Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Disputa

Balázs Béla: A feminista probléma.
(Megjegyzések az íróasztal mellől.)

Sem politikus, sem agitátor nem vagyok. Minden probléma csak addig érdekel, míg kihámoztam belőle az igazságmagot. E magnak elvetése, trágyázása közhasznú gyümölccsé érlelése nem az én dolgom. És ki-ki maga mesterségét folytassa. Ilyenformán a nők szavazati jogának dolga sem foglalkoztatott soha. Valamikor régen ugyanis beláttam egyszer: igenis, minden nőnek, aki megfelel a férfiválasztók elé szabott feltételeknek, szintén jussa van ahhoz, hogy polgárjogokat gyakoroljon. Azóta nem érdekelt többé e kérdés: nem volt probléma. Csakhogy évek múltak el, s a nők még mindig nem kapták meg ezt a jogukat. Sőt szóba sem állnak velük, sőt szóhoz jutni sem engedik, sőt ma is olvashatók még európai (budapesti) napilapok, melyek ezt a kérdést pikáns viccekkel intézik el. És íme, evvel újra problémává nőtt a dolog. Hogy lehetséges ez?! Hogyan lehetséges, hogy kultúrországokban, melyeknek egész szellemi épülete a logika bordázatán nyugszik, vannak emberek, "intellectuelek", vezető emberek, kik a logika következtetéseit nem vállalják? - Vajon annyira ostobák, hogy nem látják be? Vagy annyira lelkiismeretlenek, hogy bár elismerik igaznak és helyesnek, mégsem vonják le a konzekvenciákat?

Nem lovagi indulat hajt lándzsát törni a nőkért. Csak kíváncsi vagyok. Új problémán akadtam fel, melyet innen, az íróasztal mellől, messziről, hidegen magam elé rajzolok, mint valami geometriai ábrát a tiszta ész és a "tiszta tisztesség" törvényei szerint. Tehát:

I. Vagy lelkiismeretlen frivolitás.

II. Vagy ostobaság.

III. Vagy vannak kényszerítő okok valamely igazság és jog megtagadására? Melyek azok?

I. Ha valaki jajszóval kiált hozzám, mondván: igazságtalanság történik velem, és emberméltóságomban sértenek, akkor szóba kell állnom avval, bárhogy ítéljek is aztán. Aki ilyenkor fülét befogja, vagy tréfával felel, az gazember. A véleményem lehet az, hogy jajszóra nincs ok, és a követelések nem jogosak, de ha egy gyűlésről, melyben az európai emberiség nagyobb felének életkérdéseiről folyt a szó, budapesti napilapok az elegáns kalapok és karcsú bokák leírásával referálnak, az a leglelkiismeretlenebb frivolitás.

