Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám

Székely Ferenc: »Bankokrácia« [+] 70 Radó Sámuel fenntartja azt a jogát, hogy ez elmés ellenvéleményre a Nyugat jövő számában feleljen.
Levél Radó Sámuelhez

Mélyen tisztelt Barátom!

A legnagyobb mértékben le vagyok sújtva. Eddig azt hittem, hogy évtizedek során kifejtett tisztességes munkával belejutva egy nagy pénzintézet vezető pozíciójába, ezzel igényt szereztem a társadalom megbecsülésére, sőt, ne vegye rossz néven - még az Ön nagyrabecsülésére is. Azt hittem, hogy nyugodt lelkiismerettel élvezhetem a nekem nagy és izgalmas munkám fejében szerződésileg biztosított igen szép jövedelmet s hogy helyesen cselekszem, mikor mennél több iparvállalatot igyekszem intézetem érdekkörébe belevonni, azzal a célzattal, hogy ezek az iparvállalatok mennél fényesebb virágzásnak induljanak és ezáltal - horribile dictu! - intézetem ezeken a vállalatokon és azoknak a részvényein mennél többet keressen. Végül pedig azt hittem, hogy a vezérigazgató helyesen felfogott érdeke sohasem áll ellentétben az ő bankjának, illetve a részvényesei összességének érdekeivel, mert semmi sem állhat annyira érdekében, semmi sem hozhat neki annyi hasznot, semmi sem emelheti annyira pozícióját és hatalmát, mint a vezetése alatt álló intézet emelkedése és gazdagodása, a részvényesek jövedelmének gyarapodása s intézete súlyának és jelentőségének folytonos növekedése.

És íme elolvasván a Nyugatban megjelent cikkét, mély fájdalommal kell látnom, hogy az én mesterségem voltaképpen egy fölötte gyanús »métier«, amelynek keretében ügyes és lelkiismeretlen emberek, fölhasználva a büntető törvénykönyv hézagait, a részvényesek sajnálatraméltó lelki szegénységét - nemcsak milliókat harácsolnak össze jogtalanul, de még az ország legnagyobb hatalmát is kezükbe kaparintják s ilyképpen törvényen fölül állva uralkodnak élők és holtak fölött, könyökig dúskálva minden földi jóban: automobilban és asszonyi kegyekben, ordóban és kitüntetésben, palotában és földbirtokban, a sajtó tömjénfüstjében s a tömeg hódolatában ...

Némi enyhítő körülmény t. barátom: hogy Önnek nincs igaza, hogy az Ön színes és érdekes előadására csak azt lehet mondani a jó öreg »Fliegende Blätter« nyomán: Így képzeli Móricka a bankigazgatói állást!

Ön tehát komolyan azt gondolja, hogy:

1. »az ügyes vezérigazgató a bank vagyonát úgy kezeli, hogy a részvényeseknek bizonyos kamatoztatás jusson. De a jövedelemnek java részét a maga számára fölözi le s a haszonnak aránytalanul nagy részét be nem vallott utakon és módokon magának és érdektársainak tartja fenn? hogy

2. mindenki tudja, hogy a bankigazgató milliós vagyona nem megtakarított pénz, hanem többnyire állásával való visszaélésből származó jogtalan nyereség? hogy

3. minden nagy üzletet formailag egy szindikátus üt nyélbe. E szindikátus, mely az igazgatóból s meghitt embereiből áll, az üzletet aztán súlyosabb feltételek mellett adja át a banknak? hogy

4. mindennapos a tranzakciókról való értesültségnek tőzsdei kihasználása esetleg valótlan hírek terjesztésével kapcsolatban?

Eszerint tehát a Crédit Lyonnais vezérigazgatója, ki 40 millió frank nyereséget mutat ki vagy a Deutsche Bank vezérigazgatója, ki 22 millió márka nyereséggel büszkélkedik, már a mérleg lezárása előtt 50 millió frankot és illetve 30 millió márkát »csinált« magának (lásd 1. pont), mert bizonyára súlyt helyez arra, hogy Ön ne mondhassa róla, hogy ő »nem nagyon agilis és híjján van az iniciatívának«. Aközött ingadozva, hogy »ügyes« legyen-e vagy pedig az Ön rossz véleményét kockáztassa - isten neki, inkább zsebre vágja azt a pár rongyos milliót!

