Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Klasszikusok a operában

Este a színpadon: forró, teljestűzű színek káprázata, pompázó ruhák, egy-egy megmozduló Lancret-kép, mesevilág, a zenekarból kristálytiszta muzsika szivárog. A nézőtéren lelkes, élvező, dicsérő emberek.

Másnap reggel: az újságkritikák betűözöne. Örülök, élvezem az okos írást. Megzavar, megakaszt a harmincfilléres zenei enciklopédiákból citáló okosak, túlokosak betűgáncsa, a jelöltek mérgezett nyilai.

Nem történt egyéb: a magyar királyi operaház Mozart, Gluck, Beethoven egy-egy vezér-könyvéről letisztította a port, új életre támasztotta, ragyogó köntösbe öltöztetve bemutatta a méltatlanul eltemetett leányzókat. Egyben új rendezésben eljátszották a "Varázsfuvolát".

Túlságosan tragikus magva nincs a mindenáron fullánköltögető ítélkezésnek. Azért úgy sorok között emlékeztetőnek talán nem egészen felesleges annak a rengeteg támadásnak, halotti búcsúztatónak felidézése, amelyben az Operaházat részesítették. Ezek túlnyomórészben a rendezés, a stílus hiányának megállapításában összpontosultak, egészen terméketlen sivatagnak látták az egész ügyet, ahol nem lehet, nem is érdemes már semmit sem csinálni.

A régi rezsimnek vége. Új emberek kezébe került a vezetés. A Trubadúr és Hoffmann felújítása reményen felül sikerült. Aztán a klasszikus esték. Fél év alatt nem lehet esztendők mulasztását pótolni. Lehetne, talán kellene is erről írni sokat és alaposan... De végezzék ezt el az urak maguk között.

*

Varázsfuvola. Nem hiszem, hogy volt hallgató, aki a régi rendezésben szövegkönyv nélkül teljes egészében megértette volna ezt az operát. Ha a szöveg rejtett utalásai, a szimbolisztikus vonatkozások nem is tartoznak szorosan az opera lényegi részéhez, de azok elejtése, mindenesetre csak növeli a közvetlen megértés akadályait. Szóval ezeket jelentőségük szerint belé kellett kapcsolni a történés küllőibe. (De csak jelentőségük szerint.) Ez volt az egyik feladat. A másik az, hogy Mozart zenéjének, amelynek drámaisága sohse lendül túl a klasszikus értelmezésű operamuzsika határain, és ahol illusztrál, ott sem epikai, hanem mindig lírai, ennek a muzsikának "utólag" megfelelő keretet teremtsenek.

Aki Mozart muzsikáját csak távolról is ismeri, tisztában lehet azzal, hogy ez a keret - a történés színpadi érzékeltetése - minden lehet, csak naturalisztikus nem. Ez agyonnyomná Mozart zenéjét, éles ellentétben állana Mozart szándékaival, és nem is fedné az allegóriákkal, fantasztikus mozzanatokkal tarka mese koncepcióját. Az Operaház úgy oldotta meg ezt a kérdést, hogy színpadot rakott a színpadra. Mozartot Mozart-színpadon vetíti felénk. Az ő elképzelésein keresztülszűrődő képek támasztják alá a muzsikáját. Az egyiptomi bölcsek orákulumát, így rokokó emberek játékos felfogása szerint komolyabban vettük, tárgyhoz, hangulathoz mértebbnek, mintha ásatásokból rekonstruált múmiaillatú figurák mondották volna el. A tizennyolcadik századbeli rézmetszetekről lerajzolt tollbokrétás sisakban andalgó hős, az ütemre lépő nimfák, hajporos udvarhölgyek közelebb hozták Mozart szellemét, mint a "korhű" jelmezekbe bújtatott énekesek.

Ami a legfontosabb, a rendezésben erősen előtérbe lépett az, ami eddig legjobban hiányzott: a képzőművészeti érzés, a képszerűség hangsúlyozása. Az első kép sziklás háttere, az aranylevelű pálmafák erdeje, Pamina rózsakertje és a többi képek is kiváló eredmények. A kosztümök színharmóniája, a díszletekhez való hozzátartozása, a kitűnő világítási hatások segítségével, kelet meséinek szikrázó fényét, káprázatát csalták ki. A realizmus színpadi eszközeivel ez nem sikerülhetett volna. Nagy kár, hogy a zenekar Rékai vezetésével fakón hozta Mozart napfényes csillogó muzsikáját, de erről sem Bánffy, sem Hevesi nem tehetnek.

*

Szöktetés a szerájból. A sorozat legsikerültebb része. Páratlan harmóniát teremtettek Mozart zenéje és a mulatságos naiv mese életrekeltésében. És ami Rékainak nem sikerült, azt mesteri módon csinálta meg Kerner. Mozart muzsikája leheletnyi finomsággal áradt ki a hangszerekből. A befejező kvartett precizitás, stílus tekintetében a legelső operaházak színvonalára emlékeztetett. Székelyhidy kiváló Mozart-énekes. Venczell pompás groteszksége nem remélt meglepetés.

Ebben éppen úgy, mint a Varázsfuvolában, határozottan érezhető volt a tervszerű, minden részletre kiterjedő kidolgozottság jele. Az irányító, a széteső mozzanatokat összetartó kéz. Egység, stílus, szóval rendezés.

*

Gluck: Május királynéja. Pásztorjáték. Amelyet ezzel az elkoptatott, fakó szóval lehet legjobban kifejezni, hogy: bájos. A tizennyolcadik század parfümje porzik a csatoscipőjű figurák, a velük kongeniális muzsika fölött. Ne feledjük, hogy a pásztorjáték szellemében éppen úgy benne rezgett a földesurakra kaszákkal, husánggal rohanó éhes parasztok kiáltásának első lehelete, mint Gluck muzsikájában Beethoven feljajdulása, Wagner sötét színei.

Hajdúné graciózus, rendkívül szellemes és kedves Lisette volt.

*

Beethoven: Prometheus-balett.

Játékunk hőse Prometheus.

Az egyik géniusz a másikról álmodik...

Így kezdődik Bródy Sándor prológusa, amelyet Beregi a balett bevezetéseképpen függöny előtt elmondott, fehér görög ruhás leányok álltak sorba jobbra és balra, mint eleven frízek és a színes, bővérű, veretes prológus egy-egy erősebb lendületét karjuk feltárásával illusztrálták.

A függöny széjjelnyílt. Prometheus tragikumát természetesen nem lehet a karok és lábak mozdulásával a maga mélységében kifejezni, még Beethoven sötét muzsikájával sem. De így is sok megkapó mozzanatot (a tragikumnak lehetőségek szerint való megközelítése) kaptunk. Ízléstelenség sehol sem bontotta meg a balett hangulatát. Ez új dolog az Operaház balettelőadásán. Nirschy márványba kívánkozó klasszikus mozdulatait egyhamar elfeledni nem lehet.

A három este eredményeire Bánffy és Hevesi is egyaránt büszkék lehetnek.