Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Barta Lajos: Álmok földje

Barta Lajos: Álmok földje
IV.

Valaki most ajtóstól rontott be. Fiatal, exaltált, reverendás ember, huszonnyolc éves, sovány, erős, csontos homlokú, fénylő, fekete szemű férfi, hosszú karokkal, mozgékony gesztusokkal.

- Bocsássanak meg, uraim! Te is, édes Pistám! - odafordult Pálhoz, kezét nyújtotta neki. - Lippó Kálmán, uradalmi káplán. Örvendek, uram, hogy megérkezett. Fiatal, lelkes ember, úgy látom a szeméből. Ez kell nekünk! Azt hiszem, jó barátok, jó cimborák leszünk! - megrázta Pál jobbját, aztán egyetlen nagy lélegzettel mondta Gattainak -, nem tudtam várni, Pistám, Jenőtől jövök: megjött a kiáltvány!

- A kiáltvány! - Gattai arca kifényesedett.

- Menjünk azonnal Jenőhöz!

- Csakhogy türtőztetned kell magad estig! Voltaképpen én sem tudtam volna meg a dolgot, de éppen ott voltam, mikor a küldönc a községházára érkezett a postával. Jenő sem tudott ellenállni. Feri külön levélben is közölte, hogy a kiáltvány együtt érkezik a levelével. Ott is volt egy nagy fekete tokban, amilyenben az okleveleket szokták tartani. Kibontottuk! Mondhatom: Feri a legragyogóbb ember! Benne sohasem csalódunk, nagyszerű fiú! Mindenben egyformán zseniális. Mint költő, mint ember, mint hazafi, egyformán nagy.

Gattai arcizmai mozogtak a nagy várakozástól.

- És mire van írva? - kérdezte a legnagyobb érdeklődéssel.

- Pergamentre!

- Pergamentre? - boldogan ismételte -, pergamentre.

- Még többet is mondok: olyan megtiszteltetésben van részünk, ami váratlan ugyan, de mégis természetes és méltó, a mi nagy művünkhöz. Képzeld el, Pistám: Sziróta sajátkezűleg írta a kiáltvány szövegét a pergamentre.

- Kálmánkám, milyen boldog vagyok! - és Gattai összeölelkezett Lippóval.

- Evvel nemcsak minket becsült meg, de ez megmutatja nekünk azt is, hogy a mi Ferink kicsoda, hogy milyen tekintélye és befolyása van.

- Ha most berámáztatjuk és megőrizzük a kiáltványt, amit különben is megtettünk volna, történelmi dokumentum lesz belőle, és majd a Nemzeti Múzeumba kerül.

- Ez nagy cselekedet volt Feritől. Ezt a szolgálatot egyenesen a nemzeti Géniusznak tette. Igazán boldogok lehetünk, hogy ő innen közülünk származik! A legnagyobb magyar lírikus Petőfi óta!

Pál tétlen szemlélője volt a jelenetnek, ügyeket hallott emlegetni, melyekről nem volt tudomása, neveket hallott emlegetni, melyeket ismert a sajtóból és irodalomból, de az exaltációnak egyáltalán nem volt alapja, Majdán Ferenc közepes tehetségét sujtásos nemzetieskedéssel cifrázta ki, Szirótát pedig kaszinói összeköttetések juttatták az egyetemi katedrára, ahol a frázisos nacionalizmust művelte, és kutatások helyett patetikus dörgedelmekbe burkolta tudatlanságát.

- Menjünk azonnal Jenőhöz! - mondta még egyszer Gattai.

- Nem, nem! Türtőztesd magad, Pistám! Ezt meg kell tenned! - Lippó tartóztatva fogta meg Gattai kezét - meg kell várnod az estét, amikor mind együtt leszünk. Nem szabad a közös lelkesedésből semmit elvenni azáltal, hogy te már most megismered a szöveget.

- Barátom, ez nagyon nehéz feladat!

- Ne mondd ezt, Pistám! Én ismerlek! Az önmegtartóztatás olyan mértékben van meg benned, mint kevés embertársunkban! Engedd, hogy meggyőzzelek! Nekem voltaképpen nem is lett volna szabad a nagy eseményt veled közölni. Ígéretet nem tettem, de a jó barátaink kívánsága annyi, mintha ígéretet tettünk volna! Az ígéret pedig eskü és becsületszó nélkül is annyi, mintha két szentség pecsételné meg. Nem bánom: vess meg, bélyegezz meg, én megszegtem most egy ilyen ki nem mondott, de mégis fönnálló ígéretet. De engem a rajongásom föloldoz.

