásában ismét megálljon és visszafejlődjék? Valószínű, hogy éppen azért.