Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 9. szám

Móricz Miklós: A magyar középosztály

1. Mikor mindennek vége lett, 1849-ben, vége lett a magyar középosztálynak is, és ahogy az 1867 nem a régi alkotmányos életnek a feltámadását, hanem egy újabbnak a kezdetét jelenti, nem hozott az feltámadást a középosztály politikájára sem, amelynek a rendi alkotmányban kialakuló, annak megfelelő formáját olyan tökéletesen testesítette meg a köznemességen nyugvó alkotmány és a köznemességtől diktált politika. Az új alkotmányos élet nem nyugodott osztályokon, és egész máig egyáltalában nem is volt nálunk osztálypolitika, bár a dolog e szerint - mert a kiváltságos, a nagy emberek egyéni politikája volt, kik vagy maguk is a felső tízezerből valók, vagy rendesen minden erejükkel oda törekszenek - ennek a nálunk határozottan agrárius felső tízezernek a politikájához állott legközelebb, és nemegyszer úgy látszott, mintha határozottan annak a politikája lenne.

Ez a megállapítás egyszersmind a modern Magyarország valamennyi politikai fogyatkozásának is tükre, mert ez jelenti nálunk azt, hogy az a politika, mely az ország életét az utolsó félszázadban irányította, nem volt az ország politikája, legfeljebb néha, a politikusok erejéhez, kiválóságához képest eltalálta az országos politikai szükségletek természetes tendenciáit, máskor viszont ellenük dolgozott, ez adta meg a magyar politikai pártok karakterét, amelyek sohasem az országra támaszkodtak, hanem egy-egy kiváló szervező erejű politikusnak nem is nagyon különböző minták szerint alakított udvart tették. (Aligha csalódunk, ha azt hisszük, hogy a munkapárt és a Héderváry-Tisza-Lukács együttes ennek az új magyar pártpolitikának legtökéletesebb példája, legragyogóbb bizonyság rá, hogy a pártélet nálunk akrobaták munkája, és a politikai egyensúly equilibrista mutatvány.) Az ország politikája nem lehet más, mint osztálypolitika, mert nem kapcsolódhatik másként az országhoz, mint az osztályokon át, de nem is nyilvánulhat meg másként, mint az osztályok által. S ismételjük: a rendi Magyarország politikája a legteljesebb mértékben osztálypolitika volt.

Az új alkotmányos korszak megteremtőit nem okolhatjuk azért, hogy az új Magyarország politikájából kizárták az országot. 1848 elég erős volt hozzá, hogy megadja az anyagi alapot a legalsó osztálynak, a proletariátusnak kialakulásához, és elég erős lett volna ahhoz is, hogy a régi középosztályt egy újabbal cserélje fel: 1867 azonban éppen olyan kevéssé talált középosztályra, mint amilyen messze volt akkor még a harmadik osztály tömörülése. Azt még sohasem mérték fel pontosan, hogy az abszolutizmus mennyi kárt okozott az országnak azzal, hogy a középosztályt megsemmisítette, bár természetesnek kell találnunk, hogy a katasztrófa teljes súlyával a középosztályra nehezedett, s nemcsak a köznemességre, hanem a harmadik rendre, a polgárságra is. Gazdaságilag még sohasem rajzolták meg képét annak a tökéletesen széthullott, elemeire bomlott Magyarországnak, amelyet 1867 itt talált: s nem a politikusok voltak az oka annak, hogy az új magyar politika nem találta meg az országot. Nem találta meg, mert nem is találhatta: mert Magyarország nem volt ország abban a teljes értelemben, ahogy az ország nemcsak bizonyos embercsoportoknak és bizonyos javaknak pihenőhelye, lerakodója, hanem szerves életet élő, biztos formákra törekvő alakulás. A kiegyezés nem talált itt országot, és értéke éppen abban van, hogy megadta a lehetőséget a megszakadt életfolyamatok továbbgördülésére.