Gattai megölelte Lippót, és a két férfi összecsókolódzott.

- Jó - mondta engedelmes és emelkedett megadással Gattai -, meghajlok a nagy gondolat előtt és várok estéig.

- Tudtam - szólt Lippó -, hogy sohasem csalódom benned! - hirtelen Pálhoz fordult azután, és a pátoszból minden átmenet nélkül a rendes társalgási nyelvre tért át. - Önt most kissé elhanyagoltuk, kedves Falu úr! De megbocsát, ugye? Hiszen a mi ügyünk az ön ügye is lesz! Tehát semmi neheztelés, ugyebár?

Sablonosan felelte:

- Semmi esetre, semmi esetre!

- Remélem, avval az elhatározással jött, hogy jó kolléga, kedélyes cimbora lesz! Uram: ez az élet kiválasztott helye itt! Bejárhatja az egész országot, nem fog még egy ilyen helyre találni. Majdnem azt mondhatnám: ez a Jozsafát völgye! Itt csupa szívember van, uram! A nagyváros talán sok minden másra tanítja az embert, az ateizmus és a kozmopolitaság ott szinte a levegőben van. Nem csodálnám, ha Ön is magába szívott volna abból a forradalmi levegőből valamit! De uram: itt az Istenség maga lélegzik a szűz levegőben! Itt levedlik az emberről az ilyen gyarlóság. Mi mindennap száz csodában, a füvek és a bogarak életében olvassuk a világot teremtő akarat örökkévalóságát, mi olybá leszünk itt, mint a jámbor kisdedek. Mert hiszen megengedem, arról lehetne vitatkozni: miképpen oldódjék föl az ember gyarló lénye a mindeneket magában foglaló és magából szülő egyetlen és örökkévaló akarat végnélküliségébe? De egy dolog minden kétségek közt kétségtelen, hogy a kezdetek-kezdete, a végek-vége, minden szubsztanciák-szubsztanciája a hatalmas Isten! Hogyha volna tehát Önben valami, ami elválasztó volna, azt küszöbölje ki uram, gondolataiból! Én most megölelem Önt, mert Ön bizalmat és szeretetet ébreszt bennem! Én cimborámul fogadom.

Lippó evvel egészen Pálhoz lépett, magához ölelte őt és megcsókolta a száját.

- Édesem! - mondta Gattai a káplánnak -, Nika a kertben van Bélussal, akarsz talán hozzájuk csatlakozni, amíg én egyet-mást megtárgyalok Falu úrral?

Lippó megszorította Pál kezét:

- Tehát: a viszontlátásra, kedves uram! Isten vele, cimborám!

Gattai és Pál egyedül maradtak, régimódi fotelek álltak ebben az ódon szobában, leültek egymással szembe. A kristályüvegből készült búra fénylett az őszi alkony mélaságában, és a fekete bársonyvánkoson sápadt sárga tündökléssel pihent a misztikus aranysarkantyú, a négy bogláros szögön villództak a türkisz, zafír, topáz, rubin, ametiszt, smaragd, és szikrát hánytak az apró gyémántszemek. A haldokló napfény búcsúsugarai mellett rejtélyes élet gyulladozott az apró kövekben ott az aranysarkantyú körül. Mint babonás szellem trónolt a sárga fétis a maga piedesztálján...

- Az ugyebár nem lesz Önnek meglepő, hogy két gyermeket kell majd tanítania és a vizsgákra előkészítenie?

- Nem - mondta Pál -, hiszen a levelezésünk során mindig erről volt szó. Azt is tudtam, hogy doktor úrnak csak egy fia van, hogy ki legyen a másik, azt nem tudom, de ez nem is fontos. El fogom azt is látni.

