Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Prof. dr. Pikler Gyula: Érzéklés és ébredés

Prof. dr. Pikler Gyula: Érzéklés és ébredés
II. A cikk

1. § Egyik nagy oka annak, hogy az érzéklési folyamatot ma megfordítva látják, az, hogy az érzéklést kizárólag abban az elrendezésben teszik tanulmány tárgyává, hogy az alany, mikor a tanulmányozott érzéki inger rá hat, máris, eleve ébren van. Vagyis az alany máris benne van abban az ellensúlyozó tevékenységben, melyről szólottunk, s az újonnan érkező ingerek e tevékenységnek csak újabb célpontot adnak; ez pedig könnyen azt a látszatot kelti, hogy az érzékletben ők az aktívak, ők tesznek mindent, az alany passzív, nem tesz semmit.

Ha megvizsgáljuk az érzéki ingereknek az alvó emberre történő hatása következéseit, könnyen megtalálni bennük az érzéklési folyamat felől ma uralkodó felfogásnak cáfolatát.

Legmeggyőzőbb a következő tény: két vagy több inger egyenkint oly csekély erejű lehet, hogy ha magában járul az álmot nem zavaró eddigi ingerekhez, nem tudja az álmot megzavarni s nem tud érzést kelteni. Együtt azonban fel tudhatják ébreszteni az alanyt s fölkelthetik benne a megfelelő érzéseket.

Ezzel a ténnyel elégszer találkozunk a mindennapos életben. Vasúton vagy egyebütt, ha megfigyelünk valaki alvót, észrevehetjük, hogy egy-két halk hang beszéde nem zavarja, de több felébreszti - vagy hogy a kalauz lámpája nem kelti föl, a kocsi lökései sem ébresztik fel, de ha a kettő egybeesik, az igen. Vagy magunkon is tapasztalhatjuk, hogy az utcai zaj, melynél egyébkor szépen alszunk, zavarja álmunkat, ha betegek vagyunk.

Az uralkodó felfogást nem lehet összehangolni e ténnyel. Mert az érzéseknek az egyes ingerhatások után való elmaradása e felfogás szerint arra vall, hogy ez esetben az ingerek nem idézik elő az agykéreg felé tartó érzéstermelő folyamatokat. Ha teszem a hanginger s a fényinger példáját vesszük: első esetben a hallóidegnek, a másikban a látóidegnek érzéstermelő izgalma maradt el, vagy ezeknek a tarkó- illetve a halántéklebeny felé való továbbterjedése, bármily egyéb természetű két folyamat ment is végbe. Másfelől a ma uralkodó felfogás szerint azoknak a kívülről az agykéreg felé terjedő folyamatoknak végbe kell menniök, mikor a két inger egy időben hat, mert hiszen ebben az esetben fellép ama két érzés. Ám semmi ok nincs feltenni, hogy a két inger egy időben való behatásánál ez érzéstermelő folyamatok végbemennek, ha külön való behatásuk nem idézett elő ilyen folyamatot. Semmiképp sem lehet átlátni, hogy két létre nem jövő izgalom együtt e két izgalom létrejövetelét jelentse - az ember nem látja át, mi változhatott meg az idegvégektől az agykéregig tartó úton csak azért, mert két ilyen útról egyszerre van szó. Hiszen nem ismerjük semmi útját az együtthatásnak, melyre az érzés-nem-termelő két folyamat az agyba való érkezte előtt ráléphetne, hogy kölcsönösen befolyva egymásra, egymást érzéstermelő folyamattá alakítsák át - s ha volna a két folyamat számára ilyen közös út, az ilyen befolyásolást mégsem lehetne megérteni. Más szóval: ebben az esetben létrejő a két érzés anélkül, hogy az uralkodó tanítás szerint megkívántatott érzéstermelő izgalmak végbementek volna - a két inger egészen más fajtájú összes hatásának, egészen más fajtájú összes végbemenésnek rendjén állanak elő, s ez azt bizonyítja, hogy érzések nem azoknak a feltett idegizgalmaknak, nem az ingertől az agyig továbbterjedő folyamatnak útján keletkeznek.

