Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Réti Ödön: A vér

Réti Ödön: A vér
II.

- Nem jön ide már senki, mintha a világon sem volnánk - panaszkodott Blauné a szomszédéknak -, csak maguk, édes Tóthné - mondja sietve, hogy a szomszédasszonyt meg ne sértse, mert ahogy fogytak a vevők, annál sűrűbben jártak ők. Bors kettőért, cukor, szappan, cérna, só, tű, fonál, gyújtó... négyért, ötért... hogy a bolt ne legyen olyan üres... Jól tudja ezt Blauné, s ha rágondol, elfacsarodik a szíve.

- Nem tudom, mivel tudták úgy odacsábítani a népet - mondta Tóthné elgondolkozva.

- Hányszor mondjam, hogy a harmonika teszi - felel szinte haragosan Tóth -, mióta harmonikást tart a pálinkamérésében, attól kezdve, mintha csak elvágták volna, nem jön ide senki. Nagy ravaszdiak azok. Értik a módját... ha maguk nekem szót fogadnának...

Sokat tanakodott ezen a kérdésen a két család, ne tartsanak-e ők is harmonikás embert, itt volna mindjárt a Vak Ferkó, de Tóth ellenezte.

- A harmonika - mondta ilyenkor - csak nyekereg, mint a cserzetlen marhabőr, de igen: a magamuzsikáló, amilyen a jegyzőék szobájából szokott az utcára gramofólozni, az más, az dalol, trombitál, muzsikál és messze elhallatszik. Ha egy ilyen vissza nem szoktatná a népet, akkor semmi.

Végre rászánták magukat: Blau az első alkalmatossággal bemegy a városba. Alkalmatosság pedig már másnap akadt... Szívszorongva, reménykedve rakosgatott, rendezgetett Blauné a boltjában, más világ lesz megint, ha az ura hazahozza a gramofont, szinte maga előtt látja, mint jönnek az emberek, az asszonyok, a lányok, mint valami csodára...

Árnyék vetődik be a boltba, odanéz, összerezzen: Lutvák lép be, a gojgójkirály. Blaunénak haraggal telik meg a szíve, nem szól, elfordul. Lutvák gúnyosan mosolyog.

- Na, itt azt sem kérdik, mit akarok vásálni?

- Mi tetszik? - kérdi az Kossuth mogorván.

Lutvák odamutat a szalonnára, mely szegen lóg.

- Abból adjon nekem.

A boltosné nem mozdul, nem szól, tudja, hogy Lutvák csúfolódik.

Lutvák közelebb lépett.

- Nem sül ki a szemetek? Szalonnát árultok? Talán magatok is esztek belőle! Te pogány!

Keresztülhajolt a pulton, arcát az asszony arcához tolta. Blauné ijedten húzódott hátra.

- Szégyenled magadat ugye, félsz, bujkálsz? Az Isten szeme elől úgysem tudsz elbújni...

Merészen megkapta az asszony kezét.

- Félsz? Ne félj, mit remegsz kis galamb, milyen forró kis kezed van, tőlem ilyen szép kis asszonynak nem kell félni, jöjj közelebb, súgok valamit.

Blauné nekifeszítette térdeit a pultnak, s teljes erejét összeszedte, hogy kitépje magát a görcsösen szorongató kézből.

- Hiába erőlködsz - lihegte Lutvák -, tudom, hogy nincs itthon az urad...

- Mit bántja maga a Fáni nénit?

Tóthék Pistája jött be nesztelenül. A mezítlábas, tömzsi gyerek kihívó, fitymáló tekintettel nézett farkasszemet az öles emberrel, aki fanyarul mosolyogva, habozva állt még egy ideig, aztán vágyakozó, perzselő pillantással kereste az asszony szemét. Blauné elfordult. Lutvák bosszúságtól vörös arccal távozott.

A gyerek utána az ajtóig, ott torokszakadtából kiáltozni kezdett:

- Gojgój király, gojgój király...

Blau üres kézzel tért haza. Húsz koronáért, amennyit reászántak, nincs gramofon. Kimosolyogták, lesajnálták. A legolcsóbb is negyvenbe kerül, azonkívül a karikák, a lemezek... Negyven-ötven korona! Miből? hisz már csak a készből élnek, amily szépen gyarapodtak azelőtt, oly rohamosan pusztulnak most.

