Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: A Nagy Úr
Kisbán Miklós darabja a Magyar Színházban

Három feladatot kellett ebben a darabban az írónak megoldani.

Az első: éreztetni és megértetni Attila emberfeletti hatalmát, azt a félelmetes, az egész világot betöltő prestiget, amelynek nem tud senki, sem barbár, sem művelt görög ellenállani. Ezt Kisbán Miklós kitűnően, egy igazi költő ösztönszerűségével csinálta meg. A darab Attila közeledésének hírével indul meg, s e hírnek hatásával az emberekre. Attila szelleme tölti be, egyre teljesebben a színpadot: mikor a harmadik felvonás végén lóháton, a színpad hátterében maradva megjelenik: betölti az egész színházat, minden néző szívében ott van az áhítat szorongása. A két utolsó felvonás, amikor Attila a színpadon van, a legkitűnőbb magyar drámák közé tartozik. A Nagyúr felé sugárzik minden, az ő csaknem mozdulatlan és szótlan alakja mintegy bűvölettel ragad magához mindenkit, rettentő hírneve, hatalma, esze és ereje tükröződik mindenen, ami a színpadon történik. Kürti ezt a szerepet nagyszerűen játszotta meg: jelentéktelen, kicsiny termetű, keleti csúnyaságú embernek maszkírozta Attilát, s mégis mindig éreztetni tudta emberfeletti nagyságát. A meghalás a végén valóságos színpadi remekmű.

A másik feladat: Mikolt gót hercegnő szerelme Attila iránt. Egész végig öntudatlan marad, el van takarva a családi, vallási és politikai gyűlölet rétegei alá, de szüntelenül a Nagyúr felé hajtja a lányt. A meghasonlás a leány ösztönszerű, elemi vágyai és a gondolatai között: ez a dráma tulajdonképpeni magva. Ő azt hiszi, azért akar Attila közelébe jutni, mert gyűlöli, vesztét akarja, elpusztított ősei s népe bosszúját kívánja megállni. S mikor közelébe jut, bosszúálló fúriaként indul meg, és megjuhászodva, fellobbant érzékekkel ér hozzá. Lényének ez a kettőssége csak a legvégén egyesül, mikor Attilát halálosan megszúrta. Eleget tett a tudatában felszínén levő hajtóerőknek, s elemi szenvedéllyel tör fel a tudat alól a szerelem. Ezt éreztetni tudta az író mindjárt Mikolt színpadra lépésével, de aztán meg-megszakadt a lelki folyamatok folytonossága a harmadik felvonás sok huzavonájában, s a negyedik felvonásban újra kellett mindent kezdeni. Újrakezdeni, jóvátenni a színpadon semmit sem lehet, s itt a színész művészete sem támogatta eléggé az írót: Aczél Ilona regiszterében nem voltak meg mindig azok a hangok, amelyekre szükség lett volna.

A harmadik feladat: a népvándorlás-kori levegő megint pompásan van megjelenítve. Archaizálás nélkül, egészen modern hangon és nyelven beszélnek az emberek, gondolatuk, akaratuk, törekvésük az emberi léleknek minden időben való örök egyformaságát mutatja, de megvan láttatva - s nemcsak a kosztümökön és díszleteken, hanem az embereken is - az is a mi korunkból való. Ebben a színház is sokat tett, a rendezésben, az egész darab kiállításában, a díszletekben, a jelmezekben ötlet, megértés, nemegyszer poétai gondolat is volt. Márkus László mégiscsak elsőrendű színházi ember.

Kisbán Miklós drámája a legművészibb eszközökkel dolgozó magyar színdarabok egyike, még ügyefogyottságaiban is költő beszél belőle, aki nem mindig biztos az eszközei felől, de botlásai után is talpra tud állni.