Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Barta Lajos: Álmok földje

Barta Lajos: Álmok földje
VII.

Az asszony magas és mégis gömbölyded volt, lágyan hajló, kövéres vonalakkal, virágzó, fiatal, sok közönségesség és sok pompás dac. Csak akkor jött be, amikor az ura kiment és beküldte őt. Könnyű egybeszabott nyári ruha volt Polacseknén. Az asszonyt Pál huszonöt-huszonhat évesnek tartotta, bazsarózsás megjelenés volt, és azt a ferde helyzetet, amelyben magát tudta, bizonyos nemtörődömös, felsőbbséges szelességgel fedezte. És ez nem volt puszta póz, csupa csináltság. Hamarosan alkalmat és módot talált arra, hogy így szóljon Pálhoz:

- Ha az ember még csak huszonnyolc éves és már tizenkét éve asszony, akkor más szemmel nézi a világot. Mondhatom a tanár úrnak, hogy halálra unom magamat ebben a fészekben. Az ember olvassa az újságot, és olvasott regényeket, és nagyon ostobának tartja a vidéki viszonyokat. Csak a fővárosban van igazi élet!

Nagy, nyílt, meleg szemekkel nézett a világba, a szemekben nem volt semmi zavar, a legnagyobb biztonsággal tükröződött azokban az életkedv. Pál megremegett, az asszony közvetlensége, nagy, pompás egészsége, amely felolvasztott magában minden erkölcsi aggályoskodást, nagy vonzóerőt gyakorolt rá. Olyan asszony volt, aki a találkozás első pillanataiban olyan régi barátnőnek látszik, akivel a férfi már rég lassú és fokozatos közeledéssel eltüntette maguk közül azt az idegenkedést, mely az egymáshoz való férfit és nőt a szerelmi szokások hagyományosságánál fogva, elválasztja egymástól. Menyasszonynak látszott, aki mindig nászra vár, és aki minden pillanatáról úgy érzi, hogy a következő pillanatban bevezetik a hálószobába. Virágzó arca, érett, meleg szája mellett Pál mégis különösen az orrát volt kénytelen többször és hosszasan nézni. Ez az orr elég finom, de az arcból különösen kimagasodó és elöl hirtelen elvágott volt. Meredek, bizarr és kihívó volt, mint valami vakmerő csúcs, amelyről szaltó mortalét ugrik a közkeletű erkölcsi felfogás. Úgy érezte, hogy ez az asszony az orra miatt olyan, amilyen, de ebben nem volt semmi visszataszító, ellenkezőleg, valami olyan ellenállhatatlanság volt ebben, mely magába keverte valami babonássággal a férfit. Pál idegenesen és felszított kedéllyel ült vele szemben, magában tiltakozott az ellen, hogy egyszerre így belebukjék az asszony ölébe, de gondolatai máris kombinációkat kerestek, hogy hol, hogyan és mikor lesz evvel a nővel együtt, és érezte, hogy mind kevésbé törődik avval a visszataszító gondolattal, hogy az a másik férfi is, aki csak az imént állt előtte megható és közönséges voltában, magáévá bírja tenni ezt a nőt! És látta az asszonyon is, leérezte róla, hogy máris milyen természetesnek találja mindazt, ami jönni fog, és hogy benne legvilágosabban az utódját látja az elődjének. Így várta a megérkezését, így vizsgálta végig abban a pillanatban, amint szembekerültek, így engedte magát neki át abban a nyílt és meleg tekintetben, amellyel szemben ült vele.

Pálnak, magának nagyon kevés mondanivalója volt, általában amióta megérkezett, alig jutott neki más szerep, mint tudomásul venni, amit neki elmondtak, ami előtte az itteni emberekből és viszonyokból megnyilatkozott. A véleményére nem is igen kíváncsiskodtak: az emberek ellenállhatatlan nyíltsággal tárták itt ki bensejüket, és olyan erőszakos következetességgel forogtak előre a maguk kis világának körein, hogy a más ember meggyőződéseit kutatni nem is jutott eszükbe. Hagyta hát az asszonyt is, hogy beszéljen. És az beszélt is, olyan bizalmasan, mintha Pál nagyon régi, meghitt barátja lenne.

