Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény (I. folytatás)
IV.

Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási rezidencia nagy kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter könyökig fölgyürkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen komor, kúpos ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású vonalba simult szét, kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a Törökországból hozatott őszi barack csemete-ágait oltotta kertje fiatal törzsibe. Előre repesett a szíve, ha arra az időre gondolt, amikor az oltások piros arcú, bársonyos bőrű gyümölcsöket fognak teremni.

A kert főútján hirtelen föltűnt a siheder Zrínyi Miklós, aki nemrég fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja közvetlen fölügyelete alatt, s most olasz földre készül. Búcsú-találkozásra rendelte ide a bíboros. Miklós mögött kövérségétől döcögve lépked a kis vidám Senkviczy Mátyás, esztergomi kanonok, kit Pázmány a fiatal gróf mentorául szemelt ki az olaszföldi útra.

- Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből! - kiáltott az érkező elé Pázmány.

- Laudetur! - lihegte odaérve Senkviczy.

Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást, megsimogatta egy ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán megfordult:

- In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül az kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.

Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és elment.

Pázmány a fiú vállára tette kezét:

- Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden burger kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az közönséges jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban. Deáki esztendeid itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem. Ügyeköztem, hogy ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben, ollyakkal nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes szüléid oktatása szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az téj kisded-korunkban, oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk mellyéből szopjuk az tejet, mellyel nevekedik gyengeségünk: az gyermekségből erednek azok az erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy romlik öreg emberi állapatunk. Maradjon ez ebben. Derék fivá serdültél, nem panaszolkodom.

Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a fiú szemébe, majd hirtelen megszólalt:

- Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi fejedelem romlását, hanem megmaradását, noha eretnek evangelicus. Kinek oka ez: Utolsó romlott állapatra jutott nemzetünk három részre szakada, egy az királ birtoka alatt vagyon, más az töröké alatt, az harmad rész Erdély. Mind az három erőtelen és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb vallásokban gyönyörködik. Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom vagyon ez világi ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje szakadt nemzetem fölemelésére használom és használandom, míg életemet le nem kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges és el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt lakozók légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ, catholica nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor légy igazán vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár felé fordulásának üdején azt mondhatná az Habsburgok famíliája: "Te, magyari nemzet, megszabadétánk az török járomtól, jöszte az nímöt hámba!" Ez szavakat hallván, feltámad, bizonnyal tudom, Erdély császár ellenében. Ihon, ez okon ne romoljék Erdély, az magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes barátság az nímöté, esszel forgódjunk köztek.

Miklós szívben felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a nagy ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét, hogy növelje nagyra!

Az érsek Miklós kezére helyezte kezét:

- Testámentomom nékem ez, fiam! - tette hozzá csaknem ridegen. - De vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.

Kiléptek a lugasból, és Pázmány vidáman nézett szét gondosan ápolt, hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos utakon.

- Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal nevel az jó kertész nagy diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót, mag nélkül szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.

Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben, közben élénken, kedvesen magyarázott:

- Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott renglót, formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon almám, ki bévül répa... Ihon Senkviczy uram!

- Ez osztán kert! - bólogatott a sétájából visszatért kanonok. - Úgy arányzom, nincsen párja Magyarországban.

- Nem is szabad, hogy légyen! - jegyezte meg szelíd határozottsággal Pázmány. - Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja vezérljenek utadban.

Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden simogatta egy ideig a hosszú, göndör fürtöket. Zrínyi féltérdre ereszkedett, s a bíboros, az ifjú fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy tisztelettel csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt az érseknek.

Megindultak.

Pázmány nézte, nézte a távozókat, s mikor rajtakapta magát, hogy egy könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk kiáltott:

- Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az muraköziek.

(Folyt. köv.)