Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Kabos Ede: Rózsika gyermekei

Kabos Ede: Rózsika gyermekei
1.

Rózsika ezer szépséggel indult el arra a kis darab útra, mely az ő örömei és bánatai számára ki volt mérve, de a szépségei nem tudtak neki használni, mert szemérmes szépségek voltak, s mint fürdőző nimfák a vadász lépteire, nyomban elbújtak, ha férfi közeledett. De talán még a fürdőző nimfáknál is szemérmesebbek voltak a Rózsika szépségei. Elbújtak mindenki elől, ha az a mindenki nem is volt férfi. A saját édesanyja is úgy nézte Rózsikát, hogy csak úgy előre küldték a családnak, mert szükség lesz rá, ha majd megjön a csodagyermek is. Ez a fiatalabbik leány hatesztendős korában már a zeneakadémiára járt és nyolcesztendős korában már megnyerte a Reményi-díjat. Igazi hegedűcsoda volt, akit egy szemfüles impresszárió hamar lekötött magának, hogy körülhordozza a világban. Ettől a csodagyermektől aztán nem látták meg többé Rózsikát. A rokonok, az ismerősök, a vendégek, csak a csodagyermeket nézték, a szülők csak érte aggódtak, széltől-hótól őt oltalmazták, és Rózsika már akkor is úgy állott a csodagyermek mellett, mint egy koránérett pesztonka, akinek nincs egyéb dolga a világon, mint vigyázni a fejlődő csodára. Ő cicomázta ki a gyereket, ha az akadémiára kellett menni, ő kísérte az órákra, ő várta az akadémia csarnokában, ő takargatta melegbe a törékeny kis testecskét, ő vitte utána a hegedűtokot, ő vigyázott a csodagyermekre, s ő virrasztott az ágyacskája mellett, míg a csoda áthajózott az álomországba. Rózsika volt a csodagyermek előreküldött testőrsége, kisanyja, pesztonkája. Akkor még alig volt tizenkétesztendős, és már régen nem volt külön élete, csak úgy puha árnyék gyanánt imbolygott a kisebbik testvérkéje körül, előtte, utána vagy mellette, ahogy éppen az idő és szükség parancsolta. A Rózsika ezer szépsége szemérmesen elbújt s úgy hívták őt: a csodagyermek nénje.