Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám

Schöpflin Aladár: A magyar kritika

Az igazi irodalmi kritika szükségletét a nagyon fejlett irodalmi élet szokta megteremteni, mint ahogy a fejlett gazdasági élet teremti meg és fejleszti ki a termelő és a fogyasztó közötti közvetítő gazdasági szervek szükségét. Sok jó író és nagyon sok intelligens olvasó, gazdag termelés, mely szükségessé teszi a termékek érték szerinti osztályozását, s a fogyasztók különböző rétegei közti szétosztását, élénk kereslet, mely öntudatosan érzi, hogy mire van szüksége, s öntudatosan akarja élvezni a produkció nyújtotta lehetőségeket - mind a kettő megkívánja, hogy mielőtt a termék a fogyasztóhoz jut, elláttassék a megfelelő értékjelzésekkel, s megadassanak azok a szempontok, amelyek szerint élvezni lehet.

Nálunk ilyen fejlett és élénk irodalmi élet sohasem volt és ma sincs. A mi irodalmi törekvéseink, melyek időszakonkint nagyszerű tehetségeket vetettek fel és nagyszerű művek termésére vezettek, sohasem támaszkodtak a nagy tömegek érdeklődésére. Az irodalom fogyasztó publikuma mindig csak igen csekély része volt a társadalomnak. Az írónak csak igen ritkán adatott meg az egész nemzetre való hatás gyönyörűsége. Irodalmi közvélemény abban az értelemben, hogy az emberek nagy sokaságának élénk érdeklődése kíséri az író törekvéseit és tudatos állást foglal velük szemben, sohasem alakult, s néhány írót kivéve, akik a rendkívüli tehetség mellett a rendkívüli népszerűség adományával is meg voltak áldva, a többiek mind csak egy csekély számú, szűk körre voltak utalva.

Az érdeklődésnek ez a korlátozottsága az oka, hogy a tudatos és rendszeres kritika szükségérzete csak az írók részéről hangzott fel időnkint, a közönség részéről azok a kísérletek is, melyek az ilyen kritika megteremtésére irányultak, nagyon csekély érdeklődéssel találkoztak. Kazinczy óta minden nemzedék megkísérlett kritikai folyóiratokat teremteni - egy sem volt köztük hosszú életű. Kiváló kritikusaink munkái nagyon csekély érdeklődéssel találkoztak, olvasóközönségük teljesen az írókra és az irodalom-mellettiek csekély számára támaszkodott. A magyar irodalom visszhangtalan: nem érezni mögötte a nagy tömegek helyeslő vagy vitázó szavát, s ha egy-egy hang megpróbálja is megadni a visszhangot, elszigetelt marad, csak a maga, nem pedig a sokak nevében szól.

Kritikusaink irodalmunk óta mindig voltak, köztük finom és gazdag szellemek. Maga Kazinczy is sok kicsinyessége s az akkori irodalmi viszonyokból érthető önképzőköri vonásai mellett is finom és éles kritikus volt, finomabb és élesebb, mint amilyennek nyomtatás alá szánt nyilatkozatai mutatják. Kölcsey az első nagyszabású, magas szempontokból ítélő kritikusunk, de hamar kedvét szegte a kritikái nyomán felserkenő felzúdulás. Bajza inkább diktátori energiájával, mint kritikai képességével tett szolgálatokat, de mindenesetre az igazi kritika célját, a magasabbrendű irodalmi kultúra megteremtését munkálta. Gyulai emelte a magyar kritikát művészi színvonalra, minden egyoldalúsága és dogmatikus elfogultsága mellett is szempontjai művészi szempontok, s a formában a művész magaslatáig jutott el. Jellemző azonban, hogy a három egymás után következő nemzedék mindegyikével csak egy kritikusa volt, sem Kölcseyvel, sem Bajzával, sem Gyulaival szemben nem állott csak valamennyire is egyenrangú kritikusi tehetség. Kritikusaink voltak, de nem volt kritikánk, csak egyes ember ítéletei alapján alakult az irodalmi törekvésekről és ezek eredményeiről valamelyes vélemény, nem pedig a különböző vélemények súrlódásából. A kritika bizonyos értelemben az irodalom lelkiismerete, ennek nálunk mindig csak egy ember volt a letéteményese. Ezért volt lehetséges, hogy egy-egy kritikus munkája nyomasztólag nehezedett a fejlődő irodalmi életre, megnehezítette a szabad fejlődést, a Bajzáé is, és egy időben a Gyulaié is. Az utóbbi még most érezteti hatását az akadémikus kritikában, amely még ma sem lát tovább mestere orránál, s velejében nem egyéb, mint a Gyulai által adott kategóriák ismétlése és felhígítása. Az a teljesen, szinte látatlanban elítélő állás, melyet Gyulai az Arany utáni irodalmi fejlődéssel szemben elfoglalt, ma is megszólal még az epigonok száján, s nagy részben ennek tulajdonítható, hogy akik Gyulainak igazi, tehetséges tanítványai voltak, mint Péterfy, csaknem egészen elfordultak a körülöttük hullámzó irodalmi élettől a múlt felé, az irodalomtörténeti kritikába menekültek, elvetve maguktól a jelenre való hatás kínálkozó lehetőségeit. Gyulai a maga virágkorában eleven, az aktuális élettel szoros kontaktusban élő, harcos szellem volt, tanítványai éppen harcos szellemét nem örökölték. Finom és nemes esztéta-szellemek akadtak köztük, de a körülöttük felnövekvő nemzedékek irodalmi küzdelmeiből kivonták magukat, s hatásuk jobbára csak az irodalomtörténeti érdeklődők körére szorítkozott, az irodalmi élettől többé-kevésbé idegenek maradtak.

