Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Figyelő

Kádár Endre: A fáklyák

Sajátságos valami ez a legújabb Bataile-darab. Anélkül, hogy ebben a megjegyzésben túlságos méltánylása foglaltatnék előbbi színműveinek, azt kell rá mondani, hogy olyan, mintha nem Bataile írta volna. Abban, ahogy az anyagot elrendezi, s mondanivalóit körömszakadtáig kibeszéli, ahelyett, hogy inkább éreztetné, abban a régi. S van, bizonyos igaz, egy csomó hatásos szituációja meg színpadi ötlete, csakúgy, mint a többi darabjaiban. Ez azonban, amennyiben érték, nem Bataile sajátja, illetve nemcsak az övé. A francia dráma öröke, kötelező formai készség, éppen úgy, mint a világosság. Ami ezeken túl van, az lenne aztán Bataile, de az éppen a sajátságos, hogy ez a belső lényeg egyáltalán nem vall reá. Rám olyan hatást tett a darab, mintha egy franciás műveltségű német író írta volna. Azok közt is valami másodrangú, egy azok közül a német színpadi szabók közül, azok közül a naiv természetfilozófiájú, primitív ravaszságú írók közül, kik minden szép gondolatot észrevesznek, s hirtelen megtermékenyítenek. A gondolat végtelen világára rátelepetik azt a kísérleti vegetációt, amely éppen legalkalmasabb az anyaghoz. Diadalkaput rá, néhány nagy közkeletűen ünnepies érzésből, s ezzel kész a dráma, amelynek más, csak a színpadért való, publikum sikerre menő rosszhiszeműségek mellett még az a hamis ragyogása is megvan, hogy nagy, emelkedett emberi ideálok mozgatják.

Ideálok! Tizennyolcévesek, kik olvasták azt a tíz-tizenkét könyvet, melyből a modern zsúrtársalgó forradalmi világnézete jól összeállítható, azok beszélnek olyan naivan, olyan jobbrendű sablonokat, mint Bataille reprezentánsai, a világhírű tudós és a világhírű író. E fiatal kor tapasztalatlan lelkesültjei maradnak alatta annyira vélt eredetiségüknek, mint amennyire Bataille hősei hátrább állanak saját formájuknál. A rosszul sikerült próbálkozás tehát inkább Bataillenak adja a jellemzését, ő legfeljebb olyan intellektus, mint "fáklyái" a legkülönb pillanatokban. S mert emberei részben felette állanak, részben idegenek neki, minthogy a magasabbrendű eszmeiség mozgatná őket, s nem az a finomabb szentimentalizmus, mely a gyöngébb írók és önállótlan olvasók egymásra való kölcsönhatása folytán öröktől fogva egy, az a kevés fluidum is hiányzik a Fáklyákból, ami más darabjaiban valamennyiben még észlelhető volt. A poéta, a szív felzakatolása nem hallható sehol, nincs egy szó, melyből kiérezhető volna az egykori történés végzetszerűsége, nincs egy pillanatnyi élemény. Egy egykori gavallér, ki sikerrel tudott bókolni, mert fiatal volt, s ki kopaszon s erőlködve íztelen szavakat rak egymás után, mikből kihullott minden érdekesség, ez lett a híres Bataileból. És ebben van valami igazság is. Mert most látható lesz aztán, ki-mi igazában Bataile, mennyit ér hazájában agyonmagasztalt tehetsége. Az ítélet ekkor sem lehet túl kedvező, az sem sokat változtat a lényegen, ha föltesszük, hogy rosszhiszeműen szerkesztette ilyenre a darabot. Nem igaz, az író nem jobb a hírénél - tehetség, költői erő valahogyan kijön, ha lappangva is, benne felejtődik a munkában, egyébként akármilyen szándékos alászállítással készült is az.

Egyetlenegy motívum tetszett föl előttem az egész drámából, bár éppen ez jelentkezett benne a leggyámoltalanabb s legdrámaiatlanabb formában. A férfi-szolidaritás. Nem mond róla semmit, nem éreztet belőle semmit, s nekem is nyilván azért tűnt föl, mert az egyneműek szolidaritása kedves témám.