A vállalkozási lázból azonban, amely a gazdasági élet terén a legelső megmozdulást jelenti, s amely a tökéletes gazdasági szervezetlenségnek biztos mutatója, csak lassanként kezdett az ország gazdasági szervezete kialakulni, a hetvenes és nyolcvanas évekhez még sokkal közelebb vagyunk, minthogy vigasztalannak kellene tartanunk, ha még most is túlságosan nagy nálunk a vállalkozási láz, és aránylag nem nagy a gazdaságilag teljesen megművelt, leigázott terület: a társadalmi osztályok kialakulása pedig ezzel a gazdasági megéréssel halad karöltve. S az osztályalakulás nyoma máris megtalálhatjuk idehaza. Elég különös, bár nagyon is könnyen megtalálhatjuk az okait, hogy a munkásosztály tömörülése megelőzte a középosztályét, de ha ezt konstatáljuk is, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a munkásosztálynak csak egy része, mégpedig a kisebb része, az ipari munkásság jutott még el az osztályöntudatnak egy bizonyos fokáig, és éppen ezért nem is beszélhetünk egységes magyar munkásosztályról, sőt azt kell mondanunk, hogy ez az osztály még jóval távolabb áll a konszolidálódástól, mint a középosztály, amely pedig jóval kevesebb jelét mutatja annak, hogy tudatos osztályéletet élne, vagy arra törekednék, mint a munkásság.

De van-e hát magyar középosztály? Ez a kérdés ma már égető fontosságú a magyar politikára nézve, mert ettől függ az, hogy az eddigi és mostani magyar politikát felváltja-e egy országos politika? A modern Magyarország politikája egész máig veszedelmesen emlékezet a kalandok korszakára, és csak a középosztály veheti át a politika vezetését, csak a középosztályon nyugvó politika adhatja meg az országnak azt az erőt és azt a biztonságot, amelyet tartós és megfelelő politikai intézmények megteremtése kíván. Valljuk be végre, hogy politikai intézményeink nincsenek, hogy minden, amit eddig alkottunk, csak átmenetnek volt jó és annak sem mindig, hogy nincsenek politikai tradícióink, politikai irányelveink: csak politikusaink vannak, s a politikusok felváltják egymást, de nem kezdenek új épületekbe és nem építik tovább a régieket. S ha Andrássy Gyula gróf a középosztály esetleges politikai tömörülésétől, politikai érvényesülésétől a parlamenti pártok elaprózódását félti, mi inkább - minden tisztelettel ez egyetlen politikusunk iránt, aki a politikai tradíciók tiszteletbentartásán és kialakításán fáradozik -, azt a pártot várjuk attól, amely végre biztos alapja lehet a parlament politikai munkájának. A mai magyar parlamentben alig van valami, amit érdemes lenne (a következő pártalakulások szempontjából tekintve) konzerválni, mert éppen olyan kevéssé magyar az, mint amilyen kevéssé parlament. Ahogy a mai Budapest még nem Budapest, ahogy csak egy-egy pontján látni még, hogy milyen lehet majd valamikor, ahogy csak egy-egy oszlop áll még a jövendő hatalmas szervezetből: a magyar parlamentben is csak hosszas és nemcsak a parlamentnek, hanem az országnak mélyéig ható pártalakulások többszörös változása után fognak kialakulni azok a pártok, amelyek az ország politikájának hordozói lesznek.

Van-e magyar középosztály? Azokat a nyomokat igyekszünk itt összekeresni, amelyek egy ilyen középosztály kiformálódására mutatnak. A határköveket próbáljuk meg kijelölni, amelyek ennek a középosztálynak valószínű kiterjedését jelzik: természetes, hogy közvetlen út nem vezet ennek a megismeréséhez. Mert magyar középosztály ma még nincs, ha az osztályöntudat, az érdekközösség, a politikai és gazdasági érvényesülés közös, határozott tendenciái szerint akarjuk az osztály ismertetőjeleit összeállítani: de megvan az az anyag, amelynek előbb-utóbb s hitünk és a jelek szerint nemsokára osztállyá kell tömörülnie. Ez a középosztály természetesen nagyon sokban különbözik attól, amelynek fejlődése 1849-ben kettétört, majdnem minden eleme új, aminthogy minden része más és legnagyobb része új a modern magyar gazdasági életnek, amely az osztályalakulás ágyát megveti, feltételeit megteremti. Ennek az új magyar középosztálynak városi a legfontosabb eleme és városi az egésznek a karaktere, de ne vágjunk elébe az adatoknak, melyekkel egyrészt a magyar középosztály valószínű határait igyekszünk megállapítani, másrészt pedig ebben a középosztályban a speciálisan városi elemnek nagyságát, pontosságát.