Hogy a bankigazgatók milliós vagyona nem megtakarított pénz, ez - Ön szerint - bebizonyított tény (lásd 2. pont). Szabad kérdeznem, hogy honnan veszi Ön ezt a lesújtó véleményt? Budapestről bizonyára nem. Sem az élő, sem emlékezetem szerint az elhalt nagy direktorok erre okot és jogot nem szolgáltattak. De az sem áll, hogy a bankdirektor nagy vagyona az ő legitim jövedelméből nem számazhat. Miért ne? Méltóztassék elképzelni, hogy valaki húsz éven át évente félretesz mondjuk 200 000 koronát - tegye hozzá, hogy ennek a nagyobb részét jó papírokba helyezte el, melyeknek értéke azóta igen tetemes mértékben emelkedett - és íme megvan a talány megfejtése a legegyszerűbb úton és módon.

Nemde az iránt nincs köztünk véleménykülönbség, hogy egy nagy pénzintézet vezérigazgatója félretehet évente 200 000 koronát s emellett még családostul nagyon tisztességesen megélhet? Nem szándékom afelől vitatkozni, hogy indokolt-e a bankigazgatói állást ily fényesen dotálni, szemben (miként Ön panaszolja) az egyetemi professzor vagy miniszter szerény javadalmazásával. Azt hiszem, hogy erre nézve nem az örök igazság dönt, hanem a kereslet és kínálat örök törvénye. Úgy látszik, hogy sokkal könnyebb minisztert vagy egyetemi professzort találni, mint jó bankigazgatókat. És ez nemcsak nálunk van így, hanem a külföldön is, hol állandóan nagy kereslet van jeles igazgatók után s ahol még sokkal fényesebben fizetik őket mint minálunk. Viszont úgy látszik, hogy tenoristák után még nagyobb a kereslet, mert Carusót még jobban fizetik.

Abban teljesen igaza van Önnek, hogy a nagy üzleteket rendszerint egy szindikátus üti nyélbe (lásd 3. pont). De abban még már sehogy sincs igaza, hogy a szindikátus csak formális, áll az igazgatóból és meghitt embereiből s ez a szindikátus aztán az üzletet súlyosabb feltételek mellett adja át a banknak. Én is hallottam már ilyen szindikátusokról, azóta már megbukott bankok aktáiból. Valójában pedig a szindikátusnak a bankoknál ugyanaz a célja, ami a viszontbiztosításnak a biztosító társaságoknál: a kockázat elosztása. A nagy bankok rendszerint egy-egy bankcsoporthoz tartoznak. Ha a csoport bármelyik tagja nagyobb üzletet köt, szindikátusi részesedéssel kínálja meg a többieket. Ha pedig egy nagy bank még nem helyezkedett el a bankok valamely csoportosulásában, akkor is arra törekszik, hogy nagyobb üzleteit szindikátusi alapra helyezze illetve keres hozzá esetről esetre társakat. Ezekkel osztja meg azután a szindikátusi nyereséget, vagy ezekkel együtt viseli a szindikátusi veszteséget, mert van ám ilyen is tisztelt barátom, óh igen! És ezért azt ajánlom Önnek, hogy csak érett megfontolás után fogadjon el szindikátusi részesedést, mert különben a saját bőrén fog meggyőződni arról, hogy mennyire igazam van nekem és mennyire nincs igaza Önnek.

Ami pedig végül a 4. pontot illeti - az értesülések tőzsdei kihasználását, méghozzá esetleg kapcsolatban valótlan hírek terjesztésével - erre már igazán semmi mondanivalóm nincsen. Egy ilyen dolog elegendő volna, hogy egy nagy pénzintézet jó hírnevét örök időkre tönkretegye! Nem gondolt Ön még arra, hogy egy pénzintézet legnagyobb ereje, egyetlen biztos támasza a nagyközönség és a többi pénzintézet bizalma? Hiszen minden nagy bank óriási összegekkel tartozik betevőinek és hitelezőinek és megszűnt létezni, ha elveszíti hitelét és betevői bizalmát. Ha kitudódik, hogy vezérigazgatója a tőzsdén játszik, a bank nyereségeit zsebrevágja, szóval nagy pozíciójából illetéktelen hasznot húz - akkor megszűnik a bizalom nemcsak a betevő közönségnél, de a részvényeseknél, sőt az igazgatósági tagoknál is, kik rendszerint nagy részvényesei az intézetnek s ilyenformán már saját érdeküknél fogva sem barátjai a vezérigazgató ilyetén apró játékainak. De ha mindezek a tényezők süketek és vakok volnának is, nem vakok és süketek a konkurens intézetek, kik bizonyára nem mulasztanák el a részvényesek és betevők figyelmét fölhívni minden inkorrekt dologra, amelyet az intézet kezelése körül tapasztalnak. Nem, tisztelt barátom, oly könnyen és kedélyesen mégse mennek a dolgok, mint Ön ezt a naiv olvasóközönség részére megírja!

