Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Figyelő

Kuncz Aladár: Pintér Jenő: A magyar irodalom története Bessenyei György fellépésétől Kazinczy Ferenc haláláig (1772-1831)
2 kötet. Budapest, 1913. Szerző kiadása.

Pintér Jenő magyar irodalomtörténetének harmadik és negyedik kötetét, mely irodalmunk fejlődését Bessenyei fellépésétől Kazinczy haláláig tárgyalja, oly nagy tudományos apparátussal, tudós lelkiismeretességgel készítette el, hogy annak bírálgatása az általa feldolgozott anyag éppoly fontos és kritikai ismerete nélkül - nem lenne egyéb nagyképűségnél. Munkájának azonban éppen e nagy tudományos jelentősége több olyan általános reflexiót ébreszt bennünk, melyeknek írásba öntése talán éreztetni fogja e mű fontosságát irodalomtörténetírásunk fejlődésében, s ha a teljes értékelést nem is nyújtja, de örvendező ujjmutatás lesz, ujjmutatás a mi sok fontoskodó, hűhózó s a valódi filológiai és irodalomtörténeti munkát annyira kompromittáló tudósaink közt valakire, ki öntudatos ismerője útjának, tudományos céljainak és érdekeinél jobban szereti - a munkát.

Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy Toldy összefoglaló irodalomtörténeti munkássága óta majd egy félszázad telt el anélkül, hogy a széles mederben megindult irodalomtörténeti kutatás teljes felhasználásával irodalomtörténetünknek magasabb nívójú, a szó szoros értelmében tudományos története megíratott volna. Pedig azóta sok irodalomtörténeti probléma merült fel és oldatott meg, sok értékelést megváltoztatott a külföldi irodalmakkal való összehasonlítás, és sok írónknak világította meg teljesebben egyéniségét és jelentőségét a róluk írt bibliográfia. És nemcsak az irodalomtörténeti anyag bővült és módosult, hanem vele együtt változtak a feldolgozás szempontjai is. Az irodalomelmélet egész külön tudományággá nőtt külföldön, s oly kifejlett, minden ágazatukban teljes és tanulságos irodalmokon, mint a francia és angol, a természettudományoktól inspirált gondolkodás bravúrosan próbálgatott ki különböző módszereket. Ma már mindezeken túl vagyunk, kicsit bele is fáradtunk a csalhatatlan törvényekbe és módszerekbe, a műfajok szeparált életébe, sőt az irodalomtörténeti impresszionizmusba is. Nem várunk már semmi lényeges mozzanatot a detailokba tévedt, önhalálán idegesítő buzgalommal dolgozó filológiai dekadenciától, s nem várunk semmi új revelációt az irodalomtörténeti kritika impresszionizmusától sem. Elérkezett az összegezés ideje. Objektív, lelkiismeretes áttekintésben kívánjuk látni a letűnt generáció munkáját, hogy annak tanulságai a miránk váró új akcióban való még öntudatlan hitünket öntudatossá és termékennyé tegyék.