2. A középosztály kialakulására minden társadalomban megvan a lehetőség, vagy inkább megvan az anyag, mert hiszen mindenütt van átmenet a tökéletes szegénységtől a legteljesebb bőség felé, és az átmenetnek néhány fokát a középosztály foglalja el. Nálunk azonban éppen ezeknek az átmeneti fokoknak a népessége aránytalanul kicsiny. Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint, elég tág határokat szabva a középosztályhoz tartozó kategóriák számára, körülbelül 380 000 főnyire lehet becsülni a középosztály kereső népességét. Az egyes foglalkozási ágak között ez a tömeg így oszlott meg: 230 000 az úgynevezett értelmiség, s ide tartoznak a törvényhozás, közigazgatás, igazságszolgáltatás, egyház, tanügy, közegészségügy, tudomány és közérdekű társulatok, irodalom és művészet alkalmazottai, eltartottjai, munkásai, valamint a szabadfoglalkozások - ügyvédek, orvosok stb. - kereső népessége is, sőt ide vannak sorolva az ipar, kereskedelem, mezőgazdaság körében alkalmazott tisztviselők is. Vagyis ez az elem az a középosztályban, amely kulturális okoknál fogva tagja ennek az osztálynak.

Az értelmiségen kívül még ezek sorolhatók - ezek már tisztán gazdasági ismertetőjelek alapján - a középosztályhoz: 60 000 gazda, kinek birtoka 50-1000 hold között van, bár itt az 50 és 100 holdas határ között még elég nagy hányad a parasztbirtok, amelynek azonban határozottan megvan az a tendenciája, hogy legalább a következő nemzedéknél kulturális kapcsokkal fűződjék a középosztályhoz, 40 000 iparos, ki legalább 3 és legfeljebb 20 segéddel dolgozik, 20 000 kereskedő, ezt a számot kissé önkényesen állapítottuk meg, azon az alapon, hogy a kereskedőknél még nagyobb a középosztályhoz tartozók száma (főként kulturális vonásoknál, a kulturális feltételek teljesítésénél fogva), mint az iparban, ahol a keresők 8,8%-a esett a középosztályra, hányadosul itt, a kereskedőknél 20%-ot vettünk. Végül a középosztályhoz tartozik még 30 000 főnyi tőkés, járadékos, magánzó is.

Ennyi azoknak a keresőknek száma, kiket némi joggal a középosztályhoz számíthatunk, s ha ki akarjuk számítani a reájuk eső eltartottak számát is, vagyis a középosztály lélekszámát, az országos átlagot véve alapul, amely szerint 45,9% keresővel 54,1% eltartott áll szemben, nem egészen 450 000 eltartottat s együtt a középosztály számára körülbelül 830 000 főnyi népességet kapunk.

Ez volt a magyar középosztály kiterjedése, legszélső és már szinte valószerűtlen határokig számítva, 1900-ban, tehát tizenhárom esztendővel ezelőtt. A legutolsó népszámlálás foglalkozási eredményeit még nagyon sokára fogjuk megkapni, de az már eddig is nyilvánvaló, hogy az utolsó tíz esztendő fejlődése a középosztály népének szaporodására, tömörülésére kedvező volt. Az utolsó népszámlálási évtizedben az ország népessége nem növekedett olyan gyorsan, mint 1890 és 1900 között, s 10,3% helyett most csak 8,5%-os növekedési hányadot mutat, de viszont még sohasem volt olyan erős nálunk az egyes foglalkozási kategóriáknak egymás rovására való terjeszkedése, mint éppen ebben az évtizedben, s természetesen főként az ipar, a kereskedelem és az értelmiség növekedéséről van szó. Az ipar népessége maga körülbelül 30%-kal szaporodott az utolsó évtizedben, a kereskedelem pedig még gyorsabb szaporodást mutat - természetesen mindkettő a mezőgazdaság rovására. Ez a fejlődés azonban kedvező a középosztályra, mert míg a mezőgazdaságban és általában az őstermelésben a birtokosoknak 97,8%-a van a középbirtok határai alatt és csak 2,1% számítható a középbirtokosokhoz, a középosztályhoz, az iparban az önállóknak körülbelül 8,8%-a, a kereskedelemben pedig még ennél is jóval nagyobb hányad tartozik a középosztályhoz. De ha ez a két foglalkozási ág a mezőgazdaság népességének rovására terjeszkedett is, nem ártott ez a terjeszkedés a birtokos középosztálynak, amely szintén erősbödött az utolsó évtizedben.

