Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám · / · Kádár Endre: Két méter tíz

Kádár Endre: Két méter tíz
2.

Az udvar lábánál, künn már az utcán, mindjárt visszafordultak, megállottak és onnan vizitálták, milyen ez a kő, mennyivel magasabb a kerítésnél. Hát még legalább egy fél méter látszott a hegyéből.

- Igazán szép kő! - mondta Trenkáné.

- Hagyja már avval a kővel, az istenit neki! - szólt rá mérgesen Veres Terus; megállott, mozdulatával szoknyája hátracsapódott, úgy, hogy szabadon maradt lába, amelyen csak úgy strinfli nélkül, kalucsni volt. - Szép kő, szép kő; mit ugatnak folyton?

- Fogd be már a szádat, Terus - igyekezett elhallgattatni az anyja.

- Majd éppen - felelt ingerülten a lány, még jobban felbosszankodva azon, hogy az anyja mer szólani, az anyja, akit ő tart el; komisz, elkeseredett, perelő hangon folytatta:

- Mit henceg az a koszos a kővel? Hencegni akar! Betevő falatja nincs, a kő felét hitelbe vette és ezer forintos sírkő kell neki? Nem jó olyan, mint másnak? Neki különb kell, hát mért kell; mi ő, ki ő; egy koszos pékné; jött-ment sváb pereputty ...

- Én úgy tudom, azért csináltatott ilyen drága követ - mondta Trenkáné, mert az árát a lányának gyűjtötte. - Hátha meg is halt, mondta: legyen az övé, ami az övé.

- Az nem úgy van - mondta egy kis száraz asszony, Fajtné, akinek az ura fűszeres volt - igaza van Terikének: mindenki addig nyújtózkodjék, ameddig a takaró ér. Mit flancol? Azért, hogy az egész város beszéljen róla?

- Hát ebben van valami - mondta Trenkáné kicsit meggyőzve.

Hamar eloszoltak, ki erre, ki arra; mentek hazafelé, nekiállani annak a nyomorúságos életnek, amelyben a legnagyobb öröm az volt, ha leülhettek, vagy este korán, agyonfáradva, a vetkezésben néhány kellemetlen, panaszos vágással temetve a napot, ágyba dűlhettek. De napközben többször összejöttek, és megtárgyalták a kő históriáját. Akadtak többen, akik Veres Teréznek adtak igazat.

Ősztájt volt ez. A nép nagyobb része kukoricatöréssel volt elfoglalva, még az iparosok is ebben munkálkodtak, mert mindegyiknek volt egy darab földje, amit maga művelt és ha a portékára ráfizetett, pótolta a hiányt a föld. Majd minden udvaron halomban állt a kukorica és hol itt, hol ott gyűltek össze a szomszédok kukoricát fosztani.

Estefelé átjött Bírónéhoz Veres Teri és hítta fosztani.

Az asszony künn volt az udvaron, ott ült a kő mellett és úgy búsult.

- Jöjjön már Bíróné asszony, ne búslakodjon mindig - szólt rá a lány; megkapta a karját és rántani akarta magával.

- Hagyjon Teruska, hagyjon magamra a bánatommal - mondta az asszony, akit valami regényes hangulatba hajtott fájdalma és cselekedetének értéke. - Ma én ezzel a kővel fogok társalogni.

Már sírt, ami különben könnyen ment nála. Nem volt intelligensebb, mint a többi iparos asszony, de nagyon mélyen tudott érezni; családja olyan volt, amelyre azt szokták mondani: szerencsétlen család, majd mindenik tagjával történt valami. Innen szállt rá örökségképpen a bánat mélyebb érzése s hogy magát is egyre bántotta a sors, a bánat lett a kenyere, a foglalkozása, az öröme, a bánata nélkül nem tudott volna élni.

Így gondolta ki valahogyan, valami áhitatos érzéssel, hogy minden pénzén egy sírkövet fog emelni a lányának.

- Nem mehetek Teruska - mondta még egyszer a lánynak.

- Hát jól van - hagyta ott a lány és ment hazafelé.

Az udvaron már széjjel volt teregetve a kukorica. A háziakon kívül volt vagy nyolc kéz; jobbára szomszédból, csak egy idegen volt köztük, a pénzügyőri szemlész, aki azért volt itt, mert néhanapján idejárt udvarolni.

Holdvilágnál folyt a szóbeszéd és közben fosztották a kukoricát. Eső, hó, termés, adó, szolgabíró, Friss Újság, a király: ezekről került szó egymás után. A finánc a lány mellett áll és ők is résztvettek a beszélgetésben. Egyszerre a lány azt érzi, hogy a szomszédja hozzányúlt. Egy pillanatig azon gondolkozott, mit tegyen; nem volna ellenére, ha tudná biztosan, hogy nem akarja elvenni, de hátha mégis van ilyen szándéka, akkor tanácsos lesz rendreutasítani.

- Pardon - mondta.

- Pardon - szólt a finánc.

A lány arra a másikra gondolt, aki künn van a temetőben és akinek sírjára ezer forintos kő kerül. Az nem jutott volna arra a sorsra, amire ő, az azóta már rég férjhez mehetett volna, annak ezer forintos kő a fejénél, neki egy mázolt fejfa.

- Bírónénak nem tetszett átjönni - szólalt meg.

- A kövivel mulat - röhögött egy veres ember, a fűszeres.