Pintér új kötetei egységes és teljes világításban mutatják be irodalmunk egyik legérdekesebb korszakát, s viszont hű, megbízható és kitűnő rövidséggel rajzolt képét adják az e korszakkal foglalkozó filológiai irodalomnak is. 1772-1831-ig tulajdonképpen nem egyéb a magyar irodalom, mint mohó, a megemészthetetlenségig gyors feldolgozása a nyugat tűnőfélben lévő klasszikus irodalmának, de a szorgalmas tanulás ez évtizedeiben is termel már specifikusan magyar írói egyéniségeket, ha mintegy ki nem teljesedetten is, de mégis éreztetve bennük a magyar művészi karakterisztikumot. A XVIII. századi racionalizmussal egy majd háromszázados kultúrfolyamat fejeződik be, a keresztény műveltség ezalatt feldolgozza a maga egészében a grekolatin kultúrát művészetétől filozófiájáig, megalkotja a klasszikus műfajokat, s meggyökereztet egy oly művészeti ideológiát, melynek pozitív értékét ma sem lehet letagadnunk. Mi ebből a közös munkából jórészt kimaradtunk. Mátyás alatt még elsőnek kaptuk az olasz renaissance termékenyítő hatását, de halála után a fegyverek zajától félő műveltségi áramlat messzire elkerült bennünket, s ami hozzánk mégis eljutott, alig szolgált egyebet vallási és politikai érdekeknél. Rövid évtizedek alatt pótolni az elmulasztottakat lehetetlen volt. Innen az a sok összevissza, mindig felületes s átmeneti jellegű irodalmi hatás, mely irodalmi életünk megindulását jellemzi. E kor legtöbb íróját alig lehet másnak, mint a külföldi hatások sokszor gyermekes interpretátorainak tekinteni. Akik pedig magyar talajból nőtt zsenijükkel e hatások felé tudtak emelkedni, mint Csokonai, Berzsenyi, Katona és Kölcsey, a szükséges irodalmi milieu hiányában egyoldalúaknak, befejezetleneknek, énjük legértékesebb felével sírba vonulóknak mutatkoznak.

Pintér hű és sok tekintetben eredeti rajzát adja e kornak. Ő az első irodalomtörténetírónk, ki Kazinczy levelezésének bő irodalmi anyagát a maga egészében és szerencsés kritikával feldolgozza. A tárgyalt írók ezáltal nem válnak könyvalakokká, minduntalan körülöttük érezzük a kortársakat, azok nézőpontját, kritikáját, ami érdekes és való históriai teinte-t kölcsönöz egyéniségüknek. Maga Kazinczy fontos missziójához képest nagy helyet foglal el a műben. Szinte jólesik az a meleg szimpátia, mellyel Pintér igyekszik az ő kritikusi működését több oldalról megvilágítani, prózai műveinek viszonylagosan művészi voltát bizonyítani, sőt a valódi költő babérjaival övezni homlokát. Meghajlunk Pintér minden eddiginél jobb és meggyőzőbb Kazinczy értékelése előtt, de nem tudjuk elhallgatni, hogy verseiben például költői ihlettséget nagyon nehéz felfedeznünk. Bármilyen kedvesek is legyenek nagy gonddal csiszolt versei, lehetetlen nem éreznünk, hogy szerzőjüknek izzadtsága s nem - könnye cseppent rájuk. Kazinczy mellett viszont Kármánt talán kissé kemény kritikában részesíti Pintér. Hibája, hogy külföldi hatásoknak nem önálló tolmácsolója, közös kortársaiéval, de viszont írásai másokénál valamivel szélesebb látókört, érzelmi finomságot és esztétikai ízlést árulnak el. Az igaz, hogy a Kármán művek szerzőségének kérdése nincs eldöntve, az is igaz, hogy mint irodalmunk sok más alakját, úgy Kármánt is, nem egészen indokolt dicsőítések növesztették nagyra, de a műveihez fűződő kérdések teljes tisztázásáig véglegesen ítélkezni róla alig lehet.

Egészen új és széles alapon tárgyalja Pintér a francia racionalizmus hatását műveltségünkre s tudományos életünkre. Valóban ez a vérbefojtott mozgalom megérdemli szereplőinek tudományos értékénél fogva, hogy beállíttassék irodalmunk történetébe. Mint e rész tárgyalásánál, úgy az egész műben jólesik látnunk Pintérben irodalmi életünknek minden elfogultság nélkül való történetíróját, ki már ezáltal is sok oly árnyalatot tüntet fel irodalmunkban, melyeket előző irodalomtörténetíróink elfeledtek észrevenni. Hasonlóképpen sok új adatot tartalmaz könyvének utolsó fejezete, mely Kazinczy körének s az Aurora-körnek több oly elfeledett íróját mutatja be, kik e korszak érdemes munkásai közé tartoztak.