Közvetve a magyar közép- és főiskolák tanulóinak számából ellenőrizhetjük az eddigi adatok helyességét. S ezt a pontot, a közép- és főiskolai növendékek számát kétszeres joggal választhatjuk kiindulópontul: egyrészt mert az iskoláztatás ezen a fokon mindenesetre legnagyobb hányadában a középosztály erejére mutat, másrészt pedig, mert az iskoláztatásnak ez a foka már egyenest a középosztály felé való törekvést, azt a bizonyos "társadalmi kapillaritást" mutatja, amely az alsóbb néprétegeknek felfelé törekvését, a társadalmi tagolódás különb pozícióiért való harcot jelenti. Így egy ideális számhoz jutunk, ahhoz a számhoz, amely a magyar társadalomnak rejtett, legalábbis nem érvényesülő, vagy nem a produkció harcában érvényesülő erőit, a középosztály következő generációját mutatja. Lehet, sőt bizonyos, hogy ennek az erőtömegnek jó része elkallódik, visszahull az alsóbb néprétegekhez, ahonnan kiindult. De az a kép, amelyet így nyerünk, mindenesetre jellemző az egyes társadalmi osztályok erőviszonyaira.

S ezek az adatok két oldalról is megerősítik eddigi számításainkat. Először, mert azt mutatják, hogy az iskolázásnak éppen a középosztályra eső része erősbödik. 1905-től 1911-ig, hét év alatt a magyarországi iskolák és tanintézetek tanulóinak száma egészen 10,7%-kal növekedett, de míg külön a népiskolák csak 7,6%-kal, a középiskolák (gimnáziumok, reáliskolák, felsőbb leányiskolák) 14,6%-kal, a polgári iskolák 53%-kal, a művészeti iskolák növendékeinek száma pedig megkétszereződött. Nyilvánvaló bizonyság ez a középosztálynak az utolsó tíz évben való erősbödése mellett.

Másfelől pedig megmarad az abszolút számok bizonysága is. Azokban a tanintézetekben, amelyek elsősorban a középosztályéi, mert növendékeiket vagy onnan gyűjtik össze, vagy oda vezetik fel, tehát a középiskolákban, felsőbb tanintézetekben, művészeti iskolákban, közigazgatási, közlekedési tanfolyamokon, óvónő-, tanító-, tanítónőképzőkön, meg a polgári iskolákban, ahol azonban csak a középosztályhoz tartozó szülők gyermekeit számítottuk ide, tekintettel arra, hogy a polgári iskola legkevésbé középosztály-jellegű (87 509 polgári iskolai növendék közül csak 28 291-et), mindezen intézetekben együtt 1911-ben összesen 142 208 felvett rendes tanuló, növendék, hallgató volt. Ha most az országos átlagot vesszük, vagyis azt, hogy Magyarországon 1910-ben egy iskolásra (valamennyi iskolát, tanintézetet véve) 6,5 nem iskolás esett, 925 009 fő jön ki a magyar középosztály valószínű számául. Gondoljunk most arra, hogy míg az előbbi számításaink az egész magyar irodalomra szóltak, ez csak az anyaország adatait öleli fel, másfelől pedig arra, hogy ha az országos átlagban olyan magas az iskolába nem járók arányszáma, éppen a középosztálynál bizonyára jóval alacsonyabbak, s hogy amint említettük, a most középiskolába járó tanulók szülei még bizonyára tekintélyes hányadukban a középosztálynál alacsonyabban álló társadalmi rétegekhez tartoznak: és még akkor is elég erős ez az eredmény annak a bizonyítására, hogy a magyar középosztály, amely ugyan még a legvérmesebb számítással sem éri el az egymilliónyi lélekszámot, erősen növekedik, erősebben, mint a magyar társadalomnak bármelyik más osztálya.

