Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám

Tóth Wanda: Kandallónál

(Nagyon szép, nagyon csendes, nagyon világos szoba. Kényelmes Louis Philippe bútorok, ódon aranyszínük szinte izzik az esti napfényben. Szép íróasztal, válogatott, de nem sok és feltűnő könyv s apróság. Fényűző teásasztal. Két hölgy. Elegánsak, korukról már lehetne beszélni.)

Az egyik (élénkebb és csinosabb, ingerlően nyalakodik): Meg kell adni, értetek hozzá. Nekem azért is szimpatikus az otthonotok, hogy nincsen benne különcködő és felesleges holmi, csak egyszerűen szép az, amivel éltek.

A másik (nyugodtabb és szebb, ő van otthon): Ah Istenem, hisz manapság mindenki valami sajátos intérieurt akar! Nem tűnt fel neked, hogy nincs is olyan nyomorult ember, akinek minden körülmények közt nem maradna még egypár idétlen és fölösleges nippje.

Az egyik: Talán meg se lehet élni anélkül, hogy valami fölöslegünk legyen... össze is gyűlik és idővel magunkat szorítana ki, ha nem volna bátorságunk egyszer-másszor nagytakarítást csinálni, és mindent kihajigálni - az időszerűtlen emlékekkel együtt. Adhatsz még egy csésze teát. Engem úgy látszik, végleg ide kaptok kosztba. Ha elgondolom, mennyi ideig láttuk egyre egymást anélkül, hogy összebarátkoztunk volna!

A másik: Láttuk egymást. Ha csak egy-kétszer is egy télen, számomra egyforma idők voltak, s nem is éreztem a távolságot, később meg az összeösmerkedés mégsem került fáradtságunkba. Mintha kiskorunkba tanulunk nyelveket... mire felnövünk, egyszerűen tudjuk már. Nem pártolom az érzelmi meglepetéseket, és ha valaki kezdeni akar velem, már előbb meg kellett hogy tegye, mi?

Az egyik: Körülbelül. És tudod, mi hozott bennünket végre is össze? hogy talán jobban maradtunk saját magunk másoknál. Ugyan mivé lettek a lányok, kikkel iskolába jártunk, meg a többi ember, kikkel életünket kezdtük? Mintha útközben kicserélték volna őket, olyan különbözők most... csak nem holmi idegen férjekbe volt például olyan bolond szerelmes az ember...

A másik: Igaz. Akármilyen különböző is a múltunk, abban hasonlók vagyunk, hogy nem vesztettük el magunkat, és még tovább is akarunk menni, akármily keserves és fárasztó is volna ez néha. Szinte furcsa, hogy így igazán barátnők lettünk, pedig ugyan mi haszna van egy asszonynak a másikból?... Asszonybarátság: igen-igen ritka és önzetlen dolog, hiszen még csak kiegészülést sem várhatunk egymástól.

Az egyik: Ha mást nem is, két olyan vadmadár, mint mi, legalább elmondhatja egymásnak, ami nem való a többieknek. Asszonynak úgyis minden beszélgetés unalmas, ha nem lehet bizonyos személyes íze, muszáj intimnek lenni, s biztosítjuk egymás szórakozását.

A másik: Talán mert mindenkiben megvan valami furcsa vágy valami másik életre, valamire, ami csak a mienk, még ha csak egy virágcserép volna is, de titkosan, mintha tiltott kalandról volna szó - valami hátsó kapui az életnek, melyhez az odavezető utat még legtisztességesebbjeink is gyanús készséggel tudják elrejteni.

Az egyik: Micsoda szigorúság.

A másik: Nem veszem azért olyan komolyan. Csak úgy az eszembe jutott, hogy ugyan mit őrzöm például a magam úgynevezett írásait olyan féltékenyen magamnak... még ha non sens is, be nem látni, hogy minden csupa önzés, ha a legkisebb köze van a művészethez - noha cseppet se tartom annak, mint egyáltalán a modern irodalom nagy részét. Mert azt hiszem, művészet az, ha a produktumnak alkotójától egészen külön élete lehet.