Blau nagyon el volt keseredve, minden szava panasz, csipkelődés, tűszúrás. Felesége nem is csodálkozik ezen, csak azt találja furcsának, hogy az ura reggeltől délutánig, míg a várost megjárta, így megöregedett. Fél nap alatt. Vagy csak mert fáradt? Ráncok a szeme körül, az egyik szeme meg mintha kisebb lenne, mint a másik.

- Járt itt valaki?

- Nemigen - feleli az asszony elpirulva -, csak a szomszédék.

- Egyért gyömbér, kettőér fonál - mondja Blau csúfondárosan.

- Szappant vitt a Pista húszért.

- Más semmi?

Blaunénak hevesen dobogott a szíve: megmondja, ne mondja, eszébe jut a Pista...

- A Lutvák is járt itt.

- A Lutvák? - kérdi, és az arca egy csodálkozás -, és te ezt csak most mondod, mit vett az a ganef?

- Semmit - feleli csendesen az asszony - s az arca pirossága halványra változik -, téged keresett.

- Engem? Nekem nincs vele semmi dolgom.

Izgatottan, töprengve, kíváncsiságtól nyugtalanítva föl és alá járt a boltban.

- Megyek egy kicsit, a kocsin úgy elaludtak a lábaim.

Mit akarhat tőle az az ember, aki eddig úgy elnézett fölötte, mint egy árok felett, aki csak csúfolta, ártott neki, gyűlölte, a boltját tönkretette...

Sáfrán kellett a csizmadiánénak négyért... oh, tudja már a rossz hírt, tudja, tudja, az imént találkozott a szomszéddal.

Ugyanabban a pillanatban mind a ketten egyszerre felsóhajtanak.

Blauné kihúzta a sáfrános fiókot.

Tóthné nem várja be, míg visszafordul, siet a mondanivalójával.

- Hallom, a Pista fiam azt mondja, hogy maga a gojgój királlyal dulakodott.

Blauné elsápad, könny szivárog ki a hosszú szempillái közül.

- Hát igaz? - pattan fel Tóthné, aki magas, csontos, kékszemű asszony -, hát nincs itt elég ostornyél, nincsen itt ez a kilós...

Elhallgat, tekintete odatapad a pulton fekvő hegyes, hosszúpengéjű késre...

Lecsillapodnak, másról beszélnek, Tóthné mindent kitalál, hogy a szomszédasszony elfelejtse a sok keserűséget. Szalad az idő, beesteledik: észre sem veszik, csak mikor a boltos is hazakerül.

- Jól tette, szomszéd - mondja Tóthné -, hogy nem hozott magamuzsikálót, drága az nekünk, majd megsegít bennünket az Isten anélkül is, majd imádkozom magukért vasárnap a templomban.

- Használ is nekünk a maga imádsága - felel rá Blau nyers hangon.

A két asszony egymásra csodálkozik: micsoda beszéd ez... Blau is észrevette magát. Legnyájasabb hangját veszi elő.

- No, nem azért mondom... Fáni, add azt a kis szalonnát a szomszédasszonynak, itt úgyis csak útban van.

Blauné készséggel leakasztja a szegről, s szíves szavakkal odakínálja. Tóthné szabadkozik.

- Ingyen? - nagynehezen mégis elfogadja - a barátság kedvéért...

Mikor magukra maradtak, Blau megint elkezdi:

- Mit ér nekem az ő imádsága - és dúl-fúl... Felesége hallgat, ez még jobban megharagítja.

- Talán sajnálod Tóthnétól azt a kis szalonnát? Mert ha sajnálod, visszakérheted. Szalonna, szalonna, az kell az én boltomba, elég buta voltam eddig, buta, pogány... két hónapja már: ott a sakter, ott az imaház, miértünk a Tóthné imádkozik a keresztény templomban, az én ludamat a Tóthné öli le. Szép kis leölés, egy konyhakéssel riszálja el a feje búbját, köszönöm! Én eddig nem szóltam, ez az asszony dolga, mire való az asszony a házban, de most azt mondom: van sakter, van minden, nem akarok többet pogány lenni.