- Nem akartam a dolgokat a levelekben összezavarni, de bizonyos finomabb disztinkciókra lesz itt szükség, a helyzet nem olyan egyszerű. Ne vegye neheztelésnek, nem is akar preokkupált vélemény lenni, csak konstatálni akarom: az Ön elődjének nem kellett volna távoznia innen. A tanítási eredménye egy kicsit gyenge volt, de nagyon jó cimbora volt. Hanem tragikus dolog zavarta föl a mi kis világunkat! Az elődje kitűnő fiú volt, pompás bariton! És nagyszerű kedély! Csupa derű, csupa melegség, jól tudott előadni, pompás anekdotázó volt, szívesen ivott és bírta! A legjobban bírta valamennyiünk közt. Táncosnak is elsőrangú volt. Udvarolni éppen olyan jól tudott, a hölgyek mind el voltak ragadtatva tőle, elhalmozták minden jóval. Névnap, születésnap: virág, kézimunka bőven és mindig jutott. Egyszóval minden megvolt ahhoz, hogy zavartalanul és boldogan éljünk itt, amikor elrontotta a dolgot, mert nem volt eléggé elővigyázatos. Mi tudtuk, de azt megbocsátottuk neki... egy évig tartott ez a dolog, de mi szemet hunytunk. Végtére nem forgathattuk föl azt a pompás harmóniát, ami itt kifejlődött, egy zsidóasszony miatt. A szerencsétlen fiú azonban rajtakapatta magát. A helyzet olyan volt, hogy semmit sem lehetett eltagadni. Avval a Polacseknéval történt, akinek a kislánya lesz az Ön második tanítványa!

- Egyszóval veszedelembe jutottam, no majd megúszom!

- Hogy jobban megértse a körülményeket, előre kell bocsátanom igen fontos dolgokat - kis szünetet tartott, gondolkodott, tépelődött, a nagy tusakodás kiült az arcára is, végre döntött és így kezdte: - Nézze ezt az arany sarkantyút, uram!

- Parancsára! - mondta Gattainak, hogy készségét jelezze, és odafordult, ahol a drágakövek szikrázó játéka közt pihent a sárga tárgy.

- Csak estére, ünnepélyesebb hangulatban akartam arról fölvilágosítani, ami itt készülődik. De legyen most! Nem vétek az eszme komolysága ellen, különösen, ha arra kérem, hogy bensőséggel fogadja, amiket mondok. Megígéri ezt ugyebár?

- Nagyon szívesen.

- Ez a sarkantyú drága ereklye. Ezt az ereklyét én mentettem meg. Nem olvasta Ön annak idején, hónapokkal ezelőtt, hogy a Bakonyalján egy parasztlegény kiszántotta a földből Mátyás király arany sarkantyúját?

- Homályosan emlékszem.

Gattai arcán megint az a kis fájdalmas vonás vibrált keresztül. Keserűség oldódott föl az ínyén, de pátosza most már tovább ragadta:

- Nos, uram! Ez a sarkantyú most itt van! Én mentettem meg, és most már tudományosan is meg van állapítva az ereklye azonossága. Egészen úgy, ahogyan én a krónikákból megállapítottam. Mert nemcsak a néphagyomány, de a krónikák is fenntartják annak a hírét - különösen az "Eztiromh'jába" nevezetű krónika mondja pontosan el, hogy a nagy király egyszer, amikor a Bakony alján vadászott, éppen ezen a tájon elvesztette a jobbik csizmájáról az arany sarkantyút!

- Nagyon érdekes!

Megint tusakodott és megint elragadtatta magát:

- És ha már idáig jutottam, kell, hogy folytassam, másképp nem értené meg egészen, hogy a dolgok mit jelentenek? Tehát tovább megyek. Amikor én azon a bakonybeli sűrűségen akkor a baltámmal keresztültörtem magam, a százados moha alatt romokat találtam. Még a lábam is reszketett, a szívem hangosan vert, mert az első perctől kezdve sejtettem valamit, és most láttam, hogy a sejtés az nem csalt meg. Lekapartam a mohát a kövekről, és akkor régi alapfalak tűntek elő, egy várkastély karcsú tornyának az alapfala volt az első, rögtön tudtam, mi az, amit felfedeztem? Mit fedeztem fel, uram? Mátyás királynak híres bakonybeli vadászkastélyát, a kedvenc mulatóhelyét. Erről a kastélyról annyi ékesszólással beszélnek a krónikák, de addig úgy látszott, hogy nyomtalanul eltűnt a föld színéről. Megértheti uram, hogy miért dobogott abban a percben úgy a szívem?! Azóta már föltártuk a nagyszerű romokat. Ki vannak bontva a pompás kastélynak az összes alapfalai, Sziróta, a mi nagyszerű történészünk, aki ebben a dologban a legkompetensebb, hiszen ő írta a végvári vitézek szokásairól is azt a halhatatlan munkát, képzeletben rekonstruálta is a nagy király kastélyát, és kétségtelenül megállapította, hogy a kastély reneszánsz-stílusban épült, abban a modorban, amit a híres Copfistdas Grimasze, ez a nagy építész hozott magával Itáliából. Íme, uram, itt van a rajz! - fölállt, egy kis asztalkáról aranykapcsos, bordópiros plüss-kötésű könyvet emelt le, azt felnyitotta, a könyvben egyetlen lap, egy nagyobb fénykép volt, annak a rajznak a fényképe, melyet Sziróta készített. - Mi természetesen megértettük: milyen feladatot ró ránk ezt a fölfödözés? Nem lettünk volna hazafiak és nem lettünk volna magyarok, hogyha csak egy pillanatig is kétségben lettünk volna. Megértettük, hogy most a történelem hív bennünket. Rögtön el is határoztuk, hogy amit a nemzet méltán vár tőlünk, azt mi hűen teljesíteni fogjuk: országos mozgalmat és gyűjtést indítunk az iránt, hogy rekonstruáltassék nemzeti adakozásból a bakonybeli kastély, künn a mezőn pedig, ahol az arany sarkantyú a földből előbukkant, állítson az ország márvány obeliszket! Mert ugyebár ez most egyike a legsürgősebb nemzeti feladatoknak?

