Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám

Paul Claudel: A hetedik nap pihenője
Fordították Lesznai Anna és Kaffka Margit

Paul Claudel az, aki Franciaországban is új - megdöbbentett, mielőtt hatott.

Eleinte kevés, rajongó hívének küzdelmébe került, hogy kellőképpen nyilvánosság elé juthasson - mert ő megalkuvást nem ösmerő rendületlenséggel, mintegy vallásos kényszerűségből írt. Stílusában legjellemzőbb a régi kelet művészetére emlékeztető, majdnem személytelenségig emelkedő monumentalitás. A legerősebb egyéniségek belenőnek Istenbe, s mintegy az ő törvénylátó szemeivel nézik a dolgokat, mindeniket a maga helyén nagy összefüggésben, az élet-istentisztelet szerves ünnepében officiálva. Belső egység és egysíkúság ütközik ki Claudel írásán, s versebbé tömöríti ritmikus prózáját minden versnél. Belülről törvényesedő mondatai hatalmas emelőgépek, töretlenül bírják a sokrétegű víziók súlyát.

Claudel éveket töltött Keleten, különös növényzet, exotikus városok képét, ősi mítoszok hangulatát hozta magával. De ha sohasem ösmeri meg ezeket - szavának varázsvesszeje akkor is exotikussá, újjá érintené a szürkévé szokott dolgokat - világnézete mítoszalkotó, bármiről beszél. Annak a Franciaországban, Németországban és nálunk egyaránt jelentkező, fiatal áramlatnak képviselője Claudel, mely megértéssel és tisztelettel tér vissza a meséhez, a mítoszhoz, vallásos törvényt szomjúhozik - s meglátása magában hordja ősi tudatok viszontlátásának gazdagságát.

Paul Claudel talán azért a legnagyobb és leggazdagabb közöttük, mert miszticizmusa nem felülről lefelé bocsátott háló, amely egy-egy részét ragadja ki a valóságnak, önnön dicsőségére - az ő miszticizmusa nem egyéb a realitásnak a maga teljes értékében való felragyogásánál -, mely érzéki értékek vesztesége nélkül, benső erejüknél fogva emeli szimbólummá a dolgokat.

Paul Claudel számos drámát, néhány verset és két tanulmánysorozatot írt ("Connaissance de l'Est", "L'Art Poétique"), melyek szigorú egyöntetűséggel szolgálják ugyanazt a világnézetet. Művei a Mercure de France kiadásában jelentek meg. Legújabban nagy sikerrel adták elő darabját a párizsi Thetre des Artsban.

Az a drámája, melynek itt tartalmát és néhány szemelvényeit közöljük, Claudel Kínában töltött éveinek hatása alatt készült, hol huzamosan tartózkodott, mint a francia követség tagja.

*

Első felvonás. A kínai császár elé járulnak a hercegek, birodalmi nagyságok, üdvözlők, és feltárják a birodalom szorongatott állapotát. A holtak feljárván betolakodnak az élők házaiba, "összegyűlnek a tűz szagára, és fogukat vicsorgatják a rántott zsír leheletére". A nép rémületben él, és a Császártól kér segedelmet. A Császár elhatározza, hogy fel fogja keresni az ős Császár temetkező helyét, hogy tiszteletet téve néki, ott imádkozzék. A halott Császár nem felel a hívásra, de egy varázsló rizzsel és egy fekete kakas vérével, szörnyű igézet szavaival felkényszeríti őt sírjából. "Aki eszik, meg fog halni." Ennyi a kárörvendő felvilágosítás, melyet tőle nyernek. Az Élők Császárja, környezete rettegő jajveszékelése ellenére, elhatározza, hogy leszáll a Holtak birodalmába, a Föld mélyébe, hogy népének meghozza az üdvöt és az igazságot. A Föld megnyílik és befogadja.

Második felvonás. A Császár a "fekete Feketeség" sűrűjében találja magát, iránytalanul "megzavarva és elkeveredve" a nemlétben. Fennhangon szól, hogy önnön létezésével bizonyosságot szerezzen a Létről. Az alaktalan homály felől hangokat hall.

Hallok,
Szavakat
Sebesek, egyenkéntiek
Nincs ajkuk, nincs hangjuk, nincs értelmük.
Mint melyeket az aluvó szelleme alkot
Ez a hely nem üres, de telve van lelkekkel
Hallok bensőmben nyögést
Mint sokaságét, ki ezt a szót keresi: Ah! Ah!
A! A! Hol, hol?
Hallok
Zokogást, mintha valaki sírna. Hallok kiáltást
Mint azé, ki hirtelen kapja a halál ütését
Borzalom fog el, félek.
Most már szólalni fogok. Fennhangon fogok szólani.
Van-e valaki itt, hogy felfogja az élő beszédet?