Az egyik: Azt én már nem tudom. És?

A másik: Míg például én sohse hozok össze valamit, ami éntőlem független volna. Természetesen fogyatkozása ez a tehetségnek, vagy minek is hívják. De más is. Mert míg művészek, írók, vagy ahogy akarod, csak valami céhhez tartoznak a végén, valami milieut reprezentálnak, mit olyan szépen lehet regénnyé kerekíteni, részt vesznek egy klikk akarásaiban, s mindenesetre legalább művészi ambíciójuk van. De ha az ember mindebből semmi se, még csak nem is "író", alig is asszony, csak éppen hogy "én" olyan határtalanul individuálisan, nem is csinálhat fragmentárisnál egyebet.

Az egyik: Lehet. Nem vagyok elég okos, hogy magam is észrevegyem.

A másik: Na, talán én se vagyok elég okos... tout fait intelligent, mint Anatole France mondaná, különben több sült volna ki belőle... dacára az igazán tiszta eszmeéletnek, mely az évek ködén át a szemembe néz. A csúf nyomdafesték által olyan különös távlatba állítódik, sajátosan összefoglalódik, amit ezek alatt az évek alatt csináltunk: mi magunk. A valamire való élet, ha más-más arányban is, mégis egy jó szimfóniához volna hasonlítható, miből mi sem rí ki, s már egy pár taktus után tudja az ember, hogy ez oda való.

Az egyik: Más utakat jártunk, de most mégis mind a ketten itt volnánk, s pártalanul megvan a jogunk önálló érzésekre, s az örömünk, hogy az életünk később akad meg, semmint félünk, s még mindig lehetnek új és külön élményeink. Bizonyos korban már hálásnak kell lenni értök, akárhogy végződnek. És te, ki sok mindenről lemondtál, elkerülted, nem sajnálsz semmit?

A másik: Ah, így egy szóban... hisz nem akartam üres és hideg tisztaságban élni, az élet végtelen változataiból csak a magam meddő tapasztalatain kérőzni. Talán tudod, hogy a középkorban az egyházatyák igen elvetendő és merész gőgnek vették ezt a tisztaságot, vagy aminek hívni akarod. Így lett... de legalább irkálásom által megtartottam valami visszfényét. Nem "tehetség" ez, ha tehetséges lettem volna, ifjúságomban verseket írok, mint a többiek, kikben szinte csak az első fiatalság hevülése él, mely, mint a szépség, vitalitás csak... És hogy én mindig reflektáltam, az átéltet újra összefoglalom magamnak, azért úgy akarnám, hogy minden irodalom csak igazán élt és látott legyen, s mindent szükségtelenül komplikáltnak találok, mindenféle események és véletlenekkel feldíszítve, mintha az elkerülhetlen és változhatlan belső esemény nem volna elég az olvasóban visszhangot és eszmetársulást kelteni.

Az egyik: Azt hiszem, még mindig nagyon is abszolútan gondolkodol... azt hiszed, mindenben és mindenkiben él valami összefoglaló alapeszme, míg annyian ugyancsak fragmentárisan élnek, máról holnapra, s az életük képlete inkább valami összerakójáték volna, amit a kisgyerek egészen összevissza rakott, mert nem tudta kivenni a rajzát.