- Most már megérek sokmindent, ami eddig olyan rejtélyes volt itt Önöknél!

- Mi azóta történelmi levegőben élünk! A mi földink, Majdán Feri barátunk, a nagy lírai költő, ódát szentelt az arany sarkantyúnak, és több közleményt akartunk intézni a nemzethez, és Sziróta elvállalta ennek a kiáltványnak a megszerkesztését. Minden jól ment, ekkor történt az a szerencsétlen dolog az ön elődjével!

- Ez persze katasztrofális dolog volt!

- Polacsek meg akarta ölni az asszonyt. Ha Polacsek ezt megteszi: Nakamazsény a lapokba és így a világ pellengérjére kerül. És akkor hogyan jöhettünk volna a mi ügyünkkel az ország elé? Mihelyt valaki ezt a szót: Nakamazsény, kimondta volna, mindenki Polacsekre, a meggyilkolt asszonyra, a törvényszéki tárgyalásra gondolt volna? A nagy eszme így a sárba esett volna, pedig mi már teljesen át voltunk hatva a nagy gondolattól. Én, ahogyan illik - ezt belső érzés diktálja -, mindenütt körülvétettem magam a nagy király emlékével. Itt van ez a sarkantyú, a kertben látni fogja a nagy igazságosnak a terrakotta fejét babérkoszorúval. Az asztalomon azt az ezüst bárdot - amit délben bizonyosan látott - egy Mátyás korabeli ezüst tálból verettem, annak a nyele, az indákkal, az állatfejekkel és a nagy vaddisznófejjel, egy Mátyás korabeli vadászkésnek a nyele. Medvéket öltek avval a magyar reneszánsz napjaiban. Az a büszke és hős vadász, azon a két kupán: az a nagy király vadászat alkalmával. Az a kávéfőző gép is, amit látott, annak a párját a stambuli követ hozta Mátyásnak ajándékba. Ezt a példányt Konstantinápolyban fedeztem föl, mi csak a hőmérőt kombináltattuk hozzá. Ez a Polacsek-féle dolog tönkretett volna bennünket, megint meghasonlottam volna magammal. No de kikerültünk ebből a veszedelemből is!

- Hogyan történhetett ez?

- Az uradalmi főerdész mentett meg bennünket. Ez a zsidó küszködő, szegény ember volt, de borzasztóan szerette a pénzt. Akkoriban éppen megint leégett a falu, a főerdész magához hívatta Polacseket és azt mondta neki: Nézze, Polacsek barátom, kötést csinálok magával azokra a fákra, amiket a szél kidöntött az uradalmi erdőkben. Mi nem érünk rá szállítani, a fa ottrohad, odaadom önnek potom pénzért, ön épületfát csináltat belőle, a parasztoknak nincs pénzük, hogy fölépítsék a házaikat, én hitelezek önnek, ön hitelezhet a falunak, a telekkönyvben följegyeztetheti a tartozást, az egész falu egyszerre a zsebébe kerül, én egyszerre a zsebébe dugom az egész falut. Érti ezt, barátom? - Hogyne értette volna! A zsidó aztán nem ölte meg az asszonyt, de azóta meggazdagodott. De evvel a mi ügyünk is meg volt mentve. Ezt jól csináltuk? Nem igaz?

- Persze.