3. A modern város mindenesetre a kapitalizmusnak, ennek az érdekközösség alapján szerveződött osztálynak a teremtménye, ehhez képest elsősorban a kapitalizmus harcainak színtere (eszköze is egyben), s mégis éppen azzal, hogy a proletariátust magához vonzza, azt a kapitalizmus gazdasági erejének szolgálatába állítja, főként a középosztály kialakulásának kedvez, és még az osztályöntudat kiformálódását is elősegíti. A modern középosztály a várostól elválaszthatatlan.

Magyarország népességének átlagban legfeljebb 5%-át számíthatjuk a középosztályhoz, a városokban azonban ez az arány sokkal kedvezőbb. Más tájékoztató adat híján a városi lakásviszonyokból is kiolvashatjuk ezt. Budapesten 1900-ban a magánlakásoknak 18%-a, majdnem egyötödrésze esett 3 és 4 szobás lakásokra, Pozsonyban ugyanakkor 22,8%-a, Kassán 19%, Győrben 27%, és Budapesten a népesség 18%-a lakott ezekben a lakásokban. Győrben 28%-a. Nincsen valamennyi városunkról pontos adatunk, de 45 magyar város átlagában (ezek közül a városok közül 9 törvényhat. jogú, a többi rt. város) a magánlakások 16%-a esik 3 és 4 szobás lakásokra, és 18 város átlagában (5 tvj. s a többi rt.) a városok lakosságának 17,7%-a lakik 3 és 4 szobás lakásokban. Már ez is mutatja, hogy a városok népességének milyen nagy része esik a középosztályra, másfelől pedig bizonyos, hogy a magyar középosztálynak legerősebb eleme, a kulturális elem nem is bírja ki ezt a cenzust, vidéken a kétszobás lakás, Budapesten és nagyobb városokban a jobb kétszobás lakások mindenesetre a középosztályhoz számíthatók, gazdasági cenzus alapján az átlagos magyar jövedelmi viszonyok szerint a 700 koronát meghaladó lakbért már a középosztály ismertetőjeléül kell elfogadnunk, ez pedig már vidéki városokban is a kétszobás lakások bére. Ha úgy számítjuk, hogy a magyar városok lakosságának ötödrésze tartozik a középosztályhoz, 745 000 lelket kapunk, s ezzel majdnem ott vagyunk a középosztályhoz számított népesség határánál. (Ami viszont arra mutat, hogy a vagyoni cenzus, amelyet a középosztályhoz tartozó kategóriák kiválogatásánál alkalmaztunk, nem felelt meg eléggé a középosztály viszonyainak.)

De ne bíbelődjünk tovább számításokkal, amelyek a mi statisztikai viszonyaink között úgyis csak tapogatózásokat jelentenek. Az bizonyos, hogy a mai magyar középosztály, mint mondtuk, a várostól elválaszthatatlan. Kulturális szempontból minden egyes szál, kapocs nyilvánvalóan városi eredetű benne, gazdasági tekintetben pedig az ipar, kereskedelem, forgalom, hitel népességének a mezőgazdasági népesség rovására való növekedésével szintén egyre jobban nő a városi elem fontossága. A vidék középosztályának értelmiségi eleme legnagyobbrészt a városi - vagy akár a vidéki - proletariátusból, de mindenesetre a városon át emelkedett fel odáig, s a középbirtokosság is átalakul lassanként a középosztály történelmi elemének várából a városi polgárság külső területeivé, legfőként azért, mert a magyar városi polgárságnak csakugyan nagy a földéhsége, a földbirtokra való törekvése.