A másik: Összerakójáték?... nem rossz... így, megjegyeztem. Látod, így szoktam. Ki is tudja, mi a saját gondolatunk, s mi ragad ránk mástól. Mindenünnen lopkodni egy kicsit, részben is igaznak lenni, hogy egészben igazunk legyen. "Little writers should be realistic"... pompás ez a should be, nem? S igenis kisebb szellemek, ha nincs elég kábító mondanivalójuk, tartsák hozzá magukat. Lassan rákényszerül így az ember a tisztább, világosabb gondolkodásra, ha így maga előtt látja a balgaságokat s inspiditást, amit röstellhetne. Nekem még hozzá az a pechem... vagy szerencsém? van, hogy magyarul kell írnom, nem hiszed, mily szigorú és nehézkes nyelv ez, s mily kevéssé hajlik érzésbeli banalitásokra, melyek németül például már készen kaphatók. Talán amit így összegyűjtögettem, tett képessé minden visszavonultságom dacára is megérezni az újat, és belátni, hogy nem az a fontos, különböző és különös, de: intenzív volt-e, amit megéltünk... hányan éreznek éppen legkülönösebb helyzetben leglaposabban, hogy szinte kedvem volna azt mondani, hogy az extravagáns volna a banális... s így nekem se lehet semmi kifogásom. Valami külső segítségre mégis mindig szükség van... talán ez segített, magam maradni, s nem bújni mindenki takarója alá.

Az egyik: Tulajdonképp nem is akarnám, hogy másképpen éltünk volna.

A másik: S így igazán nem gondolhatom irodalomnak azt, ami segített, külső célok, látható munka nélkül külső mozdulatlanságban élni... hosszú elmondását a magam életének, magam eszméinek, még egyszer elgondolva, vajon érdemesek-e rá, szomorú melengetéssel, mintha újszülöttek volnának. És így valóban illetlen volna asszonylétemre mutogatni őket, míg a messze ösmeretlenségben élő par métier ember ítélete mégis fokmérője annak, nem-e veszítettem el magam egészen természetellenes és balga gondolatok útvesztőjében.

Az egyik: Erre kellenek a többiek, én is, például. Sokan azt hiszik, az embereket a vérmérséklet hasonlósága hozza össze. Épp úgy mondhatnám, inkább az ellenkezője. Nagyon is nyugodt embereknek határozottan szükségük van életteli és vidám társra, hogy bizonyos fokban közvetítsék nekik a benyomásokat, egy kicsit mintha az ő vérükből is élnének. Én tudom, hogy te igen is érzed, ha jókedvű vagyok.

A másik: Hogyne. Az öröm pozitív valami, nagyon is adhatsz belőle, s tulajdonképp úgy, hogy nem is került fáradtságomba elérni... Tudod, hogy inkább ülök a nézőtéren, mint fönn ugráljak, de azért szívesen nevetek, ha jól sikerül, miért ne?... akármily desilluzionáltnak látszom néha.

Az egyik: Ah, ne hencegj. Még most is annyi az illúziód, mint egy gyereknek.

A másik: Nem hiszem. Azért lehetnek ideáljaim, nem tagadom, de az egészen más.

Az egyik: Illúziókat mondtam. Rólam például.

A másik: Ugyan. Hiszen ösmerlek. És nincs is kifogásom ellened.

Az egyik: Igaz... nem szoktam érzelgős lenni, de a mi barátságunk tulajdonképp valami ideálféle a számomra. S ebben jobban félek tőled, mint magamtól. Én egyszerűbb vagyok, robusztusabb... emberibb talán. Te néha például hihetetlen merészségeket mondasz, s talán el, is gondoltad, de éppen mert nem értesz alatta semmit. Mindig eszembe jut, hogy egyszer abban a borzasztó francia darabban te úgy kacagtál, mint egy kölök, míg én meglehetős gčneben voltam, s röstelltem, hogy eljöttünk. Először meg voltam lepve... de azután beláttam, hogy ez igazán hasonlít rád... semmit se gondoltál a gyanús viccek alatt, s csak a komikus oldalát vetted észre.

A másik: És talán igazam is volt. Minden az, amivé tesszük. De visszatérve... régi dolog, hogy az ösmeri legkevésbé az életet, aki éli, mert nem ér rá. Nekem tán alig mondhatsz olyast, ami meglepne, legföljebb rámolvashatod, hogy adott esetben nem gondoltam rá, noha tudtam valahogy, bár nemigen tudnák, hogyan.