- Nincs rosszabb, mint a korai férjhezmenés. Nekem nem tetszett otthon, hát hozzámentem az elsőhöz, aki jött. A papámnak kocsmája volt, és a faluban nem volt senki más, csupa paraszt. Csak nem szerethettem bele egy parasztba! Pedig vannak köztük nagyon szép férfiak, sokkal szebbek, mint az uram. Mert azt hiszem, hogyha összehasonlít bennünket, akkor nem csodálja tanár úr sem, hogy olyan nőnek, mint én vagyok, mások az illúziói. Nem mondom, hogy nem jó ember, hogy talán munkára erőltet, vagy nem engedi meg, hogy a városban csináltassak ruhát, vagy néha egy darab ékszert vegyek. De az egész mégis olyan közönséges, olyan, mint a kozmás birkahús-paprikás! - tetszett neki az ötlet, hangosan nevetett, kövér, fehér karjával szabados mozdulatot tett, és megmutatta egészséges, fehér fogait. - Hát van már valami véleménye rólam a tanár úrnak? - fordult hirtelen Pálhoz.

Okvetlenül felelnie kellett. Polacsekre, a múltakra gondolt, nem tudta felizgatott férfiasságát sem megtagadni, de már valami fejlődő undort is érzett.

- Hogyne! - mondta, miután felelnie kellett, és félszeg lenni nem akart.

- Jó véleménye, vagy rossz véleménye?

Várakozóan és valami kihívó magatartással visszadőlt székében, úgy, hogy érett teste és kéjes melle egészen előrefeszült kacéros ruhájában.

- Az, hogy nagyon meleg és intelligens asszonnyal találkoztam.

A meghatározás kielégítette Polacseknét, mert hálásan és önelégülten nevetett. Mindjárt folytatta is:

- Mondhatom, tanár úr, hogy nem temetkezném el itt a világ háta mögött az ostoba parasztok közé, és nem élnék ezeknek az ostoba brémeri uraknak a szomszédságában, ha nem lenne gyerekem. Már régen a fővárosban lennék. Az ember a lapokból informálva van és látja, hogy ott mindenki meg tud élni, aki nem formátlan, vagy alamuszi. De az ember a gyermekéért eltemetkezik, és itt a vidéken megöregszik. Mert a férjemet azt igazán százszor elhagytam volna. Mi kössön engem egy ilyen emberhez! Hiszen látta! Hát mondja, tanár úr: úgy találta, hogy mi ketten összeillünk? Ez olyan szegény tudatlan ember. Csak hagyja, hogy ezek az urak vezessék. És még pénzt is ad a szamár! Mit nekem a Mátyás király! Mit akarok én a Mátyás királlyal? Ha még elő király volna! De már isten tudja, mikor meghalt, még a csontja sincs meg. És ezek mind megbolondulnak! A frász töri őket, amikor ezt a szót kimondják: Mátyás király! Az a doktor odaát olyan jómódban él, hogy nem tudja, mit csináljon? Hiszen ez nem is doktor! Még csak nem is csontrakó? Ez már húsz éve nem látott beteget. Ha a kisfia megbetegszik, akkor beviszi a városba az igazi doktorhoz! És a társasága! Szép kis társaság! Én messziről elkerülöm az egész bagázst! Mondtam az uramnak is: mit mész közéjük? Azok csak kinevetnek téged! De ő azt mondja: az szép. Az embernek kell valakivel tartani. Hát ő olyan, dörgölődzik az urakhoz, mert üzletet akar tőlük. Nem is látja, hogy heccet csinálnak belőle! Hogy ha látja, nem törődik vele. Mert semmi jellem sincs benne. Tanár úrnak volt már szerencséje odaát az urakhoz?