II. Mivel indokolják hát magatartásukat azok, akik nem ismerik el jussát a nőnek ahhoz, hogy az őt is kötelező törvény létrehozásában részt vegyen? Százszor hallott, rég elintézett érveket kell itt felsorolnom a geometria ábra teljességének kedvéért. A legelterjedtebb közülük az, hogy a nő alacsonyabb rendű lény a férfinél. Ez az érv azonban nem érinti a kérdést. Hiszen a nők nem a Parnassusra, a Wallhallába vagy a Pantheonba, hanem egyelőre csak a képviselőházba akarnak bejutni. Uraim! Csakis a képviselőházba! Ha a férfinem, mint olyan, kollektíve adna le egy szavazatot, akkor felmerülhetne az a kérdés, hogy a női nem kollektív szavazata méltón helyet foglalhat-e mellette. De hiszen egyes egyének szavaznak, kiknek nívója a két nemen keresztül-kasul nagyon különböző. És a kérdés nem az, hogy lehet-e valaha asszonyból Goethe vagy Michelangelo, hanem hogy az az orvosnő, aki öt nyelvet beszél, világot járt és szellemi munkával családot tart el, megfelel-e annyira a szavazhatás feltételeinek, mint Kralik Vince napszámos, aki le tudott írni egy összefüggő mondatot. Gyerünk tovább. Ugyebár a nők nem katonáskodnak és nem vállalják életükkel annak az alkotmánynak a védelmét, melynek alkotásában részt akarnak venni. Ha ez hiba, akkor tessék minden "untauglich" férfitől megvonni a szavazati jogot. Aztán pedig tessék statisztikát összeállítani arról, hogy hány halál és sebesülés történt gyűlés közben, mennyi kín- és véráldozatába kerül a női nemnek egy funkciója, mely van olyan fontos és hasznos a társadalomra, mint a katonáskodás férfiprivilégiuma. Gyerünk tovább. Tehát "a nőnek más a hivatása", nemde? De tudtommal a szavazás nem "hivatás", nem foglalkozás, hanem a legkülönbözőbb hivatású és foglalkozású emberek közös joga. És lám, az állatkerti őr, aki medvebocsokat dajkál és kócos oroszlánkölyköket szoptat palackból, az szavazhat. Az asszony, aki embercsemetékkel csinálja ugyanezt: nem. Miért? Gyerünk tovább. Talán a nők vegetatívabb ösztöneitől féltik a "haladást", melynek formákat átugró radikalizmusa őrző és őrizkedő vegetatív ösztöneink ellen való gyakran? De hát ez a létező női princípium nem éppen úgy élő ere a társadalom organizmusának, akár a férfi eszmeisége? Mi jogon kötjük el ezt az eret? A természetben mindennek megvan a maga nagy szerepe. A társadalomnak ez az önpreparálása perverzitás.

Ezek volnának az érvek. Könnyű volt rájuk felelni. Tiszta levezetés eredménye tehát: aki a nők igazát választójogi követeléseikben el nem ismeri, vagy lelkiismeretlen, vagy ostoba.

III. Melyek tehát azok a kényszerítő okok, melyek sokkal visszautasíttatnak jogosnak elismert követeléseket. Kétféléket hallunk emlegetni: politikaiakat és taktikaiakat.

Vannak ugyanis politikusok, akik így beszélnek: Elismerem, hogy méltatlanság történik a nőkkel, jussuk van a szavazáshoz, de én mégsem adom meg nekik, mert a mai viszonyok között az országra káros irányba befolyásolnák a parlamentet. Észak-Amerikában a Dél az Észak ellen harcba szállván, nem a rabszolgaság eszméjéért küzdött, hanem egy gazdasági katasztrófa ellen, melyet az északiak különben humánus és jogos követelése a fejükre zúdított... A mi antifeministáink ilyetén aggodalmai azonban többé-kevésbé homályosak. Itt még nem történt komoly statisztikai vizsgálat (feminista részről sem), és senkinek sem lehet biztos képe arról, hogyan festene nálunk egy választás, melyben nők is részt vennének. E konkrét esetről tehát nem beszélhetünk. Ami pedig az elvet illeti, a kérdés ez: Vajon a "haladás" a haladóknak kívánsága-e csupán, vagy abszolút követelés, posztulátum, kategorikus imperativus? A kérdés ez: jogos-e előrevinni egy népet, melynek nyolcvan százaléka hátra akar menni?

A mi demokratáinknak és szocialistáinknak azonban - mint mondják - csak taktikai kifogásaik vannak a nők választójogi követelései ellen, és ők azok, akik ma Magyarországon a leghevesebben támadnak minden mozgalmat, mely azok érdekében indul. A feminista pártvezetőség állítólag nem ragaszkodott elég konzekvensen a választójog általánosságához, és egy "hölgy-választójogért" elárulta proletár nővéreit. De a párt hivatalos kiáltványaiban a legdemokratikusabb választójogot követeli, és a magáét csak mint végső konzekvenciáját annak. Hát nem ez a döntő? És ha a vezetők csakugyan megtagadták volna hirdette elvüket részben - a felelet erre az, hogy mi egészen megtagadjuk? Ez kissé - hogy így mondjam - paradox. Mért nem szerveztek és szögeztek velük szembe egy szocialista nőmozgalmat? Ez az ügy maga nem egészen tiszta. Igaz, hogy e két mozgalom túlságosan különböző szférából jön, semhogy teljes harmóniában operálhasson. A szocializmus osztályharc, a feminizmus osztályközi: a grófnőknek is épp annyira ügye, mint a gyári lányoké.