Az egyes írók tárgyalását a műveltségi és tudományos viszonyok irodalmi életünkkel kapcsolatos rajzával vezeti be Pintér. Talán nem lett volna ártalmára művének, ha egy-egy fejezetben oknyomozó rajzát adja a szorosan vett irodalmi szellemnek, ha érezteti a külföldi áramlatok érintkezését a magyar gondolkodással, s ezek hatását feltünteti a mi életfelfogásunk kialakulására. Kölcsey és Kisfaludy K. tárgyalása minden átmenet nélkül következik Berzsenyi után, sőt utánuk még oly írókról van szó, kiket egy egész életfelfogás választ el tőlük. A magyar irodalom anélkül, hogy késését be tudta volna hozni, a romantikával lesz ismét együttes s majdnem egy időben való munkatársa a nyugati népeknek az új európai irodalom kialakításában. Érdekes népetikai és irodalmi tanulságokkal járt volna annak a kérdésnek megoldása, hogy az európai kultúráramlatok közt mért a romantika az első, melyet irodalmunk a maga egészében feldolgozott, magához hasonított, s melynek jegyében önerejére kapott?

Említettük már, hogy Pintér könyve nem csupán irodalomtörténet, hanem az egyes írókra s irodalmi kérdésekre vonatkozó irodalomnak is teljes feldolgozása. Munkájának nem ez volt a könnyebbik fele, de viszont ezzel művét mindenkorra nélkülözhetetlenné tette. Szövegéhez csatolt jegyzeteiben külön művet kapunk: a magyar irodalomtörténeti gondolkodás és ítélet fejlődését. Kitűnő érzékkel választotta ki a rengeteg, válogatatlan irodalomból, ami felhasználható, s rövidrefogottan és világosan adja az érdemesebb irodalomtörténetírók s műveik gondolatmenetét, ismerteti értékelésüket. A Bessenyeitől Kazinczy haláláig terjedő kor e bibliografikus részében előttünk áll a legutóbbi két évtized irodalmi és filológiai munkálkodásának majd minden eredménye. Nem érdektelen, hogy ez összehasonlításokban tobzódó modern filológia éppen erre a korra vetette magát, hol a összevetéseknek, hatásmegállapításoknak, kölcsönzések kimutatásának oly tág és könnyű tere nyílik. De e korból sem azokat válasszák ki, kiknek részletes, közelről való vizsgálása igazi értékeket hozhatna felszínre, mintha ösztönszerű önismeret és félelem tartaná őket vissza minden nehezebb s valóban irodalmi problémától. Csokonainak és Kölcseynek ma sincs a mai tudomány színvonalán álló életrajza, sőt Csokonai és Katona teljes, kritikai kiadása is késlekedik, ellenben két életrajz is készült Bacsányiról, Révairól, kötetek íródtak Szentjóbi Szabóról, Verseghyről, Rájnisról stb. Hogy irodalmunk legnagyobbjait félve kerüli a mai irodalomtörténetírás, az csak természetes. Pedig minden kornak megvannak a maga szempontjai az irodalom nagyjaival szemben, kik viszont a maguk titokzatos összetettségükben s az emberinek örökérvényű kifejezésében támpontul tudnak szolgálni minden kor eszméihez, kereséséhez és előrehaladásához. Amely irodalomtörténetírás megfeledkezik arról, hogy az ő legfontosabb hivatása a nagyok tolmácsolása, s az azokkal való érintkezés megkönnyítése és mélyítése, céltalan játékká válik, s kikapcsolódván az aktuális életből, kétes létjogosultságát csak az önmagáért való létezésben keresheti.

Pintér Jenő ama kevesek közé tartozik, kik érdemleges irodalomtörténetírói munkát végeznek, s most megjelent művét, minden túlzás nélkül, irodalmi életünk eseményeként üdvözölhetjük.