- Csak Gattay úrhoz és Lippó káplánhoz.

- És a hölgyekhez?

- Csak Nika őnagyságához.

- Nahát, arról is fogok tudni magának szép dolgokat mondani! És rólam, mit mondtak a tanár úrnak rólam? Képzelem!

- Igazán semmit sem!

- Tanár úr csak udvariaskodik! Ajjé! Én tisztában vagyok a helyzettel. És ha mondtak is, akármit mondtak, az mindegy. Én is szolgálhatok egy kis felvilágosítással. Először is: a jegyzőnek van egy szőke felesége, az mindig úgy lógatja a fejét, mintha ő lenne a Szűz Mária édesanyja. A tanár úr előtt volt itt egy másik nevelő, a jegyzőné kivetette rá a hálót. Szerette volna megkaparintani. Végtére én meg tudom érteni! A jegyző az csinos ember, és nagyon szép frizurája van, mindig a középen választja a haját, és aztán a homlokára is ereszt belőle. De azt hiszem, nagyon buta, mert mindig egyformákat mond, és az nagyon unalmas! De az ön elődje nem akart beleharapni! Na és a káplán, az nekem udvarolt. Azt gondolta magában: egy zsidó asszony egy keresztény papnak - az egészen különös lehet! Csakhogy savanyú volt neki a szőlő. Nekem egy pap nem kell! Akkor ezek ketten, mikor így megbuktak, mikor se itt, se ott nem lett semmi, hát szépen rátaláltak egymásra. Most ez a kettő egy pár. Az az asszony, amilyen szent kívülről, hát úgy csalja az urát, mint a záporeső. De hát én azt nem bánom, kinek-kinek gusztusa szerint. Ha valakinek egy pap tetszik, hát legyen az övé a pap! Csakhogy olyan gyalázatosak voltak, hogy kígyót-békát kezdtek kiabálni arra a szegény fiúra, na és énrám! Hogy mit csináltak énvelem! Majd fog hallani róla! Úgyhogy szegény fiatalember kénytelen volt megszökni a nyelvük elől. Mert, hogy ezek milyen gyalázatosak, hogy ezek micsoda traccsot tudnak csinálni, hát annak nincsen a világon párja! Én nem mondom: csinos fiatalember volt és nagyon kellemesen tudott társalogni!... Na és a patyikusné! Hozzá sem volt még szerencséje a tanár úrnak?

- Hallottam, hogy nagyon intelligens, kedélyes nő!

- Hogyne! Azt eltalálta! Tetszik tudni: szoktak a bréhmeri urak kuglizni és közben isznak. Olyankor a patyinak, így hívják ők a gyógyszerészt, hamar jó kedve lesz. Mikor aztán soká nem jön vissza a golyó, azt mondja a patyi: anyukám drágám! Talán teveled! - mert a patyiné éppen olyan gömbölyű, mint amilyen széles. És úgy zihál, mint egy kövér lúd, mikor szem van a torkában. Pardon! Szereti a jó libamáját? A télen meg fogom sokszor vendégelni a tanár urat!... Hát a patyinénak van egy lánya, az soká volt Pesten, és tud franciául gagyogni. Mindig azt mondja: szilvuplé, szilvalé. Annak ott volt egy babája, egy katonatiszt! Csakhogy mikor fölment Pestre a kisasszony, akkor még mint leány ment fel, de már nem úgy jött vissza. Egyszer meg is akarta magát mérgezni. Az ilyen könnyen teheti: bemegy a patikába, és onnan veszi a mérget, ahonnan akarja... Azért ezek a patyiék nagyon intelligens népek, csak nagyon ritkán mosatnak...

- Nagyságos asszony mindenről olyan jól van informálva!

- Pedig higgye meg, nem is törődöm velök! Higgye meg, hogy egyáltalán nem gondolok rájuk. Mert mondja, édes tanár úr, érdemes velök foglalkozni? - egy ötlettől hirtelen fölnevetett. - Csak vigyázzon, hogy a patyi kisasszonyt, úgy ahogy most van, ne varrják a nyakába!

