Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Figyelő

Bárdos Artur: Az Erinnysek

Leconte de Lisle munkája a mai francia színpad terminológiája szerint nem egyéb, mint adaptation, az antik tragédiának francia színre való alkalmazása. Csakhogy ezúttal a meghonosítás munkája éppen nem kongeniális író kezébe került. A klasszikus dráma zárt, szimmetriás vonalait itt romantikus lendület feszíti szét, s a szoros szerkezetet a szavak henye öröme lazítja értéktelenné. Lehet, hogy Leconte de Lisle korában így értelmezték a francia szín parancsait, de számunkra, ma, ez sem teszi a dolgot érdekesebbé. Jellemző, hogy a francia parnassien legönállóbb ténye az, hogy ő a lelkiismeret megszemélyesített rémeit - az Erinnyseket - színpadra viszi, sőt fő- és címszerepet juttat nekik, holott Sophoklesnak éppen egyik legnemesebb s a szó mai értelmében legszínpadibb kitalálása az, hogy az Erinnyseket - bár sötét árnyaik, engesztelhetetlenül és súlyosan, mindig ott felhőznek a tragédia fölött - nem testesíti színpadra. Sophoklesnál így a képzelet igazán emberfeletti borzalmakká növesztheti e barátságtalan szellemeket, a francia színen való testi megjelenésük ellenben lilafényes balettá enyhül.

Kétségtelen, hogy Leconte de Lisle pompás, gazdagon ötvözött dikciója érték, csakhogy speciálisan francia érték, akármily szeretettel állapítjuk is meg Ivánfi Jenőnek fordítói érdemét.

A Nemzeti Színházat, mely ennél még sokkal sürgősebb irodalmi missziókkal adós, nyilván a rendezés feladata érdekelte e kísérletben. Itt a rendezés tehát önmagáért való cél volt, s nem az irodalom alázatos szolgálata. És csakugyan, a Nemzeti Színháznak módjában volt kitűnő színészanyagot és lelkes rendezőt adnia e vállalat rendelkezésére. A tiszteletre legméltóbb hittel és komolysággal dolgozik Ivánfi Jenő már évek óta egy klasszikus program kiépítésén, s mindenképpen fejlődést jelent, hogy a Nemzeti Színház most már teljes teret nyit az ő szándékainak. Ivánfi feladatról feladatra sokat tanul, a tavalyi Judith-előadás is már szép munka volt, s onnan a fejlődés útján jutott el az Erinnysekig. A Comédie előkelő - bár ránk nézve nem túlságosan fontos - hagyományainak tiszteletétől, eljutott Reinhardt egyszerűsítő, vérbelien színpadi fogalmazásának megértéséhez - s ez a megértése már ránk is tartozik, mert Reinhardttól általánosan helyes, a színpad lényegére tartozó elveket is lehet tanulni. Ez a megállapítás pedig nemhogy leleplezése, de nagyobb elismerése Ivánfi színpadi kultúrájának.

A színház kissé heterogén, de lehetőségekben gazdag nyersanyagot adott a rendező kezébe. Jászai Mari, Márkus Emma, Beregi: született reprezentálói a nagy stílusnak, ám nem csupán deklamációjuk egyéni verete, hanem iskolája, eredete is, egész korok levegője szigeteli el őket egymástól. Bizonyos, hogy ennyire kiérett, kiformálódott színészek között már nagyon nehéz a rendezőnek az összhang rendjét, zenei harmóniáját megteremtenie, és ez nem is szokott a Nemzeti Színházban sikerülni. Márkus László tavalyi Atilla-drámájában például külön-külön megcsodálták a Márkus Emma és a Beregi nagylendületű deklamációját, de a kettő együtt nem szolgált nagy épülésünkre. Mintha nem is egymásnak felelgetett volna ez a két szép, zengőbeszédű emberi lény, és mintha nem is egymás szerelmes közelségéből, hanem nagy-nagy távolságokból támadt volna a hangjuk. Különben is, ez egyike a rendezői munka legmagasabbrendű, végső vonalainak: az előadás egészének ritmizálása. A tempónak az akció jelentőségéhez, sőt ami lényegesebb: az előadás rendezői szándékaihoz mért váltogatása, zenei tagolása. Hogy az Erinnysek előadásából egyem a közeli példát: a Kassandra jóslatának egyetlen gyors, szaggatott, extatikus felkiáltás gyanánt kellett volna elhangzania, gyökeresen más tempóban tehát, mint teszem a Klitemnaestra kinyilatkoztató tartalmú, önmagát vádoló és védelmező orációjának... Ha a rendező hallásában, tudatában elevenen él az előadás egészének ritmusa, akkor ennek a tudatnak a szuggesztiójával formálja meg az előadás minden részletét.