- Jól van - felelt szelíden Blauné -, nekem mindegy.

- Nekem nem mindegy! - kiáltott fel Blau, és öklével a pultra ütött.

Az asszony szemében harag lángja lobbant fel, végigmérte az ura sovány, gyönge alakját:

- Jól telebeszélte a fejedet Lutvák, az a gazember...

Vacsorára odatálalta az urának a déli ebédet. Blau belemártotta kanalát a levesbe, kavargatta egy ideig, aztán odábbtaszította a tányért. Az asszony kivitte. Párolgó tállal jött vissza, libaaprólék rizzsel... kanállal az ura tányérjára rakta a legjobb falatokat, aztán szedett magának is. Blau villát vesz a kezébe, bökdösi, lökdösi a húsdarabokat, felugrik, lecsapja a villát.

- Mi lelt, mért nem eszel?

- Nem vagyok éhes, nem kell... csak nem eszem abból a libából, aminek a fejét Tóthné fűrészelte el. Köszönöm... Van neked tejes edényed, van neked külön zsíros edényed? Tréflit akarsz velem etetni? Nem szégyenled magadat? Edd meg magad, én már jóllaktam.

Vacsora nélkül feküdt le.

Blauné másnap délelőtt kis füleskosárban tyúkot vitt a sakterhez.

Náddal fedett, egyik oldalával az imaházhoz támaszkodó deszkabódé a vágóhely. Belül, a tetejéről két léc nyúlik le, erre keresztben egy vízszintes léc, ebben kampós szögek. Alatta a földön vályú, vérrel befecskendezve, véres a föld is, meg a falak.

Blauné összeborzad: a vér, a vérszag, a fetrengő állatok... Körül asszonyok, gyerekek, libával, csirkével, középen vércseképű szakállas ember, kaftánján véres fehér kötény: a sakter. összekötött lábú libák lógnak a kampós szegeken. A fejük lefelé lóg. Nem mozdulnak. A vércseképű odalép, fogai közé veszi a kést, megkapja az egyik libát, s a szárnyait egy csavarintással keresztbecsavarja, gyorsan jár a keze, egy-kettő: balkezével fogja, hátraszorítja a liba csőrét, jobbkezével a kifeszített nyakon kitép egy csomó tollat, kirántja kését, és a megkopasztott helyen villámgyorsan végighúzogatja. Egy-kettő: elbánik a többivel is. A libák mozdulatlanul lógnak.

Egy asszony most kakast ád a sakter kezébe. Szép, nagysarkantyús öreg kakas.

Blauné elfordul, csak azt látja, hogy a vércseképű elhajítja magától. A kakas feláll, támolyog, nekiiramodik, megáll, megfordul, futni kezd: fut jobbra, fut balra, összevissza minden irányba, mintha önmagától akarna elfutni. Legsebesebb futtában elesik és oldalára fordul.

Blauné felsóhajtott: - Csakhogy már vége van szegénynek - gondolja.

A kakas gazdája, az asszony, odamegy, lehajol, hogy felvegye, de amint hozzáér, újra felugrik, fut, fut, elesik, szárnyával paskolja a földet, végre nem mozdul többet. Ez idő alatt két vörnyeges jércével, meg egy tarkapettyessel végzett a vércseképű. A két vörnyeges egymás útját keresztezve, egymáson keresztülbukdácsolva járta a haláltáncot. A pettyesnek össze volt kötve a lába, a hátára zuhant, ahogy elhajították, ebben a helyzetben maradt néhány pillanatig, akkor valami különös, erőszakos, lehetetlen mozdulattal, lábaival felfelé keresztülvetette magát a vályún, aztán megint vissza: képtelen, ijesztő, idétlen ugrással.

Blauné irtózattal nézett maga elé, s nem vette észre, hogy a sakter már többször intett neki.

Egy csimbókos fiúcska szolgálatkészen vállalta a közvetítői tisztséget.

