Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XI.

Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, úton, lógott szakadozva bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös félszeme minden fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit a csöndesen ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből fuldokolva menekült a füst, ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.

A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva hallgatták a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és ritkább kurjantással, csizmakopogással, fáklyavillanással álomra készülő vár érzékzsongító, érzelemgerjesztő elcsöndesedését. Zrínyi tompa, szerelmes hangja reménykedve búgott a nagy Rákóczi Györgyről, a legkülönb magyarról a föld kerekén, aki magasra fogja emelni a magyar nevet, amelyet itt sárba húz Bécs félékeny, önző kicsinyeskedése... Rákóczi legyen csak erős, legyen diadalmas!... Vesse csak hangos zörrenéssel a magyar világ mérőserpenyőjébe kincsét, kardját! Igen! Legyen hát Rákóczi az, ami Zrínyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte keze zsibbadtan pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt táncoltató, buja hevű nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,... milyen rég volt!... s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most újra itt legyen... Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon... Rabló bég Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet... A kanizsai nyúzó kéz végigsimított a Batthyányi-birtokon... Predavec, valach kényére kóborol, nyílt lázadás!... A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét nemesi udvarházak, várak felé... A kemény kezű Erdődy Imre fut előlük birtokáról... S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A bán? Kétszáz puskát küld védelmére a haditanács, ha a török kirajzik várából, de Patachich haramiáinak fizetését zsebében felejti... A bán? Versent kelepelő uraknak praesideálhat, s nem szabad meglátnia, hogy Bécs nem akarja nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a lázadásba vadult jobbágy! hadd szájaskodjék a puskás kezű praedaucius! legalább féken fogjuk nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő kedvünket... A zágrábi gyűlésből békéltetni cammogott bizottságot megnevette a paraszt...

Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól lüktetve tüzelő homlokot:

- Aber, Nicolaus...

Zrínyi megfogta s rózsaszínű tenyérré fordítva puha csókokkal tetézte a kis kezet:

- Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem, úgy tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán, de én, Zrini!

S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska kis asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.

Mindegy! Rákóczi követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből olvas... A haditanács, mint a kaméleon! Változó kedve most erővé velőzik, a törökre uszít, s szigorúsággá rettent félelme megújra tilt! Felhők futása! Mert Rákóczi Moldvába tört, s az áruló Lupul vajdát mind hadastul össze a sárba taposta! A lengyel korona már biztatón csillog a győzelem övezte fej felé... Hátrakushadva vonyít a török majd, Rákóczi és Zrínyi neve együtt fog az ajkakon forogni!...

A gyertya utolsót lobbant, s a bán remegő kézzel hámozta ki hálósubájából a halk nevetéssel szégyenkezve hozzásimuló puha asszonyt.

Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak zefírré enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma ringatta folyton csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem sötét tüzű szövétnek küszködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses pici pislogása hoz belé csendességet, derűt. Milyen egyszerű az élet! s micsoda horizontok nyílnak egy csöndes zugolyból, amelyek csak zavart látásúvá vakítják a lovon rohanót! Az ezüst tálak a kincsesház ládáiban álmodoznak régi, zajos lakomákról, s az a borgörény várnagy egészben rendes ember, de a szómalom Migliani számadó pennája bizonytalan instrumentum... Ki hitte volna? Új asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös családi körben, ahol csak óntányér konog, s bizalmas ember ül. Németes szokás? Hát igen! Megritkult a várban a sok borital-cavalier, de megsokasodott a béke! Zrínyi várni tanul! Mire vár? Változást, zöndülést vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár! A hajszolódás forró-hidege elröpült. A nyár lombja békét susog, a tél hava békét pihéz. Esemény? Nem esemény-e minden éjszaka? Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat nemzeni? Ó, bár jönne már! Lombos lugasban, léptető ló hátán, mécsvilágnál, hajnali szürke derengésben fogja-e fülébe súgni...? Keresztelő! Mikor lesz Csáktornyán keresztelő?... Az is keresztelő volt amoda a minap, Wesselényi kupát köszöntött el: "Rákóczi fejedelemnek föltett szándékában nyaka szakadjon!" De ő felelt viszontag: "Nem erre iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész, Magyarország is bukik!" Mondta csöndesen, mondta harag nélkül... Hol van a régi dühös remegés? Nincs! Az új élet írja mindent beheggesztett!...

Azzal fogta a tollat, s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa egy-egy mondásán elindulva, szorgalmasan írogatta tovább a vitézség circumstantiáiról szóló aphorismusait:

- In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan természeti vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el attul, igaz...

A konyhaépület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrínyi letette a tollat, s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor koppan meg rajta először az érte jövőnek tipegő lépése...

A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A várnagy végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon, s megvetéssel kenegette nadrágjához bicsakját:

- Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat, valamint béle dült sarut útfélen! Bizony, mikéntha ecetben tött volna el bennünket télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy nekibuzdult üdőtlenül ez másad násznak urunk gyermek-fábrikálló kedve, magyar leánt talám bizony nem is tanált volna ű nagysága! Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága foga, mastan még ágyában is tészi! - mordult egyet-egyet tányérjába. - Tülök? Ki az rosszseb botlik ide? - neszelt fel ebéd vége felé a kapunyitást kérő hangra.

A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbíró vésegette egykedvűen tányérja szélét késével. Kint szóváltás lármája közeledett.

- Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az pampuláját! - örvendezett a várnagy. - Megnézzük! - s már ugrott is.

Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső fejére, onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő, bőrbe-szőrbe öltözött postát, akiről heves mozdulatai méltatlankodva fröccsentették szét az olvadó havat:

- Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet!

- De csurom hó, latyak kegyelmed! - tanítgatta a feltartóztatni akaró ifjú lányos hangja a vörös arcú embert.

- Hát nyalintsd le rúlam, öcsém!

Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán.

- Nem vendég az nyavalás, de csak posta! - szólt a várnagy.

Uraimék vállat vontak, s visszaszállingóztak a terembe.

Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? - kérdezte magától Zrínyi. - Milyen dühre fakasztó méreg lehelete fog kisüvíteni a nagy pecsétek alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom az időt: Rákóczi napjával hajnalló reggelt! Milyen követ hajít a világ békém pagonyába? Mikulich Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az európai constellatiók horoscopiumára pislogó haditanácsnak jutott talán eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére? Herberstein kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek fölött?

Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak felé.

Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrínyi karját: a bán összerezzent, s feltépte a pecséteket. Sápadó arccal, bennszoruló lélegzettel tolta el maga elől a tányért, s az asztalon szétterített papírlapra meredt mohón...

- Meghalt...! - szakadt ki tompán melléből a szó.

Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon, s néma csendben emelkedett fel ki-ki.

Zrínyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyúlt keresztvetésre:

- Az Atyának... szegény palatinus!

A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban.

Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző bán szemét, és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.

(Folyt. köv.)