Ezúttal, hála a francia szerző naivul számító színpadiasságának, nem volt nagyobb baj: a darab ugyanis megannyi tapsra kihangzó monológból áll, s így a dialógus összhangját nem kellett megvédelmezni. Mindjárt az elején Jászai Mari gyönyörű tömörséggel mondta el a maga monológját (természete szerint monológ ez, habár volt is kinek elmondania), sőt Jászai Marinak valóságos reneszánszát kell számítanunk ettől a szerepléstől. Ez eljövendő volt, naturalizmuson, gúnyolódáson, elmésségeken túl, biztosan és teljesen, megírtam már akkor, mikor a forradalmak fiataljai, amint kiemelkedő példán, rajta csiszolták félelmetessé dialektikájukat. Jászai Mari szépen - azazhogy nem is valami nagyon nyugalmasan! - kivárta a maga idejét, s az idők nem a rövidéletű új divatnak, hanem - mint mindig - a talentum kivételességének adtak igazat. Márkus Emma hervadatlanul szép volt, sőt - Kasszandrának - túlságosan szép. Az ő érett cinquecento-szépsége, fedetlen, telt, fehér karjai, meg a többi kerekség és jólápoltság, mindez nem nagyon talál Kasszandra jelenésszerű lényéhez, mely - nemcsak a színpadon, hanem egyáltalában is - csak azért van, hogy egy divináció, szinte artikulátlan, nem egészen emberi hangon megszólalhasson belőle, s ez elhivatása egész lényében megrázza és összetörje. - Kétségtelen, hogy közülük a Beregi deklamációja a legmaibb, ránk legközvetlenebbül ható, az előadás orkesztrumának egyik hangszínét a legtökéletesebben képviselő. Külső és belső eszközei teljes egyensúlyban szolgálják ezt a szerepet, fojtott indulatának hatalmas crescendójával valósággal lecsapott a hallgatóra. Némely mozdulatának - mikor a sírra borul és karjait előrenyújtja stb. - túlzó deformációja itt egészen korai görög szobrokat idéz emlékezetünkbe, és ezt az asszociációt szerencsével szolgálja a ruhája nagyon jó, archaikus ráncainak sárgafényű megvilágítása is.

A ruhák s a megvilágítások általában jók, kár, hogy nagyon fölfedezhetők a fényforrások. És még egy, az egész darab minden jelenetének, minden realisztikus mozzanatának ilyen misztikus, fellobbanásszerű megvilágítása elkoptatja érzékünket a darab csakugyan transzcendentális végső jelenetének hatása iránt, az Erinnysek jelenését ugyanaz a lila fény világítja meg, mint a hús- és vér-akciókat. A nagyobb ellentét okáért legalább is az Erinnyseket kellett volna másképp adjusztálni (ma már ennek kitűnő módjai ismeretesek), így nagyon is felismerhető statiszta-öklök ágáltak Oresztesz felé, noha ő legjobb igyekezettel eltelve próbált megijedni tőlük.

A díszlet monumentális hatásában nem volt hiány, az elvek jók. Csakhogy a kék vászon a Judith keleti miliőjében - ahol Reinhardt is alkalmazta - sokkal indokoltabb volt. A stilizálásnak ugyanilyen bátor elveivel, de a görög márványnak érzését közelebbről érintő, más színű vásznat is lehetett volna alkalmazni. Kár, hogy a vászonra festett nagy bronzkaput az indulat hevében oly könnyedén lökték be a szereplők, mintha nem is bronzigényeket tápláló vászon lett volna. Ebben nem is a bronz-illúzió vesztesége, hanem a gesztus hibás volta a fontos.

Massenet zenéje nagyon szép, és némi indokolással támogatja Leconte de Lisle feltámasztását.

Mindent összevéve: a Nemzeti Színház egyik legjobb előadása.