Ha az uralkodó felfogás megmentésére azt tennék fel, hogy a két érzés-nem-termelő folyamatnak összemunkálásából, mely fölötte megy végbe az agyvelő ama két részének, amelybe beletorkollanak: mégis visszahatás történik az alsóbb helyekre, amely visszahatás e folyamatokat a megkívánt érzéstermelő folyamattá növelné: ez a feltevés időbeli képtelenséget jelentene, mert hiszen ebben az időben azokon a helyeken a szóbanforgó folyamatok már lefolytak. Gondoljunk egészen rövid ideig tartó ingerekre s a fentebb említett feltevéssel ne tévesszük össze azt a másik még bonyodalmasabbat s egészen önkényeset: hogy tovább tartó ingereknél a minden behatási fázisból származó összeműködés visszahatna a következő fázisokra. Rövid ideig tartó ingereknél legfeljebb, s anélkül, hogy a végbement folyamatokra támaszkodnánk: belülről visszafelé menő izgalmakat tehetnénk föl - de ez is egészen önkényes volna.
 

2. § Két vagy több ingernek a felébresztésnél való együtthatása dolgában meg kell emlékeznünk még e további - igaz, nem ily élesen megmutatkozó tényről.

Az az érzés, tudniillik, mely olyan ingernek kel nyomában, amely felébresztett bennünket: nem tisztára érzés, hanem rajta már a bélyege egy a közvetetlen múltba visszatekintő elsődleges emlékképnek. Ez arra vall, hogy az inger már alvás közben is hatott volt, de hatása csak abban állott, hogy az érzésnek megszabja tartalmát, mégpedig azt a tartalmát is, hogy mely időpontról szól, míg magát az érzést nem maga az inger termi meg, hanem az alanytól kiinduló folyamat, melynek több idő kell, ha az alany még majd csak aztán ébredjen fel, mintha már ébren van. Ha ebben a mi esetünkben, mely több ébresztőinger összemunkálásának esete, az érzés csakugyan az összemunkálásból eredő idegizgalomból származnék (mint az uralkodó felfogás szerint származnia kellene) - akkor ez esetben egy bár objektíve megkésett, de megkésettnek nem tudott tiszta érzésnek kéne támadnia, szakasztott mint amilyen már előre megvolt éber állapotunkban szokott megmutatkozni. Mert e felfogás szerint az érzés tartalmát az izgalom szabja meg. Márpedig, magammal kísérletezvén, ilyen különbséget aközt, hogy egy erős inger s aközt, hogy több gyenge inger összemunkálása folytán ébredtem-e fel, megállapítani nem tudtam; mindkét esetben a múltba visszanéző, félig már az elsődleges emlékkép bélyegét viselő tudatbeli állapoton kaptam rajta magamat.
 

3. § Ez hát így van: abban az egész végbemenésben, mely a felébresztéshez egyenkint gyenge s a felébresztésben együtt ható ingerek esetében az érzéseknek többletét okozza: nem foglaltatnak azok az egyes folyamatok, melyeknek az uralkodó felfogás szerint foglaltatniok kellene. De még többet is meg kell állapítani. Nemcsak hogy ezek a folyamatok nem foglaltatnak benne, de egyáltalában nem is tevődik össze azon ingerek egyes bármilyen hatásaiból. Mert abban az esetben, mikor valamely egyéb nem ébresztő ingerekhez csatlakozó inger magában nem elég ébresztésre és érzés okozására s ezt csak egy vagy több egyidejű új inger segítségével tudja végbevinni, mikor tehát a maga részével nem ad hozzá elegendőt az összemunkáláshoz: akkor is éppen úgy megterem az őt jellemző érzés, mint mikor a kevésbé álmos alanyt a maga puszta hozzájárulásával ébresztette fel. Tehát a tőlünk talált öszes végbemenés következtében az ingernek megfelelő érzés nem azért keletkezik, mintha részéről rája nézve jellemző hatás folyna be abba fizikai értelemben - ahogy az uralkodó felfogás tanítja, mely szerint teszem az erősebb inger azért vált ki erősebb érzést, mint a gyengébb, mert erősebb idegizgalmat okoz. Az ingereknek az összes hatásba belegyűlő egyes izgatásai csak azt okozzák, hogy általában érzés jő létre, érzéstermő folyamat, az alanynak érzéstermő tevékenysége - de a létrejövő érzések tartalma nem e hatások szerint szabódik meg. De mégis az ingerek szerint. Miért is egészen másfajta összefüggést kell megállapítani, mint az a bizonyos fizikai, amit az uralkodó felfogás tesz fel. Nem lehet egyes izgalmakról beszélnünk, melyek az egyes ingereknek megfelelnek, hanem azt kell mondanunk, hogy: az ingerek együttvéve alkalmat adnak egy bizonyos folyamatra, melyben azonban nem ők a cselekvőek, hanem az alany: ez működik, ez érvényesül - s amely folyamat az ő közelebbi természetét onnan veszi, hogy magamagából, belülről az ingerekhez alkalmazkodik, ti. azoknak zavaró hatásaihoz.

