Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám

Bálint Aladár: A Pálffy-gyűjtemény

Vasárnap délelőttönként, a szépművészeti múzeum első emeletének balszárnyán levő termekben megriadt, zavart arcú emberek zsibonganak, keresik a kifelé vezető járást. Kényelmetlenül, várakozásaikban csalatkozva lézengenek a - nekik idegen - régi vásznak tövében. Ahol néhány héttel ezelőtt Vajk meggörbült húsos hátát, a keresztelő pap szakállát, vagy Kelety elhagyott parkjának romantikáját, Hunyady László tetemére dobott vásznat befestő sárga gyertyafény kísérteties lobogását élvezték és szedegették a hozzájuk mért művészet aranytálcájáról vasárnapról vasárnapra a megszokott öröm édes gyümölcseit, ott most barátságtalan öreg idegenek merednek rájuk zárt ajakkal, a klasszicitás szigorúságával.

Zavartan és csalódva - láttam, figyeltem őket -, majdnem bosszúsan húzódnak kifelé, a másik bejárat irányában, ahol addig is, míg a Pálffy-gyűjtemény jövevényei által a hat teremből kiszorított képek elhelyeződnek, a milleniumi hódolás díszmagyarjaiból kinőtt fejek gazdáit találgatják hosszú délelőttök alatt ki nem fogyó türelemmel.

Lehet-e még, érdemes-e megismételni azt az ezerszer kimondott és a sok koptatásban már talán nem is színig igaz szentenciát a képek novellisztikus tartalmáról és e tartalomnak a képet néző embersokaságra való hatásáról?

Talán felesleges is töprengeni azon, hogy az embereknek az a része, mely kiállításokat látogat, képet vásárol, illetve azok nagy többsége, mikor érkezik el arra a pontra, ahol az epikai tartalomtól való elvonatkozás következik, és a természet mindenki számára egyaránt megnyilatkozó motívumainak sémái, az élete apró örömeiből, mindenféle színes-formás holmiból, jelenetekből lerakódó emlékek, azoknak képekre idegződött variációi nem kizárólagos faktorai a művészi megértésnek.

Ne vonjunk távolabbi következtetést, és maradjunk annak a ténynek megállapításánál, hogy a tizenkilencedik század napi termelésén kívül álló piktúra keveseknek szóló valami, és hogy Pálffy János gróf ajándéka nem mindenki számára jelenti azt, amit kellene, hogy jelentsen.

Előtérbe lép annak az elgondolása, hogy mit jelenthettek ezek a képek magának az ajándékozónak, Pálffy grófnak. Életének mekkora részét tették?

A gyűjtemény elbírálásának nem ez a legfontosabb mozzanata, de emberi motívumnak eléggé izgató.

Az az adat általánosan ismert, hogy Pálffy gróf hét lakat alatt tartotta képeit, beteges aggódással zárta el a világtól, és csak kivételes esetben, nagyon kiválasztott emberének - többnyire külföldi vendégének - mutatta meg azokat.

Mit mondanak a képek? Különösen az újabb képek, amelyekre még nem ütötték rá a művészettörténelem klasszifikáló márkáját.

Nos, ezekből megállapítható, hogy Pálffy gróf amatőrségében nagyobb volt a gyűjtési szenvedély, mint a szeretet. Kastélyaiban úgy halmozta fel a képeket, mint a leterített szarvasok agancsait.

A régi és az újabb képek között nincs meg az a folyamatosság, mely a gyűjtő egységes látásának magától értődő fensőbbségét mutatná. Ennek hiányával képzelhető csak el az a tömérdek tizenkilencedik századbeli német kép, a klasszikus képek mellett lehangoló hatású selejtes portékák sokasága. Ezek semmiféle vonatkozásban sem kapcsolhatók a régi mesterek eredményeihez.

A művészet Pálffy grófnak aligha lehetett szívügye, csak nagyúri gesztusa, mely éppen az ajándékozásban érte el a végső kilendülés legnagyobb emelkedését.

*

De nem az okok a legfontosabbak, hanem a cselekedet. Az ajándékozás ténye, a képek értékessége és a szépművészeti múzeum gyarapodása.

Egész sereg kitűnő képpel szaporodott a múzeum. (Százhuszonegy darabból áll a gyűjtemény klasszikus része.) A jelentősebb nevek: Basaiti, Cornelius Bega, van der Beke, Bergognone, Bije, Boltraffio, Bonifazio (Veronese) di Pitati, Bronzino, Caracci, Cranach, Petrus Cristus, Vittore Crivelli, van Dyck, Gerard Dou, Francesco Francia, van Goyen, van der Hels, Koninck, Ochtervelt, van Ostade, a két Ruysdael, Salaino, Schiavone, Steen, Teniers, Tizian, Vivarini.

Boltraffio lodii madonnája áll az itáliai mesterek kollekciójának középpontjában. Ebben a restaurálástól kissé megromlott képben fájdalmas akcentussal csendül ki Boltraffio tanítómesterének, Lionardónak bágyadtsága (közelségét a kompozíció nagyon sok vonatkozásban mutatja), a reneszánsz művészet kérlelhetetlenül biztos tudatosságának, zord befejezettségének reakciója. Az alakok rajza asszonyian gyengéd, cirógató. A túlfinomult, melankolikusan távolbatekintő szentek, a kicsire gomolyodott istenanya testtartása éles ellentétben áll azokkal a szabatos és törvényszerű statikai megállapításokkal, amit általában reneszánsz-kompozíció alatt értünk. Szent Sebestyén nyúlánk, karcsú testében koncentrálva sűrűsödnek össze azok a problémák, amelyek Lionardo késői alkotását megakasztották, és a nyugtalan vívódás, emésztő bizonytalanság aknáit rakták életútja alá.

