Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Figyelő

Ignotus: Márkus Géza

Volt valami beethoveni abban, ahogy Márkus Géza, szinte már egészen vakon, ahogy szeme sötétjén még éppen csak hogy átderengtek a vastag ceruzavonások, megteremtette élete legnagyobb munkáját, a chef d'oeuvre-t, amiért érdemes volt születnie: a Népopera nézőterét. Most már egy hete, hogy meghalt, s az ember ki meri mondani, amit elhinni is nehéz egy társunkról, kivel együtt kártyáztunk, szivaroztunk és veszekedtünk s láttuk emberi végességében s fogyatkozásaiban, hogy olyasmit alkotott, ami a legnagyobb dolgok közül való. Háttal állva a színpadnak, a zenekartól elnézni, végig a nézőtéren, fel a nagyszerű karzatig s az egész felett a csodálatos ívelésű donga-boltozatig: olyan látvány, amihez fogható csak a Brooklyn-hidak szolid vakmerősége, a római Pantheon égbolt-könnyűségű kupolája ... Márkus Géza született művész volt, a művész, kinek ujja alól természetesen nőnek ki a dolgok, törvényszerűen, az eleven növés szerkezetével. Amihez nyúlt, az mind kisarjadt, kiterebélyesedett, mintegy magból fejlett s magából tápálkozott tovább - mintha ő maga csak éppen hogy megtermékenyítette volna s csak megindította volna a természet erőinek alakító folyamatát. Erre sokáig nem gondoltunk, mialatt fiatal volt s próbálkozott s kereste az alkalmat, melyet eljegyezzen. S ezt nem mertük elhinni, mikor, alig megérkezve, máris elbúcsúzott s oszlopos feszülése derékban roppant meg. Most kezdjük elhinni s egymást figyelmeztetni rá - most, mikor élete lángja kialudt, ráeszmélünk arra, hogy élt - sajnos, már csak élt - köztünk valaki, aki teremtésre született, aki bírt, aki tudott. Teremtő erőcsomó volt, amíg itt járt a föld hátán s most szinte természetes, hogy egy karnyújtásnyival mélyebbre, megtér s elvegyül a sarjasztó s a tápláló erők ősanyjának kebelébe.