Az egyik: Hja, adott esetben... mégiscsak csodálkoznál néha, s nem is lennél mindennel megelégedve.

A másik: Mit akarsz ezzel mondani? Végre is, le kell vonni a konzekvenciákat. Ha valaki elkerülhetetlenül, belső kényszerűségből cselekszik... olyan természettel, mely ölni vagy lopni kényszerül, valószínűleg nem rokonszenveznék, de... "mások moralitása minden lehet, csak nem szempont".

Az egyik: Asszonydologban sem?

A másik: Legkevésbé kellene. Egyáltalán, mik a nemi igazságok? A régiek különben is egyes számban használták az igazságot, s ha mi többest mondunk, már szép tőlünk. Bocsáss meg, hogy ma ilyen művelt vagyok.

Az egyik: Na igen, igaz, hogy néha ott, ahol a legrettenetesebbeket beszélik az asszonyról, kedves, víg, sőt tiszta otthoni levegőt találunk.

A másik: Nem kellene annyira összekeverni az ilyesmit az egyéniséggel. Férfival se tesszük. Persze ennek is van határa, mint mindennek a világon, és mindig másutt. Például a korai és ostoba házasságot mindig erős és alacsony nemi ösztönnek tulajdonítottam. Üde és normális helyzetű nőket, kiket csúnya és durva férj mellett látok, még az inasukkal se szívesen hagynám egyedül, hisz úgy látszik, mindenkiben a férfit látják. Tisztességes ember számára a másik nem csak igen válogatott példányai veszedelmesek. Talán ezért is tisztességes és szimpatikus olykor a tiltott viszony.

Az egyik: Tudod, mégis örülök, hogy így mondod.

A másik: Hiszen csak tudtad, hogy így gondolkodom.

Az egyik: Gondolkodni? De hogy így is érzed.

A másik: Olyan nagy különbség az az olyan szürke intellektualitásnál, mint az enyém?

Az egyik: De mégis bevallod, "individuális esetben" csak meglepne egy s más. Hiszen néha mond az ember valamit, éppen mert mindig is mondta... mert még nem kezdett hozzá új idea kristallizációhoz. Még tovább is mondja... míg egészen fölvette az új benyomást, és kezd csodálkozni, kritizálni stb. stb.

A másik: Igen szellemes vagy, de hogy érted?

Az egyik: Nos, én is mondom még, amit eddig mondtam, noha...

A másik: Noha egyszerre?

Az egyik: Egyszerre?... nem, egyszerre, még csak észre se veszünk valamit. Mire észrevettük, már rég nem kellett volna mondanunk.

A másik: Mit?

Az egyik: Ha már mindenáron példákat akarsz. Például az elébb azt mondtam: "vannak asszonyok, kikről szörnyűségeket beszélnek...", most veszem észre, hogy igen folyékonyan, szemhunyorítás nélkül mondtam.

A másik: Na istenem, hiszen beszél az ember eleget. Azért nem akarja bántani őket.

Az egyik: Nem úgy... talán nem szükséges, hogy éppen én használjak ilyen kifejezéseket.

A másik: Te?... (Kissé lélegzetfogyottan.) Te...!

Az egyik: Igen én. Végre rólam is beszélhetnének szörnyűségeket.

A másik (fellélegzik): Hál Istennek, teszik is régen. Tudtommal eddig nem vetted a szívedre.

Az egyik (hirtelen melegséggel): Szeretlek. Tudod, igazán.

A másik: De miért?

Az egyik (szinte nevetve): Mert annyira egy darabból való vagy: minden eszed mellett csak gyerek. Mondtam már, nem tudod a dolgok hogy következnek valóban az életben, úgy egyik a másikból.

A másik (ismét szorongva).

Az egyik: Hát valóban elhiszed, hogy oly sokáig lehet a legszörnyűségesebb dolgokat beszéltetni magáról, és a szakadék szélén táncolni.

A másik (kissé hangtalanul): Tehát...