*

Az anya: Ah! Ah! eljöttél ide ó! én fiam.
A császár: Ki szól hozzám.
Az anya: Ah! ah!
A császár: Hallottam valaminek szavát.
Az anya: Te vagy az ó! én fiam.
A császár: Valaki azt mondta: "Te vagy-é?" - Ön volt az.
Az anya: Ó! gyermekem, ó, hímgyermekem
Ó császári gyermekem, én vagyok anyád.
A császár: Üdvözlöm anyámat a homályban.
Semmit sem mulasztottam, teljesítettem a fiúi szent kötelességet.
Megtartottam a böjtöt, gyászt viseltem.
Az ön neve a táblácskákon van, és teljesítem a szertartásokat és áldozatokat.
Az anya: Ó! én gyermekem, ó én gyermekem. Jaj! Jaj! Ah, ah.
A császár: Mi ez a nyögés.
Anya: Ó, én gyermekem, én voltam az, ki fogantalak nagy fájdalomban, összekötvén a régit az újjal.
Ó, én fiam, a napvilágot tőlem kaptad, te térítsd vissza nékem.
Fogj meg, vezess vissza, hogy ismét éljek és lássak.
Császár: Ó! anyám - kezem a semmiséget szeli.
(Némaság)
Mit suttog ön üreges hangon.
Anya: Bizony te vagy az! Íme, hogy felösmerlek,
Mint a vak szuka megszimatolja egy-vetésű kölykeit.
Császár: Anyám, nem láthat Ön engem?
Anya: Szemem nincsen.
Ó! én fiam, itt vagyok és nem vagyok itt, de örökre elveszejtettem.
Nem látom még azt sem, hogy nem látok.
Fölszíva, megrontva, letaszítva
Elveszve, megsilányítva
Az üregnek árultattam el,
A lenti Égbe függesztettem
Minden világosság árnyékában, minden fény sötétjében.
A fal nélkül való Semmiségben kutatok és bolyongok.
A császár: Óh az, ki önmagát megosztotta vélem! Óh csontjaim anyja ön van itt.
Anya: Óh én gyermekem - te vagy-e?
Császár: Óh te, ki testemet adtad, immár semmi lettél.
Az anya: Ímé, hogy megösmerem húsomat.
A császár: Óh anyám óh! anyám óh anyám. Jaj!
Anya: Ah gyermek, óh fiú, óh én fiam, kit én fogantam. Jaj.
A császár: Nincsen üdv? Nincsen reménység és kapu?!
Anya: Ah. ah, hol, hol
Volna! hol van a világosság, hogy látassék!
Nincs itt világosság oh én fiam - és nincs idő.
Nincsen idő, nincsen határ, nincs mérték.
A császár: Borzalom fog el anyám szavát ily vakultan hallván! Óh testetlen Valami, kísértet! Én anyám!
Nyomorultak - nincsen-e üdvösség!
Mindnyájan leszállunk a helyrehozhatatlan sötétségbe.
Az anya: Az örök tudatlanság jutott részül nekem.

Császár: Én nem fogok szellememben meginogni - és nem zavarodom meg - mint az eltévedt ember - megfontolásom rendjében.
Vallom a sírban, a fekete térség központján
Az éjben a semmiségben!
És esküszöm, hogy a (domború és tág) Égen és földön és az alsóbb Poklok mélységében.
Örökkön létezik a pontosan osztó Igazság, mely fedhetetlen
Őseredetű, egyértelmű az anyaggal.
Önnön súlyát latolja minden dologban - és mértéke elől senkisem menekül.
És Önnek óh Anyám - se jelöltetett ez a hely ok nélkül!
Anya: Ah, ah. Nem követtem el semmi bűnt. Tudd meg, nem vétettem semmi előírás ellen!
De tisztes valék, mint Kinni asszony. Szerényen és hallgatva óvtam az öt Viszonylatot.
S nem voltam házsártos az ágyasokkal, és férjem félelmében éltem.
Jaj, mi tehető volna egy asszony! Összezúzták lábait
Nem tudta rajtuk fenntartani magát, sem járni, másnak keze alatt él, mint a megkötözött állat.
Életem!
Öreg korban haltam meg - de milyen rövidnek látom.
Rövidnek és kevés boldogságúnak. - És itt vagyon örökös helyen.
Vakon szálltam vak helyre - és vakultság az én tanyám.
A császár: Vakon?
Anya: Értsd el, amit mondok.
Annak a világosságnak, mely a fülön át hatol bé.
Császár: Nem hallom ezt a világosságot.