A magyar középosztály eszerint ma mindig inkább identikussá lesz a városi polgársággal, igazat adva Ignotus nagyszerű megfigyelésének (sokkal inkább a praktikus politikus megérzése volt az, mint szociológiai megfigyelés, s éppen ez adta meg biztosságát, mert annak az erőnek az irányát, célját találta el, amely most a leghatalmasabb a társadalmunkat alakító, társadalmunk alakulásán közreműködő erők között). Olyan változás ez, amely a középkori városi polgárság analógiájából elképzelhetetlen lenne, aminthogy a mai városok gazdasági súlya is példátlan a városi élet középkori történetében. Mert ha akkor a város gócpontja volt is (pedig csak bizonyos esetekben volt az) a gazdasági életnek, kevés volt a része a termelésben, s ennélfogva más volt a szerepe, mások voltak a feladatai is. Ma a város alakítja ki a középosztályt, városi polgársággá fejlesztvén azt, a városi polgárság adja meg a magyar középosztály karakterét, s itt helyezkedik el a lassanként megszilárduló magyar osztálytagolódásnak természetes súlypontja.

Még egy kérdés van, amelynek eldöntése nélkül városi polgárságunk súlyáról nem lehet elég pontos fogalmunk: van-e egyáltalában magyar város és magyar városi élet? Nagyon is megszoktuk már azt az állítást, hogy Magyarországon alig egynéhány város van: Budapest, Arad, Temesvár, Nagyvárad, Győr, Pozsony, s talán még egy-kettő, de hogy különben városaink csak nagy falvak, a városi életre jellemző körülmények, képességek, törekvések tökéletes híjával. Bizonyos is, hogy ez a szólás nem egészen alaptalan: a magyar városok egyik fejlődési korszakát jellemzi az, de a legutolsó évtized vidéki városaink fejlődésére is igen jó hatással volt. Városaink nem szaporodtak olyan nagy arányokban, mint 1890 és 1900 között, a tvj. városok szaporodása 17,5%-ot tett az előző 27,8%-kal szemben, rt. városainké pedig 14,2%-ról 11,9%-ra esett, de mikor az ország népességének majdnem egynegyed része (pontosan 4 891 174 fő, 23%) városokban lakik - városokhoz számítva a 10 000-nél népesebb lakosú községeket is -, már nem lehet olyan intenzív a városokba való tömörülés, mint azelőtt, mert közelebb vagyunk az országos népesség arányos megoszlásához a város és a vidék között, és az egyes társadalmi osztályok keretein belül. Másfelől pedig a növekedés intenzitásának csökkenése nem akasztotta meg a városok belső fejlődését, sőt ahogy az iparos népesség az ország népességének csökkenő irányzata mellett is rohamosan növekedett, ugyanúgy haladt a városok konszolidációja is, s ma már nemcsak abban az öt-hat városban van városi élet, s nemcsak azokban folyik városi munka, amelyek nálunk a városi fejlődés megindítói voltak, hanem azokban a rt. városokban is, amelyekben alig van más, mint történelmi múlt, azokban is megtalálhatjuk a modern városi élet ébredésének nyomait. Különben pedig, hogy egészen precízek legyünk, városainkat két csoportra kell osztanunk: az agrikultúr jellegű városok sokkal kisebb mértékben növekedtek, mint az ipari jellegűek, amazok 9,7%-nyi növekedést értek el 1900 és 1910 között, emezek pedig 14%-ot, és a városokban lakó népességnek jóval nagyobb része tartozik az ipari jellegű városokhoz (pontosabban: "nem mezőgazdasági" jellegűeknek kellene mondanunk), ami már maga is a középosztály erősbödése mellett bizonyít. Gazdasági, kulturális, szociális jelenségeknek egész sorát idézhetnők annak igazolására, hogy a városi élet formái nálunk is egyre jobban kiütköznek. Rendezett tanácsú városaink történelmi emlékezetű, de különben halott tagjai nem akadályozhatják meg, hogy a városi életnek új medre ne támadjon, s a városoknak új típusa ne alakuljon ki. S ha a történelmi jogú városoknak új szövetkezésére gondolunk is - a magyar városok újkeletű és sok tekintetben hasznos közös akciójára -, azt kell megállapítanunk, hogy ennek az akciónak a tudatosságából, határozottságából éppen az von le, hogy a történelmi városok nem haladhatnak egy úton, egy tempóban az új városokkal, amelyek viszont nem férnek meg a történelmi időkben kialakult, már ma is elavult formákkal. - Mindez azonban nem tartozik ide, nekünk az egésznek csak a tanúságára van szükségünk: a városi élet fejlődése, amely nálunk a nyolcvanas években kezdődött, és semmi esetre sem hamarabb, ma intenzívebb, mint bármikor volt - és hogy ez a fejlődés a középosztályra a legteljesebb mértékben kedvező.

