Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Kabos Ede: Rózsika gyermekei

Kabos Ede: Rózsika gyermekei
8.

Rózsika arra ébredt, hogy álmában sírt. A szobában egyedül volt, a mély sötétségbe a becsukott ablaktáblák rekeszein vékony holdsugarak táncoltak be, mintha ezüst telegráfdrótok volnának. Rózsika riadtan nézte az égi telegráfdrótokat, és azt képzelte, hogy távoli üzenetek reszketnek a drótokon. Arra kellett gondolnia, hogy milyen régen elmaradtak már Krause levelei, s milyen fájdalmasan sírt álmában. Vajon él-e még az ő életének egyetlen, halvány regénye? És akkor hirtelen felcsavarta a villanylámpát, előszedte Krause leveleit, csókolgatta őket, mintha ezek és csak ezek volnának az ő gyermekei, és a könnyei peregtek a levelekre, mint valamikor a tengerparton az orgona fehér virágai az ő hajába, mellére, ölébe. Életében először felejtette el, hogy vannak más gyermekei is, hogy van apja, anyja, húga, fivére, hogy ő volna "minden jó ember édesanyja, maga öreg Rózsika". Nagyon kellett sírnia, és szívenszúrta az emlékezés, hogy valaki valamikor azt súgta neki: "Próbálja meggyűlölni azokat, akiket eddig szeretett." Rózsika most volt először egészen egyedül, most sírt fel benne a megölt ifjúság, s most hívta volna elő az ő ezer szépségét. De azok a börtönbe zárt, hervadozó szépségek már elszoktak a fénytől: nem mertek többé előbújni. Rózsika szemeit nedves fátyolokkal kötötte körül a fájdalom, és nem tudott, nem akart az ő eleven gyermekeire gondolni, csak leborult a poéta leveleire, az ő legigazibb, legédesebb, legfájdalmasabb gyermekeire. Egy pár levél: a Rózsika gyermekei...