Az egyik (komolyabban): Nem akarom éppen szakadéknak nevezni. Sőt, tudod, a ruhámat sem muszáj azért bepiszkolnom. De, hogy egy életet, mint az enyém, egészen úgy éljünk végig, ahogy te gondoltad, valószínűleg nem lehetséges, sőt nem is tudom, helyes volna-e? Na, kimondtam... Nem is igen tudnék titkolózni előtted. Meg nem is akarok.

A másik (kissé meredten maradt ülve).

Az egyik (fölállt s megfordul): Nos, megváltoztam? Valami borzasztó nyomot látsz rajtam? Ugye nem. Hiszen olyan lassan-lassan jön az ilyesmi. Az apró flirtek, miknek köszönöm, hogy az alakom ilyen ruganyos, a szájam ilyen piros maradt, minden alkalommal észrevétlenül kissé tovább mentek. Nem szóltál semmit, életörömnek nevezted, örültél, hogy olyan könnyed, olyan önzetlen, olyan természetes voltam. Végre is, szabad vagyok, s nem bántok senkit. Aztán meg ne hidd, hogy az a híres lépés olyan nagy lépés a mi fajtánknak. Kicsit lélegzetszegett az ember, s meg van lepve, voil.

A másik (halkan): bizonyosan nagyon szereted.

Az egyik: Szeretni?... Talán már volt más is, akit jobban szerettem. Csakhogy akkor éretlenebb voltam, s ösmeretlenebb szép Ámorországban. Kedves dolog azért, hiszen olyan szép tavasz van, s én már hiába, nem tűröm a szobalevegőt. Hidd el, könnyebben érzem most magam, szinte azt mondanám, tisztábbnak, mint bakfiskorom nagy plátói szerelmében. Megvan ami kell, s közbe nem is gondolok rá.

A másik: De... mi lesz ebből?

Az egyik: Hogy mi lesz belőle! Azt hiszed, nem tudom kiválogatni a partnereimet? Mindenáron valami kötelességteli, etikai filiszter kell hogy legyen? Ah, az én don Juanom szereti a nőket... tudvalevőleg van olyan is, aki gyűlöli - és jó és kedves és óvatos hozzájuk. Könnyű, vidám madár, mint én, miért hagynánk el egymást, mikor olyan jó együtt lenni, és miért ragadnánk egymáshoz, mikor nem is lehet olyan nehéz még egy ilyen kedves emberre akadni, mikor ez se volt az első, aki elém került, s még egy pár évig számíthatok magamra és a temperamentumomra. Ilyesmiben a fődolog, hogy ne jöjjünk ki a gyakorlatból, az attrakció csak úgy erősödik, ha hatni engedjük, nem kell tétovázni, de bízni hatásunkban. Sohase voltam oly érzékeny és hálás örömek iránt, mint amikor én is adhatok.

A másik: És aztán?

Az egyik: Jaj, azután! Csak megvan a meleg ételem, s egypár barátnőt meg barátot tán mégis gyűjtöttem. Ugyan mit tennék azután, még ha zárdában is ülném el a pár évet, amim még van. Mintha nem tudtad volna az apró históriáimat? Már csak az örökös társaságba járás, hogy képzeled te azt? azt hiszed, a nők nem akarnak flirtelni? és ki lehetne állni a robotot anélkül? Nem olvastad a leveleimet, és nem ültél áttáncolt éjszakák után az ágyamnál, igen érdeklődve az ügyeim iránt, s nagyokat mulatva könnyelműségemen? Ne csinálj olyan képeket.

A másik (mosolyogni akar): Hát csinálok?

Az egyik: Bizony, szegény gondterhes, ijedt képeket. És azt hitted, olyan jól ösmered az életet?

A másik: De hiszen nem is csodálkozom. Nem veheted rossz néven, ha kissé aggódom a következményeken.

