Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Disputa

Fenyő Miksa: Herczeg Ferencnek.

Beöthy Zsoltról és Herczeg Ferencről kritikát írtam a Nyugat január tizenhatodiki számába. Herczeg Ferenc válaszolt erre a kritikámra - Beöthy Zsoltot védelmezte meg testével. (Vagy testét védelmezte meg Beöthy Zsolttal. Ahogy tetszik.) Fogcsikorgató dühösségek lármáznak írásában, ahogy magából kikelve, paprikavörösen ezt az urat sohasem tudtam volna elképzelni. Kiírja rólam - lehetőleg szó szerint idézem - "hogy jó volna az analfabétaság elleni küzdelemben mértéket tartani, mert ha mindenkit, ki analfabétának született, megtanítunk írni-olvasni, akkor a betűvetés mestersége a kultúrgyűlölet fegyverévé lesz..." Megállapítja rólam, hogy "a bejelentőlap szerint magánhivatalnok" vagyok, szabad óráimban "ágyrajárója valamelyik irodalmi tömegkvártélynak", s hogy egyebet nem tudni rólam vagy legfeljebb annyit, hogy "Tóth Béla egyszer Fűzfa Lipótnak nevezett". (Ezért ugyan kár volt Tóth Bélát háborgatni, ilyet Herczeg is ki tudott volna gondolni, a maga fejéből.) Kihirdeti rólam, hogy "mikor egy Fenyő egy Beöthyről "a mi Beöthynkről" ítéletet mond, legyen bár magasztaló is az ítélete, az nem esztétika, hanem nagyzási hóbort, s máris bontogatja szárnyait egy humoros szállóige: rendreutasította, mint Fenyő Miksa Beöthy Zsoltot". Ezek és ilyenek vannak benne - alább a többit is idézem, isten ments, hogy valamit elhallgassak -, és én bevallom, nemigen tudok mit válaszolni ezekre a ragadós durvaságokra. Vajon vitatkozzak-e komolyan arról - miféle alacsonyrendű közönség is lehet az, mely elé ilyen érveléssel merészkedhetett! -, hogy az én magánhivatalnoki foglalkozásom semmiképpen sem tartozik a dologra? Hogy egyedüli perdöntő körülmény közöttem és Herczeg Ferenc között, róla szóló írásomnak igazsága és találó volta. Tartsak előadást neki az én irodalmi tömegkvártélyom ágyrajáróiról, kiknek névsorával múltkori írásomban Herczeg Ferencet kétségbeejtettem?

Vagy mit feleljek arra, amikor a következőket adja elő: "Ez a Fenyő irodalommentes óráiban józan és szorgalmas magánhivatalnok. (Hiába, a gavallér csak nem tudja megtagadni magát.) Nos, ha egyszer eszébe ötlene, hogy így beleakassza a mutatóujját valamelyik bankdirektorának gomblyukába, és ilyen hangon bírálgassa annak üzleti tevékenységét, akkor, nemde, az előadása hirtelen és kellemetlen módon félbeszakíttatnék." Honnan vegyek egy teljesen kongeniális butaságot? Válaszolhatom-e azt, hogyha Herczeg Ferenc azokat a dolgokat, miket rólam kiírt az újságjába, így és ilyen hangon - nem mondom, Tisza Istvánnak, hanem teszem az igen tiszteletreméltó Wiesner bácsinak, gomblyukába akaszkodva mondja el, hát lába sem éri a földet, úgy repül ki a Singer és Wolfnerék könyvboltjából?

Szóval semmi okom személyes kérdést csinálni az ügyből, elég, ha Herczeg Ferenc írását bő kivonatban ismertettem a Nyugatban. Ellenben nem akarok adós maradni a pszichológiai magyarázatával annak, hogy mi hozhatta a hidegvérű Herczeg Ferencet ilyen apoplexiás haragba, mi bírhatta rá, hogy olyan hangon káromkodjon, mint a konfliskocsis, kinek az utas csak éppen annyit akar fizetni, amennyi jár neki? Kilenc esztendő előtt foglalkoztam először Herczeg Ferenccel. Akkor még a mi Hercegünk, hogy is mondjam: dicsőségének zenitjén állt, övé volt az egyedül üdvözítő jelen, s nem kellett magát a stendhali vigasztalással csillapítgatnia, hogy majd egyszer, majd száz esztendő múlva, az utókor igazságot szolgáltat neki és "a mi Beöthy Zsoltunknak", az ő Beöthy Zsoltjának. Óh, akkor minden nagyon szép rendben ment - a nálánál hasonlíthatatlanul tehetségesebbeknek még érlelődött a gabonája -, Herczegünket Mikszáth mögé állították, cum jure successionis és jámbor kritika tükréből a legelegánsabb szalonkabát mosolygott rá - legfeljebb ha a nemzeti eszme hiányát vetették szemére a bornírtak -, legfeljebb ha magukban, csendesen már kételkedtek benne az irodalom jó ízlésű barátai. Kilenc esztendő előtt írtam először Herczeg Ferenc Bizancáról. Az a becsületes szánalom, melyet Goethe megkövetel a rosszul sikerült írásművekkel szemben, még megérzett kritikámon. Azt mondtam, csináltság, azt mondtam, üresség, hanyatló fantáziának olcsó kitalálásai, de nem mondtam ilyen mereven: a múltak ígéretére, a Mutamur kötetre gondoltam. Aztán egy regényéről írtam: A honszerzőről, egy másik regényéről, a "Lélekrablás"-ról, könyörtelen dolgokat, leleplezéseket - az ember elunja a folytonos szánakozást -, úgy, hogy aki kritikáimat olvasta, nyilvánvaló lehetett előtte Herczeg Ferenc egész írói züllöttsége. Az én kritikáim... éltető ózon, simogató gyöngédség voltak ahhoz képest, amit Herczeg Ferenccel a Nyugat művelt. Ami irodalmat a Nyugat produkált, ami nevet érvényesített: ez fokozta le, állította a maga illő helyére Herczeg Ferencet. Vagy talán még ez sem, hiszen azért írhatott volna, igyekezhetett volna, megemberelhette volna magát. De hogy ami talentumot még a múltakból átmentett, ami energiát produkálni tudott: mindez a tehetségesebb, az ambiciózusabb írók elleni irigykedésben lobbant ki: ez volt a megölője. És ezt mondtam el - harag nélkül, de nem stúdium nélkül - abban a cikkemben, melyet Herczeg Ferencnek Petőfi társaságbeli elnöki megnyitójáról írtam.