*

Az anya: Bizony ugyanabban a homályban vagy te is, nem másban, mint én. De, ami engem illet, megítéltettem, és elkárhoztattam meg nem másolható ítélettel.
És vélem együtt - mind ez a sokaság, melynek nyögését hallod
Magad körül, és sokan vannak asszonyok és gyermekek
Kiknek szeme megnyílván a napnak nem ösmerték a másik világosságot.
Most szem nélkül, kezek nélkül
A meg nem térő ösvényen, a hiábavaló tág kerülőn -
Az éjtelen Éjszaka napjában, mely éjtelen és holnaptalan,
Evvel a szóval! Ah, ah! hol, hol! borzalomban és rémületben, tévedésbe keverten keressük
A kibúvót. S nincs vége - a kijátszott éhségnek.
Császár: Nem fogom fel - a szavakat, melyeket ön mond.
A holtak császárja rendelheti birodalmát kedve szerint.
Ami engem illet, a tág és mélységes Ég
Az Élők Császárjául állított, hogy békét osztván kormányozzak, megvédve őket a félelemtől és az ellenséges kéztől.
Ezért szállottam le ide,
Hogy okát kérdjem a rajtunk esett igazságtalanságnak.
Mert mint a fácán, ki átemelkedvén a kerítésen, megeszi a szegény ember gabonáját, mint a majmok.
A halottak kegyelet nélkül haza járnak - társaságunkba keverednek, s jön az alkalmatlan látogató.
Anya: Vannak közöttünk, kik rosszul haltak meg, s nem lelvén helyüket
Jelentkeznek táplálékotok szagára és füstjére
Mások - rossz Szellemekkel a romokba és sivatagokba szoríttattak.
S mint a kacaj, mely oldalról hallik
Hangotok nem enged minket pihenni.
A császár: Pihenni?
Anya: Nem engedi, hogy ráfektessük kínunkra szívünket!
A császár: Hogy fogjuk megóvni küszöbünket?
Anya: Óh én fiam, nincsen itt tekintélyem!
A császár: Elmegyek magáig a holtak Császáráig. Ki van itt, ki fogadna engem?
Mert mikor egy Király vagy
Gyarmatom kormányzója jelentkezik palotámban
A kapuig elejébe küldöm szolgáimat, hogy bévezessék.
De engem a Császárt egyedül hagynak itt, és hasonló vagyok ahhoz, aki betolakodott a bensőbb lakosztályba.
Anya: Óh! Valaki jár itt, ó én fiam!
A császár: Ki volna?
Anya: Ah az éj állatai közibénk vegyültek.
A császár: Milyen állatokról beszél Ön?
Anya: Azokról az állatokról, kiket a földön templomokban imádtok, zsiradékkal kenvén őket.
Dühödtebbek a tigrisnél, gyászosabbak a rovaroknál és mogorvábbak a halaknál.
Üvöltő ábrázattal, dühödt rángatózás táncában formázzák őket, és középüttük
Buddha mosolyog.
Szívük üres, mint a kripta - melyben maga a megholt halál vagyon - s leheletükként jár előttük a fonnyadás és a hideg.
Undok dühödtség nem hagyja pihenni őket - barangolnak, mint a veszett kutyák. Ezekről az állatokról szólok.
Tudd meg, őrülteknek vagyunk kiszolgáltatva.
Ah! ah!
Ő, ő van itt!
A császár: Ki.
Az anya: Ah!

(Némaság)

A császár magára marad a némaságban, de hatalmasabb démon közeleg felé. A Császár őt vonja kérdőre. A démon feltárja előtte a poklok köreit, melyekből nincs menekvés. Magyarázza a Holtak birodalmát. Az Élők Császárja a Holtak Fejedelmével akar találkozni. Itt, hol a démon is elenyészik mellőle, ahhoz fohászkodik, kit "amaz állat" (a démon) is Úrnak nevezett.

Ekkor megérzi a Birodalom nemtőjének, a Rizs Angyalának közelségét. Az angyal felfedi a Császár előtt a Bűn lényegét, és megjelöli a szabadulás útját. Isten és ember közt a béke záloga, a megváltás szimbóluma lesz a hetedik nap pihenője.

Harmadik felvonás. Az Élők birodalmában felbomlott a rend. A Császár trónusa távollétében megingott. A Trónörökös miniszterei és az ország nagyjai hasztalan csitítja a népet, mely a régi Császár segedelmét követeli. Lázadás ütött ki mindenfelől. Ekkor jelenik meg álarc mögé rejtett orcával a poklokból megtért Császár. Hozza az üdvöt. A megváltás igéit kihirdeti a falakon. A lázadó nép megbékél, és a Holtak visszatérnek birodalmukba. A régi Császárnak - ki a poklok tüzéből tér meg - orcája hasonlatos lett a bélpoklosok sima orcájához, olyan ő, "mint égő zsarátnok, ki még füstöl, bőrtelenül égőn még", "tanúságot tesz a tűzről, melybe leszállott". Megbékéltetvén birodalmát, elbúcsúzik fiától és népeitől, és elzarándokol az Üdvözültek lakhelyére. A Szavaló dicsőíti az Üdvözültek lakhelyét.

