Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Figyelő

Várady István: Két költőnő
Reichard Piroska: Az életen kívül Osváth Eszter versei

Két érdekes könyv és érdekes véletlen, hogy együtt olvastuk őket. Erősen ellentétes jellegűek. Az első csupa lemondás, elköszönés, a másik csupa igénylés, felkészülés. Halk és kevésszavú, féltő gonddal válogatott az egyik, telihangú, ideges, fiatal kézzel sebtiben felmarkolt a másik. Az egyik csendes, tiszta formáival, szinte zárdai egyszerűségével kap meg, a másik egyre változó, kereső, gondtalanul és gyakran gondatlanul átvetett köntösben jelenik meg. És ezt a két könyvet az ellentétek rokonságán kívül egy mélyebb, rejtettebb és finomabb rokonság köti össze.

Reichard Piroskának ebben a négy egyszerű, finoman rezignált, inkább elsóhajtott sorában benne van ez a rokonság:

Óh mondd: ha megjön az utolsó óra
s átlátom a közelt és a messzeséget:
nem fog-e fájni majd későn, hiába
ez a fehér, márványszínű élet...

(Egy szobor előtt)

Két sorban, pattogó és ingerlő nyíltsággal kiált fel Osváth Eszter:

A harccal még fel nem hagyok:
Mert szűzen, tisztán: lány vagyok.

(Dacos vers)

Ez az. Mondhatnók a szíve ez ennek a két könyvnek, innen van mind a kettőnek valami finom, csak az értőnek értékes íze. Ez diktálja az egyiknél a megírásnak végtelenül egyszerű, csendes módját - sohasem él képpel vagy hasonlattal - a szónak valami felelős, nem tudákos: tudósi tiszteletét, ami színeinek talán túlságos, de megokolt halványságát eredményezi, és ugyanez táplálja a képeknek és érzéskapcsolásoknak azt a bő erét, amely a másikban, a pregnáncia és tisztaság rovására, a túlhangosságig lüktet. Ami az egyiknél kényes tartózkodás, a másiknál óvatlan beleomlás.

A többi a mondottakból következik. Reichard Piroskának nincs egyetlen olyan sora sem, amely verseinek hívója alatt marad. Csendesen és zavartalanul vonulnak el e nem közönséges szomorúságú kötet versei. Osváth Eszter könyvében sok van az első kötetek feleslegéből. A nívó - ezt mindig a legjobb sorok adják - nála is figyelemreméltó. S az elemi önkénytelenség, az igazi lírának e - csakugyan dadogva definiálható - vonása: csak e legjobb sorokban van meg.