Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Figyelő

Balázs Béla: Feleky Géza első könyve

Első könyv! Nagy dolog. Nem megállapítások bokrétájáról, hanem egy ember bemutatkozásáról van itt szó, arról a bizonyos első benyomásról, mely szerint sohasem szabadna megítélnünk valakit, mely szerint mégis megítéljük mindig, óhatatlanul, tragikus végérvényességgel. De az opus I-ben mégis az embert kell néznünk, mert - ha ember - már több művénél. És az embert fogjuk csak látni majd az utolsóban is, mert - ha ember - még mindig több lesz műveinél.

Feleky Géza nevét régóta olvassuk számos cikk alatt. (Valóban milyen régent jelent ma négy-öt év!) De csak könyv lehet próbája annak, hogy e név több-e register feliratnál: fogalom-e? Mert könyvben egymás mellé fektetve a cikkek eredetükről tesznek tanúságot, és kiderül, hogy testvérek-e vagy szomszédok csupán. Kiderül, hogy van-e a sok meglátás mögött egy centrális vízió, a sok igazság mögött egy igazság. Kiderül akkor, hogy véletlen szél karikáztat-e előttünk tarka leveleket, vagy hogy egy törzsön nőtt kemény tömegű lombkorona alatt vagyunk-e, melynek egyetlen gyökere van mélyen, láthatatlanul, és minden véletlen szelek ellen biztosan tartja a fát. Mert értékesebb az egy épület millió téglája áránál, mert más valami és több az egy organizmus, mint millió sejtjének summája. A kérdés ez: van-e ilyen bordatartó egy gerince Feleky gazdag, kanyargó gondolatsorainak közös törvénye, mely által minden megállapítás az összes többinek bizonyítékává lesz, mely által minden gondolat alá talapzatul rendezkedik a többi... Igenis van! Nagy, mély örömlélegzettel mondjuk ezt és felkiáltójellel, fenyegetésképpen hirdetjük ki: kritikus jelent meg ismét, akinek nem "hangulat és ízlés" a végső argumentuma, aki hisz a csak egyféleképpen lehetséges valóságból, csak egyféleképpen következő igazságban és törvényben, tehát objektív értékekben, és azokat keresi.

Nehéz volna itt egészen felfedni azt a centrális forrást, melyből Feleky patakjai és folyói táplálkoznak (és talán nem jelentene jót a sikerülés). Magának ennek az organikusságnak öntudata követeléssé kellett hogy váljék számára, és hadüzenetté minden impresszionizmus, relativizmus, naturalizmus és minden gyökértelen, magáért való szellemesség ellen. Az intellektusnak és jellemnek bizonyos fajsúlyából szükségképpen következik, hogy nem tud ködökön megállni, ha mégoly csillogók is. Feleky egész könyvén egy vágy vezet végig bennünket. Tektonikus összefüggést, törvényeibe abroncsozott matériát, súlyos valóságú abszolút létezést keres minden kritikája, mert az az egyetlen érték, mert az és csakis az az élet, c'est bien la vie, minden egyéb álom vagy hazugság. És a könnyű hangulat-parfümériák, az izgalom-pálinkák amerikan-barjai, az "emberi dokumentumok" pszichológiai mészárszékjei szétmállnak kritikája alatt, mint a füst. Mert hiszen valóban kilátást takaró, szemrontó füst csupán.

"Elhamvadtak a hangulatok, aksziómák vannak csak és geometriai törvények" - hirdeti Cezanne essayében legnagyobb dicsőségéül annak, aki hervasztó ősze lett a "tarka és gazdag" impresszionizmusnak. Klimtről szóló pompás cikkében az egész bécsi limonádé, illetve feketekávé dionysikusságon tart kegyetlen ítéletet. Azon az akaratlan naturalizmuson, mely csak fáradtságból fakad, abból a gyengeségből, hogy nem tud ellenállni a külvilág egy hatásának sem, és ítéletet azon a hazug és üres dekorativitáson, mely nem stílusbatörése a dolgoknak, nem diadal, hanem elkerülése a valóságnak: azilum, dekadens megadás. Harmónia, mely nem feloldása disszonanciáknak és ezért üres és értéktelen. Milletnél a monumentalitás lehetőségeit keresi időtlen motívumokban, melyek által az ember több lesz felvillanó színfoltnál az élet színfoltzáporában. Rippl-Rónaival kapcsolatban a matéria törvényeiről beszél. Két kemény színházkritikájában, mellyel a Lessingszínház és Reinhardt stílus szélhámosságait boncolgatja, felszabadítóan bátor dolgokat mond. "Ha a színpad úgy naturalista, mint a fiatal Reinhardté volt: akkor emberi dokumentumokat ád, nem művészetet, ha pedig olyan elemzően és tisztítóan naturalista, mint a Lessing-Theater: életmásolásból életkritikává lesz, de nem találhat életmegoldásra."

