Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Tavasz Rómában

Conrad Gyula hat kőrajza, dr. Térey Gábor kísérő szövegével.

Elképzelhetetlen annak a nyugati kultúrában felnőtt embernek a lelkiállapota, aki az örök várossal szemben elfogulatlan tud maradni. A történelmi Róma hangulatképe annyira határozott, speciális fogalommá vált, hogy lényegesen új érzéseket már nem kelthet. A romok költészetétől átsugárzott Róma legalább nem. Erős meggyőződésem, hogy ránkmaradt emlékeiben több művészetet vitt az idő és az antik formák keltette reflexió, mint az ókoriba az emberi kéz. A régi Róma a mértéket nem ismerő halmozás városa volt, a mostani a szuggesztív erejű töredékeké.

Legtöbb utazó ennek a hagyományos, sokszorosan levezetett hangulatpoézisnek elfogultságával megy Rómába, és azzal is jön vissza, mert a művészeti tradíciók Rómája már annyira általános fogalom, hogy azokban is eleven formában él, akik a várost magát sohasem látták.

Ezeknek a hangulatképeknek, ezeknek az igazzá vált szép hazugságoknak interpretálását kísérelte meg újabban Conrad Gyula is, hat színes kőrajzban. Szerény feladatot vállalt, de éppen a szerény fellépés az egyik fő oka a lapok keltette szimpatikus benyomásnak. A modern művészetről szólva többször hangoztattuk már a primitívség tudatos keresését. Ez a tendencia a primitív ábrázolás bizonyos poétikus értékesítésében is megnyilatkozott, úgy a rajz, mint a színek művészetében. Sokszor találkozunk olyan törekvéssel, amelynek az a célja, hogy a megnevezhetetlenség körében rejtőző, gyermekes naivságig finomult érzéseknek a lehető legegyszerűbb eszközökkel adjon kifejezést. Ilyen feladatokkal próbálkozott meg Conrad Gyula is, amikor a primitív koloristák piros, sárga, kék és zöld krétájával rajzolta meg a tavaszi reggelt a Forumon, Michelangelo kupoláját, a napnyugtát a Lateran előtt és más római emlékek képét.

Naponkint látjuk, hogy egy-egy Olaszországból visszaérkezett művészünk indokolatlan hangsúllyal írja zászlajára az ókor és a Rinascimento művészetéből levezetett, de érettségig nem fejlesztett elméleteit. Conrad ehelyett megmaradt a maga igénytelenségében, és éppen ezzel a decens fellépésével, meggyőzőbb bizonyítványt állított ki művészi hivatottságáról, mint akárhányan azok közül, kik felteszik saját fejükre a koszorút, mielőtt meggyőződtek volna arról, hogy van-e még valaki rajtuk kívül, aki azt odaszánta.