Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Disputa

Tankó Béla: A magyar protestantizmus kérdéséhez.

Szabó Dezső cikke a magyar protestantizmusról bizonyára nem az utolsó szó ebben a kérdésben, de hogy a szőnyegre hozott kérdés a diszkusszió előterében maradjon, éppen olyan bizonyosan jelentős dolog, mint ahogy az indítás maga az, minél mélyebb igazoltságú az a meggyőződés, hogy a magyar protestantizmus sorsa a magyarságnak is sorsa. A protestáns időszaki sajtó, bármennyire szívén hordozza is ezt a kérdést - hiszen ránézve életkérdés ez -, zárt és aránylag szűk körön kívül alig kelt visszhangot, köteles apológiát látunk idevágó irodalmi munkálataiban is, s ha a nagyobb nyilvánosság elé próbál lépni, könnyen a felkínálkozás gyanújába esik. Ráfordítani a figyelmet a protestantizmusra, egy magasabb értelemben aktuálissá tenni azt, ami nem szorul különös esetek reklámozó cégérére, ily körülmények közt olyan kérdés, melynek, ha vihart arat is, kívánni kell, hogy legyen folytatása s melynek értékmérője az, hogy régi s mindig új kérdések mindig új megoldásának szükségét érezteti. Nem a megoldás pretenziójával, hanem - a kérdés föltevéséhez szükséges óvatosság jelentőségének tudatával - csak valami tervrajz-készítéshez, azt mondhatnám: a kérdés módszertanához legyen szabad néhány sornyi helyet kérnem attól a liberalizmustól, mely az első cikkel a kérdés fontosságának tudatát dokumentálta.

A magyar protestantizmus problémájában, úgy tetszik, az az első megszívlelendő, hogy a magyar jelzővel összefogott kérdéseknek nem szabad elfeledtetniök, hogy a magyar protestantizmus nem érthető a protestantizmus természetének és lényegének ismerete nélkül. S itt, ezúttal különösen egy - különben rég ismert - tényre kell figyelni: a protestantizmust nem lehet egyszerűen azonosítani azokkal az intézményes alakulatokkal, melyekbe emberi alkotás létére formálódnia kellett, mivolta nem merül ki mindezekben, a szervezett egyházban, a tanban, a kultuszban. Tudjuk, hogy minden emberi alkotásra nézve fennáll ez a természetes különbség az eszmény és konkrét tapasztalati megvalósultsága közt, de csak a protestantizmus volt következetes ennek a felismerésnek őszinte érvényesítésében: a látható és láthatatlan egyház megkülönböztetésével. Nemhogy átlendítse a felelősséget a látható egyházról a láthatatlanra az érzékelhető hiányaiért, hanem hogy saját maga még csak ne is kereshesse a maga erejét intézményekben, azaz merev, masszív mechanizmusokban, hogy megtanulja az intézményeket - az egyházat elsősorban, de minden más szociális alakulatot is - eszköznek tekinteni - a saját magát a maga erejéből mind teljesebben kifejtő szellemiség számára. Más szavakkal: a protestantizmus, mint történeti jelenség, nem érthető másképpen, hanem csak mint egy személyi erővé vált életelv életsorsa.

Történetileg valóban ezt a képet mutatja a protestantizmus. A reneszánsz betetőzője, éppen azáltal, hogy öntudatosan proklamálja az éltető elvet, a szellem szabadságát a legéletbevágóbb ponton, a hit, vagyis a meggyőződés és lelkiismeret kérdésében, aminek a többi mind természetes függvénye. Betetőző munkája egyszersmind felújító, reformáció volt a születési perce, újból való érvényesítése s most végre öntudatos és végleges érvényre emelése a keresztyén, azaz Krisztusi tannak az egyéni lélek vagyis a szellemiség abszolút értékéről. A protestantizmus ezzel a vallási fejlődést belekapcsolta, ha egyelőre nem is öntudatosan, de reális, izmos szálakkal, az egyetemes szellemi fejlődésbe, nemcsak örökös megújulás forrásává tette a lelkiismeret szabadságára épülő vallást - az Istennek "lélekben és igazban" való imádását - minden fejlődésnek. A protestantizmus, ismételnünk kell, történetileg nem érthető másként, hanem ha mint az a természetes, azaz, a szellem természetében gyökerező szükségesség, hogy ezt a reformált, vagyis újból érvényre emelt életelvet csakugyan személyes erővé kell tenni. A protestantizmusnak, mely intézményes formákban valósult meg, egyetlen méltányos, mert igazságos mértéke azért ez, mennyire volt képes ezt a küldetést megvalósítani hely és idő szerint? Akkor kapunk kritériumot az Egyház megbecsülésére, arra, amit eszményi szerint és arra, amit tapasztalatilag végez, megértése és értékelése (amely két mozzanat oly szorosan egy egész, mint két fél akárminő más egészben), elvileg csaknem lehetetlen, amíg ebből az elvont, vagyis legfoglalóbb szempontból nem nézzük.