Így találunk feleletet a kérdésre is, melyet kiváló kutatók ítéltek nehéznek: »Hogy' tudunk ugyanegy időben különbözőt észrevenni?« (James, Stumpf.) nem tudunk rá felelni, ha az érzéseket csakugyan az ingerek teremtenék, mert az ingerek hatásai az alanyban összevegyülnek - csak az az átlátás tud rá feleletet, hogy maga az alany termi meg s fejleszti ki, belülről kifelé, feleletül az ingerekre s ellensúlyképp az érzéseket, mivel élőlényeknek megvan az a képességük, hogy belülről kifelé tudjanak kivetni ilyen alkalmazkodási termékeket. James szerint: ha erre a kérdésre felelni tudunk, megtaláltuk a lélektan gerincét - s valóban: ha az egész tudat, beleértve az érzéklést is, az alany aktivitásából keletkezik: ez a tény gerince a lelki életnek s megismerése, gerince a lélektannak.

Még érdekesebbek e dolgok, ha több olyan, egyenkint ébreszteni nem képes inger szövetkezik ébresztésre, mely együtt egy érzést okoz - teszem két egyformán magas és egyforma színű zenei hang, avagy két egészen egyforma szag - és így tovább. Mert ilyenkor, mikor minden inger ugyanazon érzőszervre, ugyanazon idegekre hat s fel kell tenni, hogy ugyanazon középpont felé terjed is tovább s így az összemunkálás számára, úgy látszik, nincs szükség kerülőútra: különösen könnyű abba a tévedésbe esni, mintha a fellépő érzés azért keletkeznék, mert az ingerek együttvéve olyan érzéstermő folyamatot keltenek, aminőt az uralkodó felfogás tesz fel. Ám, ha meggondoljuk, hogy az érzés ez összemunkálásnál ugyanaz, mint abban az esetben, mikor az alany kisebb álmossága miatt már az egyes ingerek is érzéseket keltenek, akkor át kell látnunk, hogy itt sem megy végbe egyszerű fizikai sommázódás, mivel, hiszen, a szükséges sommázandók nincsenek meg - hogy tehát, itt is kerülőúton megy végbe minden, mert itt is az ingerek többes volta csak általában érzési folyamat létrejöttét okozza, az így kelt érzés tartalmát azonban az szabja meg, hogy e folyamat belülről alkalmazkodik az ingerösszességhez. Ami más szóval azt jelenti, hogy: Azt a tényt, hogy erősebb inger erősebb érzést okoz, mint a gyengébb: azt sem lehet egyszerűen az erősebb inger fizikai hatásából megmagyarázni, mivel az az érzés akkor is fellép, mikor az alany gyengébb (álmosabb) s a gyengébb inger semmi érzést nem vált ki, s eszerint az erősebb ingernek is gyengébb hatást kéne okoznia. Így hát azt, hogy az erősebb ingerre erősebb érzés következik, csak az alanynak maga hozzáalkalmazása magyarázhatja meg.
 

4. § Különben nem is szükség az érzésről ma uralkodó felfogás megcáfolására a több ingerrel történő felébresztés megfigyelése - egy ingerrel történő ébresztés is megmutatja hamis voltát. Ha valakit felkeltünk, benne az uralkodó felfogás szerint a következő tudatfolyamatnak kéne végbemennie.

Mindenekelőtt, az ingertől az agy felé tartó folyamatnak megfelelően, az ébresztő ingernek megfelelő érzésnek kéne létrejönnie. Erre következhetnének az ez érzéssel társult reprodukált képzetek - egyéb tudatállapotok várására az uralkodó felfogás nem ad okot. Ám a dolog egészen másképp megy végbe. Sohasem esik meg, hogy a felébresztő ingernek megfelelő érzés csakis magával az ő társuló kíséretével lépne fel - mindig általános felébredés történik. Itt két eset lehetséges. Vagy az alanynak teljes felébredése megy végbe, mind azokkal az érzésekkel, melyek valamennyi közreható (ha magában nem is eléggé ébresztő erejű) ingernek megfelelnek, s mind az ösztöneinek, kívánságainak és hajlandóságainak működésével, melyekre alkalom kínálkozik vagy melyek már elalvás előtt útnak indultak, csak az elalvás miatt akadtak meg s a felébredés után menten maguktól tovább mennek. Vagy pedig: csak álom keletkezik - de álomban is sokkal több érzés van meg, mint amennyi a felébresztő ingernek megfelel - legalábbis az úgynevezett közérzet keletkezik, s az alany minden ösztöne, kívánsága s hajlandósága is cselekvékeny. Aminthogy az álom bevezetés a teljes felébredéshez - csak éppen, hogy álom esetében, nem teljesedik ki egészen. Gondoljuk csak el: minőnek kell lennie az olyan tudatbeli állapotnak, mely csak egy érzésből állana s ezenfelül, legfeljebb, ennek társulásaiból, az alanynak közérzése, ösztönei, öntudata nélkül - s ekkor át kell látnunk, hogy ez képtelenség, mely még soha sehol nem volt meg, s amelyet nem lehet összeegyeztetni tudatunk általános természetével.