- Immunis vagyok ez ellen.

- Na egy férfiről - ámbár nem akarom megbántani, sohasem lehet tudni, mikor néz a tormás fazékba, és elveszti a szemevilágát.

- Nagyságos asszony olyan jól tudja meghatározni a dolgokat.

- Az ember megtanulja ezt már kisgyerek korában a parasztokról. De a legfőbbet még nem mondtam el. Van annak már vagy hat éve, amikor a doktor felesége meghalt. Akkor nagy szomorúságban volt a doktor, mert a boldogult felesége csakugyan nagyon kedves nő volt. Akkor idehozatta a doktor a sógornőjét. Ez egy olyan ájtatos, egy olyan szemforgatós. Olyan mint a rossz harmonika, ha megnyomják, mindjárt csupa nyif-nyaf jön belőle. Már harminckét éves volt, amikor idejött. Hogy lány volt-e, asszony volt-e, ki tudja azt? Elég az hozzá, hogy lánynak adta ki magát. Most is úgy hívják: Melánika kisasszony! Jaj, Melánika kisasszony! Pedig! Az már úgy van, hogy férfi és nő, ha soká vannak együtt egy lakásban, hát nincsenek örökké fábul! Na és aztán megtörtént a baj! És már mindenki tudja róluk, hogy úgy élnek, mint férj és feleség! Csakhogy szegény doktor, nagyon félt a megboldogulttól! De tudtak segíteni magukon! Kitalálták, hogy amit Melánia kisasszony csinál, azt nem is úgy teszi, mintha maga csinálná, hanem mintha a megboldogult csinálná! Ahelyett teszi. Ahelyett szereti az árva fiúcskát, ahelyett vezeti a háztartást, ahelyett, na tudja már, mindent ahelyett. Azért jár az úgy, mint a macska, hogy nem is hallani, mert az nem eleven, az egy szellem!

Polacsekné még bőségesen, szapora szavakkal festette a bréhmeri társadalmat. Gömbölyű tokája és éhes, piros ínye, mint valami csemegét, élvezték a szavakat. Nem voltak aggályai a dolgokat illetőleg, mint valami meleg szél sodorta maga-magát a szavakban előre, mintha eleven tranzsírozó gép lett volna. Mikor Pál búcsúzott, az ajtóig kísérte.

- Lesz szerencsénk holnap, kedves tanár úr? - kérdezte Pált, akinek már kezében volt a kilincs.

- Amennyiben már holnap megkezdeném a tanítást!

- Mindenesetre jöjjön el! Örülni fogok, ha látom!

Nagyon szépen, melegen és búgó hangon mondta azt, és olyan közel állt Pálhoz, hogy a testével, melyből érzett az odaadás, majdnem érintette Pált, melegen és ígérkezőn nézett a szemébe, úgy, hogy annak a vér egyszerre fejébe ment, és hiába akart az elődjére, Polacsekre, arra az ellenszenvre gondolni, melyet a beszélgetés alatt föltámadni érzett.

- Hogyne! Át fogok jönni! - mondta az asszony tekintetétől megremegve.

Az asszony most a kezét nyújtotta neki, dologtalan, húsos kezét úgy tudta odaadni, hogy ahhoz az egész test hozzátartozott. Pál egyszerre felkapta, megcsókolta, és aztán beleharapott ebbe a kézbe.

- Jaj, tanár úr! Azt nem szabad! - mondta az asszony, és egész testével hozzádőlt.

Pál érezte, hogy az asszony szája magához szívja a száját, átkarolta és vadul magához szorította az asszonyt, aki behunyta szemét, átengedte a száját, majd hirtelen eltaszította magától Pált, a másik szoba felé menekült, és zavaros szemekkel mondotta Pálnak:

- Jöjjön át holnap!