Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Kabos Ede: Rózsika gyermekei

Kabos Ede: Rózsika gyermekei
2.

A következő esztendők szebbet ígértek. A csodagyermeket kihurcolták a nagyvilágba, és Rózsika mégiscsak fiatal volt hozzá, hogy oda is ő kísérje a csodát. A nagyvilágba, a pénz és a dicsőség útján az igazi anyja ment a kis hegedűsleánnyal. Rózsika otthon maradt egyetlen leánynak, és szemérmes szépségei most már kibújhattak volna a nagyvilágra, de akkor váratlanul azon kapta magát, hogy neki vigyáznia kell a fivéreire s azonfelül az édesapjára is, aki sokat dolgozott, s nagyon megszokta, hogy odahaza asszony gondozza, dédelgesse. Asszony pedig nem volt most a házban, és Rózsika szépségei megint elbújtak, hogy a tizenkétesztendős leány gondozó anyja lehessen a fiútestvéreinek, s aki neki legdrágább volt, az édesapjának. Azt mondták róla abban az időben, hogy csak a teste tizenkétesztendős, a feje negyven. És Rózsika nem akart tiltakozni a koraöregség ellen, a szépségeit nem csalogatta elő rejtekhelyükből, hanem reggel bekötötte fejecskéjét egy öreges kendőbe, és takarított, azontúl pedig tett-vett és várta, hogy mikor, kinek és hol kell szolgálnia. Nem is érezte a család az anya távollétét, úgy el volt látva, mintha Rózsika igazán negyvenesztendős lett volna. Mindent ő végzett, a nagyvilágba indult szerencsehajósokkal ő levelezett, az anyját ő nyugtatta meg, a csodagyermek sikereiről estenden ő mesélt, s ha az anyjának volt valami üzenete a család jóvolta dolgában, azt Rózsika úgy végezte el, mintha az anyjának is ő volna az anyja. A negyedik-ötödik esztendőben, mikor a csodagyermek útjáról már sok arany ömlött haza, s az elhagyott család kezdett belepirosodni a jólét meleg fürdőjébe, néha Rózsika egyedül maradt a lakásban. Az apja valami klubban hagyta magát simogatni az emberek hízelgő dicséreteiről, a fiúk kávéházba jártak, és Rózsika egyedül volt otthon. És olyankor az ő ezer szemérmes szépsége halkan elő akart bújni, talán csak azért, hogy lélegzetet vegyen, hogy megnézze magát a tükörben, él-e még, szépség-e még. De a tizenhatesztendős Rózsika most már szégyellte az ő ezer szépségét önmaga előtt is. Inkább sötétben maradt, hogy ne lássa magát. És álmodozott az ő kis húgáról, aki négy kis hegedűhúron, selyempuha aranycipellőkben, fehéren és boldogan betáncol a nagyvilág szívébe. Halk mámorral gondolt az ő kis húgára, mintha nem húga, de gyermeke volna. Az anya szemérmével parancsolta vissza az ő ezer szépségét, nehogy más is szép merjen lenni, ahol minden fénynek a csodagyermek szépségére kell zuhognia. Sötétbe állott és onnan csodálta a kis húgát, aki piciny lábacskákkal bolygott a végtelen fénymezőkön.