De még többről is van szó. A valamely inger következtében történő teljes felébredésnél világosan láthatjuk a következőket:

Elsősorban nem az ébresztő ingernek megfelelő érzés az, ami keletkezik, hogy aztán a többi ébredés következhetnék utána. Hanem: az általános felébredés esetleg elég lassú kifejlődésének csak a végén s már az elkövetkezett általános éberség közepett válik - mint már említettem: egy már a múltba visszanéző, már inkább az elsődleges emlékképnek képét viselő tudatállapot útján - tudatossá, ami történt.

Sőt: a magam tapasztalatából még szakaszait is meg merném - többet s elhatároltat - különböztetni a felébredésnek. Mint ahogy minden lelki működés a tudatban annál világosabban mutatkozik meg, mennél többet kell akadályokkal megküzdenie: ezek a szakaszok is így mutatkoznak, ha mély álomból csak nehezen ébredünk fel. Nálam először is a muszáj vagyok tudatállapota áll elő, minden olyan tartalom nélkül, hogy mi az amit muszáj vagyok - hogy úgy mondjam: csak a dinamikussá válásra való igyekvés van meg. Ez a tudatállapot aztán a hát mit-nek már világosabb tudatállapotává fejlődik, de szintén minden közelebbi adat nélkül, hogy arról van-e szó, hogy mi történt vagy mi a tennivalóm - és így tovább; a tudatállapot nem válogatás cselekvések, érzések vagy más határozott tudatállapotok között, hanem csakis elhatározásnak vagy döntésnek egyébként határozatlan tudatállapota. S ez a tudatállapot fejlődik ki végre az utóbbi időben a legközelebbi jövő számára kitűzött céljaimnak, az engem körülvevő dolgoknak s bennük az engem felébresztett eseménynek tudatává.

Tehát az érzés az inger által történt felébresztetésnél mindig csak az alany általános, egységes működésének kíséretében lép fel és mondom, ezt a körülményt csak az burkolhatta el, hogy az alanyt érzése iránt mindig már e működés közepett vették számba. Csakúgy, mint ahogy az alany spontán, belülről kifelé mozdul meg: látni is, hallani is, szagolni is így lát, hall és szagol stb.: spontán, belülről kifelé. A látás, hallás, szaglás - és így tovább: éppen úgy aktivitás, mint a mozgás. Az inger csak azt szabja meg: mit lássunk, halljunk, szagoljunk stb.
 

5. § Forduljunk most ahhoz az - igaz: sokkal gyakoribb - esethez, mikor az érzékinger már ébren lévő alanyt ér. Itt az ingerbehatásnak és az érzésnek nem ékelődik közéje semmi általános működés; az inger közvetetlen idézi elő a néki megfelelő érzést és csakis ezt - legalább nem nézve egy általános működésnek kevésbé felötlő megjelenési módjait, mikor az érzés más érzésekkel vagy reprodukált képzetekkel való összehasonlításban, vagy azokkal együtt formát alkotva, vagy más »felfogás«-ban lép fel. Frissen felébresztett alanyokról vett fentebbi megfigyeléseink után most már nem esünk abba a tévedésbe, hogy azt higgyük, hogy a már eleve ébren volt alanynál az érzés olyan folyamatból származnék, mely az ingerből indul ki s így terjed be az alany belsejébe. Most már tudjuk, hogy az alanytól kiinduló általános működés ezúttal csak azért nem ékelődött közbe, mert már elébbről megvan, s az inger ezúttal azért okoz közvetetlen és sajátos érzést, mert itt az érzéshez amaz általános működésnek csak egy további maga megkülönböztetése kell még - s ez létre is jő. De sőt azt is tudjuk, hogy színre büszkén önálló, egyenes érzéstermelésnek sok ilyen esetében az az inger nem is tudná az érzést létrehozni, ha az alany már nem volna ébren egyéb ingerek következtében - a színre önálló inger csak ezeknek nyomorúságos élősdije.