De ha a szocializmus a szövetségével kifejezetten demokratikus jelleget adna a nőmozgalomnak, jóval nagyobb hasznot húzhatna belőle, mint a polgári osztály. Mert, ha minden saját keresettel bíró nő szavazati jogot kapna, a polgári feleségek eltartott tábora kirekedne e jogból, de hatalmas politikai faktorrá válnék az ezernyi gyári lány.

Azt mondják azonban, hogy a mai választójogi küzdelemben nem szabad több kérdéssel megosztani az erőket. Egyetlen pontra kell ma vetni minden intenzitást. "Majd azután beszélünk a nőkről. Előbb a férfiak hadd kapjanak szavazati jogot." Ez értelmesen hangzik. Csak kérdés: erőmegosztás volna-e ez a szövetség? Evvel a szövetséggel egy évek óta dolgozó agitatio energiafolyamát vezetnők be a demokrácia folyójába. Itt szorgos és ügyes kezek gyújtottak és szítanak egy csóvát. Talán nem nagy, de nem is megvetendő. Nem vehetné-e be a demokrácia ezt is az arzenáljába? Nem hajíthatná-e többek közt ezt is a kormány fejéhez, nehogy a kormány vágja hamarább az övéhez, a hölgyválasztójog (mint ahogy már fenyegetett vele)?

Mondják még azt is, hogy túlságosan nehéz és feszült a helyzet. A férfi választójog kérdése így magában is oly élethalálharccá súlyosult, hogy nem lehet a feladatot új programmal még nehezíteni. De én innen, az íróasztal mellől azt gondolom. Talán éppen azért szabad nehezíteni, mert olyan nehéz? Ha a férfi választójog becsempészhető volna valami szűk résen, akkor magam is azt suttognám aggodalmasan: "Pszt! Minél kevesebb zajt! Minél kevesebb ballasztot!" - De ha úgyis robbantani kell - akkor talán már minden számára van hely? A legnagyobb feszültségek, a legelkeseredettebb ellentétek kilobbanásai: a forradalmak azok, melyek tabula rasát csinálnak, és azon minden újraépíthető.

Íróasztal mellől, elméletek ezek, a tiszta észnek szólnak és a "tiszta tisztességnek". Ha még azt veti ellenök valaki, hogy a nők legnagyobb része nem érzi szükségét a szavazati jognak, annak azt felelem: a rabszolga-szabadítók sohasem a rabszolgák közül kerültek ki, és minden elnyomott ember állapotára felülről esett a tudatossá tevő világosság. És sokan vannak ma nagyszellemű nők, akik azt mondják, hogy szívükben nem feministák. Nagyon értem őket, és méltánylom érzésüket, de azt mondom: ha szívük szerint nem azok is, agyuk szerint feministáknak kell lenniök. Vannak eszmék, melyek szinte objektív függetlenségben nőnek és érnek, és idővel vállalnunk kell őket: korunk kötelességei közé tartoznak. Egy nagyon szellemesnek ismert hölgy mondotta nekem beszélgetés közben, "Alapjában véve nem vagyok feminista érzelmű. De ez valami, ami úgyis beérkezik óhatatlanul. Tíz év múlva itt van. Mért legyünk mi az utolsók, akik csatlakozunk? Noblesse oblige - itt valami elsőségi kötelezettségről van szó".

Ez így mondva persze frivolitás. De valami igazság van benne. Vannak eszmék, melyeket belátván vállalnunk kell, mielőtt szívünkhöz melegednek. Nem azért, mert "valamikor mindenki vallani fogja", hanem azért, mert mi magunk fogjuk egész bizonyosan vallani.