A szelíd fehér jérce ijedten kárált a sakter kezében. Egy-kettő: a két szárnyat összefogta, a feje búbjánál fogva hátracsíptette, a kifeszített nyakon kitépett egy csomó tollat, villant a kés, s Blauné a könnyei fátyolán keresztül látta, hogy a kedves jércéje ott áll előtte. Áll, áll gyenge ingadozással és panaszos szomorúsággal reánéz... Kinyitja csőrét - azt hitte, csoda történik, menten megszólal: - ölbe vettél, simogattál, kényeztettél, tenyeredből csipegettem a kukoricát, a puha kenyérbelet, hányszor mondtad nekem: én kis hófehérkém... és most idehoztál, ide... nézd, mi történt velem, piros vérem a homokba pereg... - a jérce csak áll, szemhéjai felhúzódnak... fut, elesik, hempereg...

Az úton megfogadta, hogy soha többé ő baromfit oda nem visz, inkább azonnal itthagyja az urát.

Blau vidám arccal várta a boltajtóban.

- Látod! - kiáltott feléje -, az Isten máris észrevette, hogy jót cselekedtél, míg odajártál, alig győztem a dolgot: a szomszédék tintát vettek négyért, gyömbért kettőért, a Vadas Jancsi pipaszopókát vett meg két budlibicskát, egyet magának, egyet a fiának, a Vak Ferkó dohányt két paklival, gyújtót, szekérkenyőt és - titokzatos arccal szünetet tartott - és a jegyzőék!

- A jegyzőék? - kezdett érdeklődni az asszony.

- A jegyzőék! Bizony-bizony - folytatta kenetteljesen -, az Isten megjutalmazza a színe elé járulókat. Az egyik lovuk megsántult, a másik felfúvódott, éppen mikor a városba készültek. Persze, hogy idejöttek vásálni. Süvegcukor, mandola, mazsola, gyertya, cukor, liszt, ki tudná a fejében tartani. Azonkívül eladtam a petróleumos hordókat a körütollasnak... Na látod, Fáni.

Alig tette le délben a kanalát, szaladt Lutvákhoz. Este volt, mire hazakerült.

- Hol jártál egész délután? - kérdezte rosszallólag a felesége.

- Holnap templomba megyünk - volt a válasz -, ne mondhassa senki, hogy pogányok vagyunk... Tiszteltet a Lutvák... Fáni - folytatta félénken -, vágasd le a hajadat.

- Én, a hajamat? - riadt mozdulattal odakapott dús barna hajához -, meg vagy te bolondulva?

- Én vagyok megbolondulva? A többi asszony már akkor levágja a haját, mikor férjhez megy, miért akarsz te különb lenni a többinél? Látod, ha nem vágatod le a hajadat, nem engednek be a templomba. Fáni - folytatta szinte siránkozva -, ha levágatod a hajadat, kapsz tőlem valamit...

- Inkább meghalok - kiáltott fel az asszony -, kell is nekem az ő templomuk, leshetik, míg én odamegyek, de te is lesheted, míg én még egyszer baromfit viszek nekik.

Haragosan elfordultak egymástól.

Blau elment a templomba, s ettől kezdve eljárt, amikor csak lehetett. Órák hosszat imádkozott otthon is, hangosan, panaszosan énekelve, mellét verdesve.

Pénteken szó nélkül hóna alá kapta a kiszemelt libát, s vitte a sakterhez. Borzadt a vértől, remegtek a térdei, de mosolyra torzult arccal nézte végig az állatok vergődését. Bámulta a sakter ügyességét, tiszteletteljes csodálkozással figyelte arcát, mely halált szóró tevékenysége közepette: nyugodt maradt. Hőst látott benne, aki elérhetetlen magasságban áll fölötte.

Idejét e naptól kezdve templom és baromfivágó bódé között osztotta meg, első volt, aki bement a templomba, s utolsónak távozott, ha a metszés ideje elérkezett: szívdobogva, ideges izgalomban sietett oda, hogy a villanó kés, a szökellve előbuggyanó vér és az állatok haláltusája által okozott kéjes mámort élvezze.

Borzongott, gyönyörködött, irigyelte, meggyűlölte a saktert.

Napról napra kevesebbet törődött a üzletével, meggörbült, lesoványodott, ősz szálak vegyültek gondozatlan szakállába.