Boltraffióval szemben Bonifazio di Pitati (Veronese) nagy képe. Küzdelem, vergődés helyett nagy nyugalom, az eredmények bizonyossága. Minden rendben van, mert hogy is lehet másképpen? Két nagy alak tölti be a képet. Kettejüket egy hatalmas vaskos kereszt választja el. Ez a kereszt logikussá, folyamatossá teszi a két alak egymásmellettiségét, magasra növeszti őket és monumentálissá teszi a kompozíciót. A háttér aranyba árnyaló halványzöld, Felső-Olaszország atmoszférájának piktori sémája.

Ez a tört, bujkáló arany ömlik széjjel Tizian doge-portréján, és ennek a különben szegényes koloritú, Tizianra alig valló képnek páratlanul szép tónusú drapériáján csattan ki teljes egészében. Mellette egy eredetre nem egészen tisztázott Tintoretto. A tónus tömörsége, az enervált, fáradt fej karakterének bámulatos kiélezése Tintoretto - vagy legalább fiának, Domenicónak - kezére vall.

Egy karakterisztikus Bronzino portré és egy ismeretlen olasz mesternek Kain és Abel történetét ábrázoló kompozícióján kívül Lionardo rokonságát erősen mutató Salaino kép, egy rendkívül kedves Schiavone, egy Vittore Crivelli madonna és egy jól megkomponált Bergognone kép az olasz rész legkiemelkedőbb darabjai.

Michelangelo Pieta-szobrának festett mását a leltár szerint Andrea de Sarto nevével hozták kapcsolatba. A múzeum szigorú ítélőbírái ezt is, mint oly sok biztos eredetűnek vélt képet kérdőjellel látta el. Ha egyéni következtetéssel szabad közeledni ehhez a kérdéshez, úgy hiszem, Giorgio Vasarinek, Michelagelo rajongó hívének valamelyes köze lehet ehhez a képhez. Krisztus testének tompa fénye, az ágyékát átkötő öv irizáló színe legalább némiképpen támogatja ezt a feltevést.

A németalföldi festők képei két termet foglalnak el. Nagyszabású muzeális nevezetesség, csupán egy akad közöttük: Adriaen de Bije női arcképe, a múzeum régebbi Vermeer van Delft portréjának méltó riválisa. A feketébe torkolló ezüstös tónushálózat organikusan fejleszti ki magából a sötét hajfürtökbe ágyazott világító fejet. Egyszerű, természetes közvetlenség. És ha az ilyen reális, szinte üzleti józan emberlátás művészi transponálásának jogosságáról szó lehet, akkor, csakis az ilyen tisztán artisztikus elgondolás, a bántó motívumoktól való szűzi tartózkodás szankcionálhatja azt.

Philips de Koninck haarlemi tájképe típusa a múzeumi hollandus tájképnek. Tompa, fénytelen, nehéz levegő, alacsony horizont, sötét fák. Rembrandt miszticizmusa borul rá, de ezt csupán a kép faktúrája teszi, mert Rembrandt fantáziája, hatalmas lendülete hiányzik belőle.

A két Ruysdael és van Goyen tájképein kívül alig van hollandus kép, aminek a múzeumi értéken felül jelentősége lenne. Ami a jelenvaló élet elhasználatlan gyökérszálaival kapcsolatot tartana. (De ez a három mester aztán igazán túllendül a háromszáz esztendő távolságán.)

Azaz van még egy németalföldi festő. Petrus Kristus. A primitív hollandi piktúrának egy titokzatos, kevéssé ismert mestere. Korához, környezetéhez képest szokatlanul monumentális érzésű. Egészen kis képfelületet tölt be csupán, de az architektonikus keretbe helyezett álló alak megkomponálása igazán nagy lendületű személyiségre mutat. A leomló piros drapéria színpompája szorosan korrespondál az üde színharmóniájú olaszosan pittoreszk háttérrel.

Kétfelől Joos van der Beke két képe. Színesek, megható tárgyszeretet jeleit mutatják, de aprólékosak.

Szemben velük Cranach kitűnő madonnája.

Ezek a jámbor lelkek. Mennyi türelmet, életharmóniát ömlesztettek át a képeikbe. Egy háttér sziklacsoportját, egy kőpadló kockázatát, ruhára hulló haj gyűrűzését micsoda naiv fontoskodással, fáradhatatlan utánjárással vitték vászonra. Ők maguk úgy elrejtőztek munkájuk mögé, mint azok az anyák, akik leányaikban élik le színtelen napjaikat.

Hatvan modern kép, Daubigny, Troyon és Couture nevén kívül nincs egy se, akit feljegyezni érdemes.

A gyűjtemény rendezése elsőrangú. Az olasz termek különösen szépek. A katalógus, az adatok lelkiismeretes csoportosítását tekintve, határozottan tudományos értékű. Ezt és a rendezést európai érzékkel, komoly alapossággal végezte Térey igazgató. Szerencsés ember. Keze alatt mennyiség, érték tekintetében akkorát nőtt a szépművészeti múzeum, hogy szegényes kultúránk kereteiből valósággal kiugrik.