Az egyik: Ezt mondják mindig. Mintha a legeslegintimebb lépésnek nem volnának következményei, bármily szépen meg is van védve velünk szemben a férfi, aki hát úgy látszik, a gyengébb fél. Nem volna balgaság úgy tenni, mintha akaratnélkülibb bábuk volnánk nála, nem irányíthatnánk sorsunkat, hanem örökre csak várnánk, mint a bakfisregényekben. Ugyan ki tudja, a nemek közül melyiké az iniciatíva! Persze semmit se veszek neked rossz néven, sokkal jobban ösmerlek annál. Most még egy darabig tovább beszélgetünk majd, s igyekszel nem mutatni, mennyire paff vagy. Azután egyszer csak haza kell mennem és megcsókollak, de te nem adod vissza, bár akaratlanul, hisz éppen olyan jól esett, mint máskor. Azután ismét találkozunk, ha nem is olyan hamar, mint különben, s te igen vidám és gyöngéd vagy, igen természetes, de egyszerre elakadsz. Kezded észrevenni, hogy múltkor valamit meséltem, ami végre is egy világot döntött meg a számodra. Nem vetsz semmit a szememre, sem logikából, sem a szívedben. Jegyezd még meg, nem én foglak kerülni, mert restelleném, hogy olyan őszinte voltam, vagy ellenségeddé válnék, mert csupaszon láttál, nem, hiszen akartam beszélni, de azért lassan széjjelmegyünk majd. Talán csak egy év múlva, ha például úton vagy, és nemigen tudsz mit írni nekem. Szamár is vagyok. Ha nem szólok, sohase veszed észre, de hát így kellett lennie.

A másik: Úgy állítasz oda, hogy szinte zavarba hozasz. Nem beszéltük meg eleget, hogy mennyire különböző természetűek vagyunk, s látkörünk nem is érinti egymást. Nem mondtam eleget, hogy éppen azt szeretem, hogy a magad módján éppen oly felszabadult vagy ezektől a dolgoktól, mint én, ki mit sem utálok jobban, mintha egy nő mindig egészen oda van a szerelemtől, s leigáztatja magát? Mi bajunk volt emiatt?

Az egyik: Nekem nem, mert én szerettelek, nagyon tulajdonképp, mert tudok mást és másokat is szeretni. Talán meg is siratom egyszer, ha elmaradt a leveled, nem többet és nem is fog ártani. Nos, isten áldjon meg. Roppant késő van, s nemigen szeretek este az utcán járni.

A másik: Elkísérhetnélek...

Az egyik: Akkor neked kellene egyedül hazajönnöd. Persze, neked mindegy. Akár a francia bohózattal.

A másik: Tényleg nem tudom, volna-e még időm...

Az egyik: Feszélyez a gondolat, hogy zavarsz, vagy látnod s hallanod kellene valamit. Igazad van, hisz fogalmad sincs, hogyan megy az ilyesmi.

A másik (akaratlanul): Hiszem most te egészen egyedül vagy a villában! (megakad, a szeme egészen kerekre nyílt.)

Az egyik (önkénytelen hangsúllyal): Igen, teljesen egyedül. Jó éjt, fiam. Holnap látjuk egymást?

A másik: Nem is tudom. Színházba kellene mennem a kishúgommal...

Az egyik: Na, igen, úgy volt, hogy veletek tartok.

A másik (habozik, majd nagyon is buzgón): Hogyne!

Az egyik (érzékenység nélkül): Ugyan, hagyd el, fiam! (megcsókolja, látszik, hogy a másik nem viszonozza rögtön.)

A másik: Jó éjt, kis bolondom! (kikíséri. Viszontlátásról nincs szó. Visszajön, s megakad állva, tétován és bizonytalanul.)

A telefon (már régen csenget).

A másik (végre): Ja igen, halló! Hogy ki? A jegyek holnapra? Halló, hányat? hogy három?... nem, kettő szükséges, ket... (Le akar csatolni, de elfelejtkezve tartja még a kagylót a kezében.)

A telefon (nyugtalanul berreg még egy ideig).