A szavaló. A kőpárkányba vésettek ezek az ősi szavak: "A Hónalj ráncába rejtett!"

De csak a kiválasztottaknak jelzik az utat.

Mert a nagy Hegy, mint a drágakövet, oldalának ráncába rejti a békesség menhelyét.

A nyomorékok néha, ha szembelévő magaslatokra vitettek,

Meggyógyultak az erdők sűrűjében, látván, mint a vízililiomok között tükröző holdat, a szent karámot,

A kőkorlátokat és az arany cseréppel rakott kettős fedeleket.

De azt, ki oda akar érni, nem vezeti az út.

Sem a kőcsatorna vízfolyása, sem (mint az embert, kit madár dala csalogat),

A harang, melyre a külső harangláb, mikor a vízzel teli kerék felülre fordul, szabálytalan ütéseket mér.

A mély völgyből hallom a titokzatos harang szavát.

És a Hatvan Aggok lakják a Hónalj-ráncába-rejtett templomot.

Egyesek közülök kortól aggottak,

Mások életük közepén látták meg az igazságot.

Mint az ember, ki leszállván a hegyoldalon, a környező ködök helyett hirtelen pillantja meg előtte függeni a föld síkját, mint egy képet.

És vannak gyermekek közöttük és ifjak, ezek nem győzették le magukat a káprázattól.

(Mert mi áll ellen az emberi nézésnek és a tágra-feszített szemnek? -)

De a Világosság a szűz, kit ők választottak, az Elragadtatás az anya, kit magukkal vittek.

Az erdő csendjén át hallom a harangot, kétszer, háromszor ismétli a boldogságos és bánatos szót.

Senki sem tudja, milyen az istentiszteletük, nincsenek táblácskáik.

Nem láthatni náluk a három óriás aranyszobrot, sem a négy Őriző képét.

És a fa-halat veregető bone nem hívja őket a szertartásra.

De szólásuk vagyon a Feltétlennel, kapcsolódásuk a Változhatatlannal, sajátjuk a benső csók és felolvadnak ízében.

Nem beszélnek, de mint az emberi beszédet, úgy értik meg minden dolgok nyelvét kegyeletük mélységével.

A mozdulatlan köveket, a prédára leső állatot, a sarjadó füvet.

A szeleket, az órák váltakozását.

S alattuk a mélységben a gyenge emberi szót.

A forgó árnyék betűt ír őnékiek.

Ismét egyszer hallom a léc hangját, amint az imahajó derekához verődik.

- Az ezüst dobok, melyek a vízitündér kezén járva ezt a szót csevegik: Szi-li-li,

Sem a Délután aranyhölgye, ki betölti az erdőt arany zajával:

To-lo-lo,

Nem ragadja el azt többé, ki hallja odafenn az ember keze nélkül verődő kongást, az acél ütést: Utt!

És nem fog azoknak elejébe sietni, de, mint az ember, kit győzhetetlen álom köt, áhítatba ragadtatva olvad a "boldog" szótagba.

"Időn kívül szólal meg a harang, amikor kicsordul a váza!"

Boldogok azok, kik a "Rejtett" helyet lakják.

Mert vannak, kik sohasem ösmernek vigasságot, de éltükben magukhoz rántják a poklot s holtukban az nyeli el őket.

És vannak, kik egy csekély örömet ízlelnek az úton, mint levelét a fának, mely a gyümölcsöt termi, mint kicsinyke gyümölcsöt, mely elolvad a nyelv és a szájpadlás között.

És vannak, kik sok munkálkodás után, abban az órában, mely a nap és a hold között vagyon, elnyerik az üdülést.

De ezek tízezrek és százezrek tízezrei közül szemeltettek ki

Arra, hogy elfoglalják a képzelhetetlen teljesedést, hogy az legyen sorsuk, s ne legyen másban örömük, mint az Örömben.

A Legfelsőbb Lény sajátjául választotta őket, hogy családja és tanúi legyenek és dicsőségének vendégeltjei.

És mint a magas hegy összegyűjti a vizeket, melyek a vad földet táplálják,

Úgy él az emberek irtózatos népe

Az ő közbenjárásuk áldásából.

- "Ártatlansággal és kedvességgel teljes szó az égen!"

*

A Szavaló és az új Császár üdvözlik a megújhodt birodalmat.