A városi elem nagyságáról és súlyáról szóló kutatások ebben az eredményben csúcsosodnak ki: Ha a magyar középosztály csakugyan osztályöntudatra jut és politikailag is számbaveendő alakulássá fejlődik, politikája mindenesetre városi politika lesz, vagyis legerősebb eleme, a városi polgárság fogja politikájának legfőbb irányait kijelölni. Középosztályunk ugyanis három különböző elemből forr össze: azt az ellentétet, amely a szorosan vett városi polgárság között és a vidéki birtokosság között főként gazdasági okok miatt fennáll, az értelmiség hidalja át, mely számára nézve ma a legtekintélyesebb tagja a középosztálynak, de bár már a mai megoszlás szerint is csak egyharmad része szorosan véve városi, és a közigazgatás, a modern gazdasági élet, a művészetek decentralizálásával még erősebb lesz vidéki részének túlsúlya: politikai harcok esetén mégis inkább városi lesz ez, mint vidéki, vagy ahogy Ignotus mondta: megyei. Számolnunk kell azonban még azzal is, hogy egyelőre aránylag éppen ennek az elemnek legkisebb a politikai súlya - amin viszont még a Tisza-Lukács választójoga is egyszerre nagyot változtatna. (De azt ne olvassa ki valaki ebből a megjegyzésből, mintha ezt a választójogi kísérletet a középosztály érdekében valónak akarnánk feltüntetni.)

4. Ezek szerint a magyar középosztály, élén a modern magyar városnak nemkevésbé modern polgárságával, csakugyan kialakulóban van. Kísérletünk, amellyel ennek a középosztálynak nagyságát igyekeztünk kipuhatolni, sajnos, egyáltalában nem teljes. Hiányzik belőle egyrészt a középosztály gazdasági ereje, gazdasági szerepe és a különböző elemek gazdasági érdekeinek kiegyenlítésére irányuló törekvések képe, holott természetesen az érdekközösség az osztályalakulás legelső feltétele, másfelől pedig az osztály gazdasági ereje determinálja az osztálynak politikai súlyát. Ugyancsak érintetlenül maradt még a középosztály politikai érvényesülésének kérdése s az ahhoz kapcsolódó konkrét kérdések: megvan-e egyáltalában a magyar középosztályban a politikai tömörülésre való tendencia? Ha a középosztálynak van politikai súlya, van-e rá hajlandósága, hogy ezt a súlyt a maga javára ki is használja? S főként az, hogy abban a pártalakulásban, amelynek a magyar politikai életben most, közvetlenül most kell bekövetkeznie, lehet-e már szerepe olyan pártnak, amely a magyar középosztályon nyugszik, azon épül fel és annak érdekeit szolgálja? Mindezekre még visszatérünk, mert különösen a gazdasági vonatkozású kérdések csakugyan kikerülhetetlenek a középosztály rajzában - bár a kérdések másik fele viszont olyan természetű, amelyekre a feleletet inkább eltalálni lehet, mint szociológiai módszerek segítségével pontosan megmutatni. A praktikus politikai érzék itt is biztosabban leli fel a jövő kialakításán munkálkodó erők fészkét, és tisztábban mutatja meg a fejlődés irányait, mert mindennek az alakulásnak aktív részese, míg annak, ki szociológiai eszközökkel felszerelve indul kutatásra, csak a mindenütt szertehulló s ma még majdnem semmi közvetlen belső összefüggést nem mutató nyers anyag állhat rendelkezésére.