Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Figyelő

Kádár Endre: Az új magyarok

Hálásabb és tapintatosabb arról beszélni, hogy az eddigvaló magyar darabok sorában mit jelent a két legújabb, mint arról, mi jó és mi rossz bennük. Ha Farkas Imre vígjátékában, A hónapos szobában akarnék mindenáron méltatni valamit: emlegetni kellene Heltai Jenő szép, finom, gyengéd szentimentalizmusát, mely nála annyira mélyen érzett, oly valószerű, s mely Farkas Imrénél lepárolódva annyira híján van az igaz érzésnek. Nem sokkal kényelmesebb Balázs Sándor íróvoltáról beszélni, ami benne eredeti (?), tegnapmúlt magyar darabokból cseng vissza. Bár azt, hogy tud komponálni, s hogy ez az alig eltanulható írói képesség a sajátja, az elvitathatatlan.

Ellenben egy más beállításban nagyon érdekes témának látszik a két darab. El lehetünk készülve rá, hogy ebből a hangnemből, ebből a romantikából, amelyből A hónapos szoba és A feleségünk kinőtt, nyilván egész csomó darab fog kisarjadzani. Megérkezett a színpadra a hónapos-szoba költészet, az olcsó líra, a hátsó udvari lakások, a szegénység, az ábrándos kis világ muzsikája, melynek első és sikeres próbálkozása Drégely Gábor jelentkezése volt. Itt van az a színpadi divat, mely a novellában még most is jelentékenyen tartja magát, az az értéktelen romantika, mely először rátalált a szabólegényre, akiből pompás frakkja révén miniszter lesz, itt a hónapos szoba nagy költője, s itt a kis Mathild, akiből a ruha, a gazdagság utáni vágy bárónét csinál. Még nincsenek itt mindannyian, jönni fognak a többi figurák is: a kispolgári élet szép ábrándjai: a szerelmes, akiből miniszter lesz, s meglátogatja a hűtlent, aki bolondul egy postatisztnek lett a felesége, s tudom én már a többieket, akikről olvastam fiatal napjaimban. Jön, jön, jön a szegénység diadalmas romantikája, mely a regényben s a novellában kezdett volt már kifáradni, nyilvánvalóan a színpadra fogja vetni magát. Minden joga és feltétele megvan hozzá, feltétele a leghamarább, mert mint Drégely és utána most Balázs megmutatta a színpadra-valóságot, a technikát a legkönnyebben és a legjobban meg tudják tanulni. Az a néhány elsőrendű név, amelyik az utóbbi esztendőkben a színpadra adta magát, azzal, amit produkált, úgyszólván nekik élt. A siker, a siker a maguké volt, az eredményeik ezeké, akik utána csinálják technikai fordulataikat. Talán hat-hét esztendeje tart a magyar darabok föllendülése, csodálatos fellendülés: nálunk ez a hét esztendő annyit jelentett, mint más kultúrában száz. Milyen jól tud a most növő nemzedék tanulni! Előttük nem tudtak darabot írni, akármilyen jó is volt a magyar darab, az hiányzott belőle, ami a jó darab első feltétele: a színszerűség, a színpadra gondoltság. S ím azután, hogy egyik-másik írónk egészen ráadva magát erre az egyre, idepontosítván egész képességét, megcsinálta a magyar darabot s elsősorban a technikát, ím azután pár évre egész ötödrangú írók és magukkal hozzák a hibátlan színpadképességet. Ez nem véletlen. Véletlen a Drégely Gábor esetében, de nem az már a másodikban, Balázs Sándornál, s nem lesz véletlen az utána következőknél. Az effajta ügyes színpadi kerékgyártók úgy el fognak szaporodni, s ugyanolyan jól fogják dolgaikat csinálni, mint a francia bohózatgyártók, s mint a példa máris mutatja, a darabjaik úgy fognak egymáshoz hasonlítani, mint két francia bohózat. Közelednek azok a darabok, amelyeknél sokallani fogjuk már a technikát.

*

Más dolog az, hogy kellenek ezek a darabok a pesti publikumnak. A mai sikertelenségek nyilván nem irányadók, s bizonyára nem a tévedt színházigazgatásra vezethetők vissza. Nem kell semmi, nincs az a jó darab, amelyet meg kellene nézni. Budapesten ma kétségtelenül a legnehezebb mesterség a színházzal való bajlódás, holott az előbbi esztendőkben nem volt szebb és jövedelmezőbb. A pesti színházigazgató zseniálisabb volt, mint akármelyik európai kollégája, mert nagyszerű üzleteket csinált, s hozzá ez az üzlet egyben irodalmi ragyogásos is volt, mert ki adta Európának a magyar szerzőt, ha nem a magyar direktor? Ma, legalább a szezon elején, másképp mutatódnak a dolgok. Még azok a darabok, amelyek kiszámítottan a publikumnak íródtak, azok sem kellenek. Itt van például Birinszki Bolondok tánca, amelyet a Nemzeti Színház mutatott be. Csupa helyzet, csupa hatás, csupa alkalom a mulattatásra, mert ami ellene szól: indokolatlan fölénye, mely nem is fölény, nem bánthatja a publikumot - s mégsem tetszett. Várni kell, idővel talán egy-két nagy sikerrel mégis megjön a színházi láz.