Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Szabó Dezső: Morál

Szabó Dezső: Morál
III.

És ekkor az Untermensch a hullák felé ölelkezett és elkezdett sírni: - Ébredjetek fel, ébredjetek fel, mert ti vagytok az ok, a cél és az értelem.

Mert bennetek volt az én Énem, és mert mind meghaltatok, most senki, jaj, senki és semmi vagyok.

Mert az ember nem abban alkot, amit létrehoz, hanem abban az utánaalkotásban, amit a ti megértésetek, csodálkozástok, igenléstek vagy tagadástok tesz. És Énem abban élt, aminek bennetek tudta magát.

Azt hittem: legfelsőbb Énemben nyúlok bele az örökkévalóságba, s íme ti voltatok legfelsőbb Énem, és ti voltatok az örökkévalóság.

És ekkor teljesen üres, egyéntelen formátlanságnak érezte magát, didergő tagjait kiverte a nemlétezés hidege. Ránézett a halott emberiségre, volt Énje elnémult hárfájára. És szemein át különös élet gyűlt belé.

Mert amint előtte hevertek az emberhullák milliói, amint az élet utolsó mozdulatát rájuk fagyasztotta a halál, ezek a megdermedt mozdulatok szemein át életre olvadtak benne. Magában élte a gyermek csecs után vonagló száját, kis karjainak életkérő ölelős mohóságát. Magában élte az anyának megmeztelenített adó mellét, szeretetben széternyedt testének jövő felé hajlását. A munkás fogásra húrozott izmait, a dresszírozott idegek remény nélküli gépakaratát. A fiatal lánytest parancsolását, sugárzó öle jövő akarását... a halálba fagyott mozdulatok felolvadtak benne az egész emberiség egybeszövődő, minden színű életévé. Volt nyomorult kis bizarr énje felgazdagodott mindenki életévé, énje óriási kitágulással egybetestesedett egy élő egészbe az egész volt emberiséggel, élete megérte legfelsőbb lehetőségét: Mitmenschcsé végtelenült.