Az irodalom kritikai feldolgozása Gyulai óta - még az ő életében, mert hiszen az ő kritikai működése már egy negyedszázaddal halála előtt csaknem megszűnt - mondhatni teljesen a sajtóra hárult. Az, hogy a szépirodalmi produkciót csaknem teljesen abszorbeálta a mindjobban terjeszkedő hírlap, a kritika jobb hely híján a lapok rovataiba és legjobb esetben tárcájába menekült. Olyan helyre, amelyre nem való, mert a kritika a dolgok természete szerint hamupipőkéje a sajtónak. A hírlapnak csak az a fontos, ami a közönség nagy tömegeit érdekli, s az olyan csekély és lanyha irodalmi érdeklődésű társadalomban, mint a mienk, a sajtóbeli könyvkritika a hírlap természeténél fogva a legkevésbé gondozott rovattá száll alá. Azok a lapok, melyek felettébb röstellnék, ha a rendőri hírek rosszul megírva s hiányos informáltság alapján kerülnének hasábjaikra, nem látnak abban semmi szégyellnivalót, ha könyvismertetéseik a legkiabálóbb együgyűségtől hemzsegnek, vagy ha egyszerűen lenyomtatják a kiadók mindent dicsérő reklám-közleményeit. A szerzőnek a szerkesztőséggel való összeköttetése nálunk döntő kritikai szempont. Ha a közönségben bármi csekély szükségérzet nyilvánulna intelligens és céltudatos könyvkritikák olvasására, az újság a maga élénk publikum-érzékével rögtön felfogná ezt a kívánalmat, és alkalmazkodna hozzá, amint hogy a lapok közti folyton fokozódó verseny folytán teszi is, sokkal kevésbé jelentős dolgokban is - hírlapi kritikánk silányságának állandósága, melyben nyoma sincs a jobb felé való fejlődésnek, éppen azt mutatja, hogy az olvasók tömege nem is kíván irodalmi kritikát.

Színházba ellenben mindenki jár, és a műkiállításokat is sokan látogatják, s tartanak is rá, hogy a színházban és a műkiállításon nyert benyomásaikról művelten be tudjanak ismerőseiknek számolni. Amíg a könyvolvasás teljesen az olvasó emberek magánügye, mely lakásuk elvonultságában, köztük és a kezükben levő könyv közt folyik le, a színházi előadás és a műkiállítás társadalmi esemény is, amelyben huzamosabb időn át sok száz, sőt sok ezer ember vesz részt bizonyos ünnepélyes külsőségek mellett. Ezért fontosabb a hírlapnak a könyvkritikánál a színházi és a képzőművészeti kritika, s ezért van, hogy az a lap, amely egyáltalán nem törődik vele, ki és mit ír bele az új könyvekről, ügyel arra, hogy jó és hozzáértő színházi és művészeti kritikusa legyen, aki kellően ki tudja elégíteni az előfizetők kíváncsiságát az új színdarabok, a színészek új szerepei és az újonnan kiállított képek és szobrok iránt.