Íme valaki, aki a dolgok lényegéről (de rég hallottuk ezt a szót is) és örök törvényekről beszél. "Filozófus", mondják majd sokan megvető vállrántással. Nem. Feleky Géza a tipikus kritikus. Az "örök törvény" nála csak kiindulópont, mely gyakran öntudatlan. A cél: a mű, melyhez érzékeny idegeivel teljesen hozzásimul. A filozófus név szörnyű szégyenét másvalakinek kell viselnie. (Akit ki is martunk érte ebből a gyönyörű országból.) Az Lukács György. Ő filozófus, ő törvényeket lát csupán, Feleky hatásuk módját. Lukács számára lehull, láthatatlanná válik minden a műben, ami nem a tiszta törvény szimbóluma. Feleky szemléletébe maradék nélkül bejutnak a művek. Lukács György új törvényeket talált és fog találni - Feleky új műveket.

Feleky szemlélete érzékeny, mondottam, és simulékony. Gondolkodásában van valami diplomatikus udvariasság, valami szalonsimaság. Nem döngeti, nem robbantja a problémákat. Jó szóval kezessé teszi őket. Szinte maguk sem veszik észre, hogy meg vannak oldva. Mintha nem változott volna semmi. Minden a helyén maradt Ajtók nem zuhantak, zárak nem pattantak, mégis bent vagyunk a legbelső szobában. Valami nyúlánk, inas menyét távoli asszociációja ködlik fel, ha módszerét látjuk. Persze az ajtóbetörés módszernek rövidebb, és Feleky érzékeny, minden ponton tárgyához simulása (hol úgy, mint az ölelő karok, hol úgy, mint egy boa constrictor), szinte szükségessé teszi essaynek sokágú terjedelmességét. Van azonban ennek egy másik oka is, mely mindenképpen gazdagságot jelent és számunkra megnyugvást és örömet. Ez Feleky nagy tudása. Váratlan, mindenhonnan toluló asszociációk szakadnak ránk. Túlsűrített légkörben járunk, és szikrázó tűzijáték porzik ki mindenhonnan, ahova csak érünk. Istenem, végre, végre egy informált, képzett, művelt kritikus!

Hiszen hovatovább odajutunk, hogy gimnazistáink, ha nem tanulnak, nem csak Petőfire hivatkoznak majd, hanem assaystáinkra is. Végre megint egy ember, aki nem hangulatos lírájával és vicces fordulataival vált jogot arra, hogy intellektuális problémák és ideák felett ítélkezzék. Végre dokumentumok sokaságának szilárd talaján állunk, ahol nyugodtan átengedhetjük magunkat gazdájuk legéteribb hangulatának is, mert nem kell félnünk tőle, hogy kiesik a padló a lábunk alól. Asszociációk pompás, gazdag szövevényében vagyunk, melyben minden új faktum száz más között szinte magától helyezkedik el kész ellenőrzésül és ítéletül. És Feleky könyve a legerősebb cáfolata annak az ostoba babonának, hogy a sok tudás elnehezíti vagy önállótlanná teszi a gondolkodást. Hiszen minden új tudás új szubjektív reakciót vált ki, új kérdést jelent és új viszonyt a világhoz és új horgot, mellyel a dolgok lelkünkbe akaszkodnak, hogy kiváltsanak magunkból, hogy a ködök felett tartsanak és biztossá tegyenek és könnyűvé. Csudálatos Feleky nagy tudása, ha korát tekintjük. Bár én titokban mindig azt gondoltam, hogy a tudás is áldás, mint ahogy minden áldás, malaszt (Gnade). Aki igazán művelt, mintha mindig is az lett volna, és aki nem az, mintha hiába izzadna s tanulna akármennyit.