- Ez az ember aztán tudatára ébredt annak, hogy mivel tartozik tulajdonképpen a brémerfalusi intelligenciának? Hozzánk fordult, a mi véleményünket kérte ki: hogy erkölcsileg milyen magatartást tanúsítson a feleségével szemben? Erre a kérdésre mi férfiak persze nem tudtunk felelni, anélkül, hogy a hölgyeket ne kérdeztük volna meg. A gyógyszerészné, ez a kedves, tiszta lelkű asszony, nagyon kegyetlen tudott volna lenni. De ez megérthető, ha meggondoljuk, hogy férjhezadó lánya van. Az ő véleménye szerint el kellett volna távolítani Polacseknét, mert a példája mételyez. Nikának nem volt véleménye ebben a dologban. Ő itt igazán a helyzet magaslatára emelkedett. Az ő életén és az egész itteni szerepén vörös fonalként húzódik végig egy gondolat, és sohasem domborította ki úgy ezt a gondolatot, mint ebben az esetben. Nika arra az álláspontra helyezkedett, hogy neki itt egyénileg nincs is tulajdonképpen élete. Ő csak az én boldogult feleségemnek, az én felejthetetlen Irénemnek a folytatása. Azért van itt, hogy tegye azt, amit a megboldogult tett, és ebben egészen alárendelje saját magát. Ebből aztán igen helyesen vezette le azt a meggyőződést, hogy neki nem lehet ebben a kérdésben véleménye, mert azt nem tudhatjuk, hogy a halott mit mondott volna... A jegyzőné, ez az ártatlan gyerekasszony, a gyógyszerésznével egészen ellenkező véleményen volt. Gyerekszív, a megbocsátást hangoztatta. Természetesen meg kellett hallgatni Lippót is! Hiszen ő pap és ez eminens erkölcsi kérdés. A gyógyszerészné ugyan azt mondta, hogy Lippó ne szóljon hozzá, mert Polacsekné zsidó asszony. De meggyőztük őt arról, hogy erkölcs csak egy van... Lippó, mint Istennek szolgája, szintén a kegyelem mellett volt. Most már két vélemény állt egy ellen, így hát a megbocsátás mellett kellett dönteni. Megbeszéltük még a részleteket is, és eközben aztán világos lett előttünk, hogy Polacsek mégiscsak meg van bélyegezve, és így megbotránkoztató lett volna, ha Polacsekné a fölmentés után éppúgy viselkedhetett volna, mint azelőtt... Közöltük tehát a véleményünket Polacsekkel: a mi ítéletünk szerint nem kell az asszonyt se megölnie, se elkergetnie. Csak vonuljanak illő szerénységgel vissza, és az asszony legyen teljes tudatában a maga helyzetének. Viselkedjék úgy, ahogy egy bűnbánó nőhöz illik, legyen csendes és töredelmes, kerülje azt, hogy a mi hölgyeinkkel találkozzék!... Ezt legjobban úgy érheti el, ha a lehető legkevesebbet jön ki az utcára! - nagyot lélegzett, mint aki hatalmas munkát fejezett be. - Tehát ez a helyzet, édes uram! Ezt mind el kellett mondanom, hogy Ön tájékozódni tudjon, és nehogy esetleg úgy viselkedjék, hogy ezeket az embereket túlbecsülje, vagy már első találkozásnál olyan obligóba kerüljön evvel az asszonnyal, ami aztán rögtön lehetetlenné tenné az Ön helyzetét a mi hölgyeinkkel szemben.

- Tudomásul veszem az instrukciókat.

- Ön most biztosan azon töri a fejét, hogyan lehet mindevvel összeegyeztetni azt, hogy Ön mégis bejárhat a Polacsek házhoz és taníthatja azt a kis zsidó lányt?

- Bizonyosan annak is megvan a maga helyi magyarázata!

- Ezt a nemzeti kultúra parancsolja! És ha meg tudtuk érteni a múltat, meg tudjuk érteni a jelent is. Ez a kislány a múlt évben vizsgázott az első polgári osztályból. Már most, ha a mi nevelőnk nem taníthatná tovább a kislányt, akkor az megrekedne a mostani műveltségénél. Én azonban fölvetettem a kérdést: szabad-e a nemzeti közművelődésnek ezt a veszteséget okoznunk? Mindenki egyetértett abban, hogy a nemzeti kultúrával szemben nem szabad ilyen támadólag föllépnünk. Ön tehát teljes szankció mellett veheti át a kisleány tanítását.

Gattai fölállt, megint nagyot lélegzett, Pál is fölállt:

- Hát most viziteljek Polacsekéknál?

- Menjen át hozzájuk! Egész mellékesen akarom megjegyezni, hogy Polacsek csak igen, de igen elenyésző összeggel járul hozzá az Ön honoráriumához...