A fejlődésnek ez az iránya az oka annak, hogy a magyar kritika az utolsó huszonöt-harminc esztendőben teljesen a lapok színházi rovatába szállott alá, s mellette csak a műkritika foglalt el némi jelentősebb tért, tekintve a közönség túlnyomó részének felületes hozzáértését és érdeklődését, s általában képzőművészeti műveltségünk alacsony színvonalát, egyelőre inkább mennyiség, mint minőség dolgában. Aki valamire való kritikai tehetségünk akadt az utóbbi időkben, az majd mind a színi kritikában fejtette ki erejét. A legfinomabb és legnemesebb magyar kritikai tehetség Péterfy óta, Ambrus Zoltán is mint színházi kritikus hatott az írók és a közönség közvéleményére. Ezért az utóbbi negyedszázad magyar kritikai tevékenységét csakis a színi kritika figyelembevételével lehet megmérni, s olyan színházi kritikusnak, mint Ambrus Zoltán, a drámaírásra és színjátszásra, a közönség ízlésének fejlesztésére való hatása irodalmi kultúránknak elsőrendű fontosságú tényezője, még a színháztól távolálló irodalmi műfajok tekintetében is, mert az intelligensebbé nevelt színházi publikum egyúttal intelligensebb olvasó publikuma a versnek és a regénynek is. Hogy Ambrus emellett a legművészibb irodalmi essay-írók egyike is, általában a legkitűnőbb irodalomértők és ismerők egyike, és csakis Gyulaihoz és Péterfyhez hasonlítható mestere a magyar prózai stílusnak, azt most újra bizonyítva látjuk összes művei most megjelent utolsó sorozatának Vezető elmék című kötetével.

Az a kritika azonban, amely nyomon kíséri az irodalmi termelést, állást foglal az egyes jelenségekkel szemben, szempontokat állít fel az irodalmi művek megértésére és élvezésére, elméletileg tisztázni igyekszik az irodalom fontosabb kérdéseit, öntudatossá teszi az írónak és könyvének a múlttal és a jelennel való kapcsolatait, s általában olyanformán dolgozza fel az irodalmi termelés anyagát, ahogy a publicisztika a politikai életét, úgyszólván teljesen hiányzott a legújabb időkig irodalmunkból. Gyulai emlékezetes küzdelme óta, melynek eredménye Petőfi és Arany elsőségének általános elismerése lett, Ignotus volt az egyedüli, aki már mintegy húsz évvel ezelőtt nyomatékosabb kísérletet tett az irodalmi publicisztikának erre a fajtájára. Időközben szünetelő kritikai tevékenysége újra feléledt, még nagyobb nyomatékkal és most már világosan látható döntő hatással, a mai fiatal irodalmi nemzedék törekvései körüli harcokban. Nagyon hosszú idő óta ez volt az első igazi irodalmi vitánk, amely nemcsak a céhbelieket foglalkoztatta, hanem a közönség széles köreit is, s ebben a vitában leginkább Ignotus révén irodalmi gondolkodásunk annyi s oly fontos új gondolattal szaporodott, mint talán még soha. Éppen abban van a kritika e publicista fajtájának a hatása a kultúrára, hogy az elméket megtermékenyíti az irodalomra vonatkozó gondolatok tömegével, emeli és megszaporítja szempontjaikat, a teljesebb megértés révén szorosabbra kapcsolja a viszonyt író és olvasó között, megkönnyíti, sokszor lehetővé teszi íróknak és irodalmi irányoknak az érvényesülését, s színesebbé, elevenebbé, tartalmasabbá teszi az irodalmi életet. A társadalomból jövő visszhang nélkül az irodalom mindig meddő amatőrködés marad - a kritika ennek a visszhangnak a közlő hangszere.

A rendszeres és igazán irodalmi színvonalon álló magyar kritika kifejlődésének ma még igen nagy, egyelőre csaknem elháríthatatlan nehézségei vannak. Az érdeklődő közönség csekély száma mellett ott van irodalmi életünk kicsinyessége, amely annyi sokféle és az irodalmi szempontra egyáltalán nem is tartozó tekintetek figyelembevételével terheli a kritikus, hogy a munkája becsületes elvégzéséhez szükséges függetlensége egészen odavész, s amely folytonos feszélyező korlátja még a legbátrabb és legélénkebb irodalmi lelkiismeretű kritikusnak is. Hiszen még az aránylag legfüggetlenebb színházi kritikus sem tud ezektől a mellékszempontoktól menekülni, s kritikánk kénytelen volt valóságos tolvajnyelvet kitalálni a buknivaló színdarabok bukásának enyhítésére, s a kritikus igazi véleményét a legtöbb esetben csak a publikum tapasztalt és ravaszul olvasó része tudja a sok enyhítő körülmény közül kitalálni. A független és bátor kritika annyi önfeláldozással jár a mi szűkös viszonyaink között, amennyire csak ritka ember képes, és ritka kritikus tud a mi kritikára alkalmatlan talajunkban olyan biztos és független irodalmi pozíciót teremteni magának, hogy a teljes függetlenség nemes luxusát megkockáztathassa. Ehhez elsősorban az kellene, hogy támasztékot találjon olyan közönségben, amely megkívánja az irodalmi dolgokról való független tájékoztatást. Ez a közönség azonban még nincs meg, irodalmi kultúránk még nem ért odáig. Amíg ez meg nem lesz, addig megmarad a régi állapot: vannak és lesznek kitűnő kritikusaink, de nincs és nem lesz kritikánk.