A magyar protestantizmust is, múltját és jövőjét, meg kell szoknunk ebből a szempontból tenni vizsgálat tárgyává. Szabó Dezső cikke és azoké, akik eddig hozzászólottak (szept. 1-ig), igen jól tudja ezeket, mégis, mintha az egyház és a protestantizmus nem volnának eléggé különválasztva szemlélődéseikben, mintha a magyarság problémái mellett a protestantizmuséi elhalványulnának. Érthető, hogy a protestantizmust ott keressük, ahol megvalósulására természetes és szükségképpeni eszköze van: az egyházban, s ezen keresztül az életben, közelebbről a magyar prot. egyházét (történeti tény, hogy ez a kálvinistáét) a magyar életben. De éppen itt kell szigorúan ragaszkodni a kérdés föltevésekor a protestantizmus történetének és logikájának tanulságaihoz: a protestantizmus személyes életelv vehiculuma, értékelésének és jövőbeli sorsa irányításának nem az az igazi és megfelelő kritériuma, ha azt kérdezzük, hogy mi volt képes tenni oly intézményekkel való versenyben, mint a katolicizmus és a szocializmus, ezekre általában csak akkor lehet felelni, ha először tudjuk, hogy ez a három szociális alakzat már-már szintén mozog, annálfogva igazában véve össze sem mérhető minden előzetes fogalomtisztázás nélkül, mert értékelő elveik nem azonosak, s a protestantizmust egyik sem mérheti, mert egyedül ő áll abszolút értékelő állásponton, éppen a szellemiségnek, az egyénben élő lélek abszolút becsének elvileg végleges kihirdetésével.

Mennyire volt képes a magyar protestantizmus, ezt az egyetemes lényeget az adott viszonyok közt megvalósítani, úgy érzem, ezt kell először lelkiismeretes azaz tárgyilagos kitartással megállapítani, éspedig a jelenlegi prot. öntudat tartalmának gondos taglalásával. Ez talán nem is sejtett nehézségű munka lesz, alig is van valami úttörő kísérlet feléje, a német protestantizmusban (tudtommal a vallás lélektani adalékokat, bármilyen becsesek a maguk céljaira, nem számítottam ide, sem az építő-nevelő célzatú, önéletrajzi vagy más följegyzéseket, önanalíziseket). És lehet, hogy meglepetéseket fog hozni ez a kutatás, lehet, hogy amint Strauss Dávid kérdését, melyet 60 évvel ezelőtt így tett föl: keresztények vagyunk-e még, a jobban informált kutatás fölcserélte ezzel: keresztények vagyunk-e már - úgy kell majd ezt a cserét végrehajtani a protestáns jelleg megítélésében is. Ha ez volna az eredmény, tán nem meglepetés nélkül, de kétségbeesés nélkül látnók ismétlődni a nagyszerű tanulságot, hogy némely eszmében oly magasra lendült föl az emberi szellem, hogy századok alatt sem érhette utol magát, s nem tennők felelőssé a magyar prot. egyházat, sem a magyar szellemet azért, ami az egyetemes emberi jellemnek, úgy látszik, eredendő gyöngéje s egyszersmind tragikus nagysága, hogy a saját maga egész erejét és gazdagságát csak úgy tudja felfogni, ha kivételes elmékben előre vetített lehetőségekhez, a "distancia pátoszával" hozzáméri a tényleges, cammogó fejlődést.

De akármi legyen az eredmény, ezt a munkát el kell végezni. Az elvi tisztázás, a történelem objektív leszűrésre kínálkozó tanulságai csak a jelen tőlünk távolodó kezdetéig kalauzolnak, mi van a jelenben, mit lehet várni, mit kell tenni a jövőben - erre a jelen öntudat analízise fog segíteni. Lesz-e ebben az irányban folytatása vagy hatása a Szabó Dezső megindította folyamatnak, ki merné megjósolni? De hogy beláthatatlan fontosságú munka volna az, s hogy kívánni kell, hogy legyen ilyen hatása, azt bizonyára ő is cikke legértékesebb hatásának tartaná, s a protestantizmus és a magyar néplélek kutatása oly tárgyhoz nyúlna benne, mellyel elméleti és gyakorlati fontosságra nézve egyaránt kevés veheti fel a versenyt.