*

Lássa tisztelt barátom, ha maliciózus ember volnék, akkor az Ön inkább szellemes, mint igazságos cikkével szemben írnék egy ellencikket »journalokrácia« címmel, amelyben szerepelne a nagy lapkiadó, ki úszik a pausálékban és szubvenciókban, aki kénye-kedve szerint osztogatja a miniszteri tárcákat, a nagy állásokat, a hírnevet és dicsőséget, az irodalmi és művészi sikereket, szép asszonyok jó és rossz hírnevét, aki dirigálja az államot és a fővárost.

Nemde, ebben a karikatúrában is volna annyi igazság, mint az Önében. Sőt azt hiszem, hogy sokkal több volna! Mert az Ön bankdirektora nem regényalak. Él valahol: Budapesten, Bécsben, Berlinben vagy New Yorkban. Csakhogy ez egy bankdirektor és nem a bankdirektor. Így könnyű antimozgalmat csinálni! Nézz körül bármely kereseti ágban vagy társadalmi osztályban, keresd ki annak három leggyűlöltebb tagját, kend rá annak bűneit az egész osztályra - s megvan az antisémi, antinigger vagy antijapán mozgalom.

Nem okoz semmi különös nehézséget, hogy az ön bankdirektor típusával szemben konstruáljak egy bankdirektor-díszpéldányt. Olyant, akinek a tekintete bevilágítja nemcsak saját országának, de az egész világnak közgazdasági alakulásait, ki zseniális bankember s emellett gavallér úriember, tisztességes, megbízható, minden közügy iránt lelkesen érdeklődő, alattvalóinak atyja, humánus, művészet és irodalom iránt lelkesen érdeklődő, minden jó és igaz ügyet felkaroló, szerény, kellemes modorú, emellett nagy műveltségű ember - szóval egy Jókai-féle regényhős.

Ilyen bankdirektor is lehet a világon kettő-három, de azért pillanatig se állítom, hogy ilyen a bankdirektor. A normális bankdirektor se nem olyan szép, mint amilyennek én az imént lefestettem, se nem olyan csúnya, mint amilyennek Ön állítja. Jóravaló polgárember, kinek az a leghőbb vágya, hogy mnnél fényesebb dividendákat fizethessen s ennélfogva mennél nagyobb gázsit és tantieme-t kapjon; hogy az évi közgyűlés sima lefolyású legyen, hogy előbb kapjon kitüntetést és lehetőleg nagyobbat, mint a konkurens bank igazgatója, hogy a lányát jól adja férjhez és lehetőleg a fia örökölje jól dotált állását. Korrektül betartja a törvényt s az alapszabályt s az erény egyenes útjáról ha le is tér néha egy keveset (hiszen végre emberek vagyunk és nem angyalok), de igen ritkán tér le. Szóval egészen rendes, tisztességes úriember.

És most beszéljünk a bankigazgatók nagy és félelmes hatalmáról, mely Önt megdöbbenti s aggályokkal tölti el. Én ugyan ebben is óriási (a bankigazgatókra nézve mindenesetre igen hízelgő) túlzást látok, de fogadjuk el igaznak az Ön előadásának egy részét. Hát nem természetes és jogosult az, hogy 100 vagy 200 milliónyi tőkének - amelyet az illető vezérigazgató reprezentál - van egy bizonyos súlya és befolyása, éppen úgy mint százezer hold földnek vagy mint tízezer munkást foglalkoztató elsőrangú iparvállalatnak? Igenis van és legyen is! Csak azon csudálkozom, hogy Ön ezen felháborodik, mintha gróf Radó Sámuelnek hívnák, akinek az ősei régente tízezer jobbágy-családnak parancsoltak. Olyan mély és filozofikus elmének, mint az Öné, be kellene látnia, hogy mai modern és kapitalisztikus társadalmunk arisztokráciája nem áll csupán grófokból és bárókból, hanem hogy teljes joggal helyet foglal benne a nagyiparos, a bankigazgató, a nagy feltaláló, a nagy lapkiadó, a világhírű költő és művész - s ha ez minálunk még nincsen kodifikálva és szankcionálva: Párizsban már megvan.

Mindezek után pedig béke velünk!

Üdvözli igaz tisztelője

Székely Ferenc
 

Utóirat 1. Válaszom szól Ignotus barátomnak is, ki az Ön cikke alapján már kibontotta a próféta zászlaját s irtó háborút izent a hitetetlen bankigazgatóknak.

Utóirat 2. Ugyan jól választotta meg az én kedves barátom Radó Sámuel az időt arra, hogy a bankigazgatók ellen felhívja a világ irigységét! Azt hiszem, hogy a mai idegrontó viszonyok között számos bankigazgató szívesen cserélne valamely jobb középiskolai tanárral!

 

[+] Radó Sámuel fenntartja azt a jogát, hogy ez elmés ellenvéleményre a Nyugat jövő számában feleljen.