- Haha - nevettek valamennyien.

- Son mán - mondta egy hadri csizmadia segéd - son ken kan pál! - nyújtotta tovább, valami értelmetlen szózagyvalékot, amelyhez hozzászokott és olyankor szokta volt mondani, ha indulataira nem talált hirtelen szót. Majd minden mesterlegénynek volt ilyen szójárása.

- Hagyják csak, nagyon büszke az a kövire - folytatta Veres Teréz. - Most, hogy odamentem, alig akart velem szóba állani.

- Na csak na! - mondták többen.

- De bizony.

- Mire henceg?

- Nekünk ugyan nem henceg!

- Majd letörjük a gőgjét!

- Az ám letörjük ...

- A kövét - rímelt a finánc.

Nem beszéltek többet róla. Másnap volt a leállítás. A szomszédok valamennyien ott voltak, de kívülük rengetegen jöttek oda, mert a keresztesiek szerették az ilyféle látványosságot.

Mikor hazafelé mentek a temetőből Veres Terus újra beszólt Bírónéhoz.

- Hát ma tetszik-e jönni fosztani?

- Nem ér Teruska.

- Mért nem?

- Nagyon el vagyok fogódva. Eszembe jutott az én drága lányom, aki olyan volt, mint egy hercegnő ...

- Hercegnő? ... - felelt haragos ellenkezéssel a lány.

Este az egész gyülekezetnek előadta, mit mondott Bíróné:

- Hercegnő ...

- Pékhercegnő - találta ki a veres fűszeres.

Ezen jót röhögtek. Az öreg Veres szólott most, aki különben ritkán mert szólani, mert rajta nemcsak a lánya, de még az asszony is hatalmaskodott. Minél kevesebbet kerülközött hát velük, naphosszat füzetes regényt olvasott és csak ebédhez meg a vacsorához ült össze a többiekkel. Most valamiféle szólásjogot érzett:

- Hát csakugyan a legszebb kő a Bíró Juliskáé!

- Hogy gondolja azt szomszéd? - kérdezte valaki a sötétből.

- Hát úgy, hogy míg a leállítás tartott, addig magam egy kicsit körülnéztem. Nem hittem a szememnek, colostokkal mértem; hát szomszéd, a maga édesanyjának szép köve van, de az csak egy méter negyven centi, a Varga gazduramé egy méter nyolcvan, a Nyárádi tekintetes úré szintén egy méter nyolcvan, ennek a koszos péknének van a legkülönb köve a temetőben ...

- Nagy szégyen.

- Nekünk szégyen.

Azzal a kis zúgással, ami még ezután következett, elfeledték volna az egészet, ha úgy nem fordul a dolog, hogy a rákövetkező napokon sem néz feléjük Bíróné. Az szegény, hallott valamit, hogy a szomszédok összeesküdtek ellene, nem mert hát közéjük menni. Hanem ehelyett minden nap, szinte bújva-szökve kiment a temetőbe, ráborult a kőre, a lányát szólongatta, hogy kérje meg az istent, tegyen valamit ellenségeivel.

Így ment ez körülbelül egy hétig. A szomszédok minden nap láthatták, hogy Bíróné kimegy a temetőbe, meg visszajön, más egyebet se hall, se lát; ellenben az egész város beszéli, hogy milyen jó, milyen páratlan anya, mennyire búsul a gyereke után, hogy ilyen csak a regényekben fordul elő. Mindenki őt dicséri ... hát ennek már sohasem lesz vége?

A harmadik szomszédban volt kukoricafosztás és összejött az a társaság, amely más este is együtt volt éppen ott, ahol a fosztás állt. Ott voltak Veresék, ott volt a finánc, ott volt a zsidó egyházfi, a veres fűszeres, meg a csizmadia, meg egy vásáros ember, aki mindig éjjel pakkolt s ment egyik vásárról a másikra.

Tizenegy óra tájban abbahagyták a fosztást és menőben voltak.

A Veres lány kinézett az utcára; kis távolban, a szemközti oldalon még világított a Bíróné ablaka.

- Mondok valamit! - tért vissza hirtelen az emberekhez.

- Ki jön ... a temetőbe? - a sarokba ment és egy furkósbotot emelt elő; majd szembe fordult a többiekkel.

Egy pillanat; ő elöl, a többiek utána.

- Add ide azt a fütyköst! - mondta az apja, aki már kedvet érzett ahhoz, hogy valamit ő cselekedjék. A lány átadta neki a botot. Most az öreg került előre. Utána olyan ember ment, akinek éjjel volt foglalatossága, mint a vásárosnak és olyan, akinek egyházi dolga volt, templomnál, halottakkal, mint a zsidó egyházfinak; nem féltek hát a sötéttől, vagy a temetőtől. A többiek hátrább kullogtak.

Amint feltűnt a kő, gyorsabban mentek feléje.

- Te kutya! - kiáltott rája az öreg Veres és most már e káromkodással feldühítve magát, gyorsan, méreggel emelődött feje fölé a fütykös és lecsapódott az üveggel borított fényképre.

Az üveg nagy zajjal beszakadt, mindenki állva maradt, egy kis félsszel, mi történik.

Hallga ... Egy faluvégi kocsmából ismerős nóta hallatszott ki; a kutyák ugattak, a toronyóra jólismert hangján tizenkettőt vert: egy kis csodálkozó izgalmon felül semmi olyast nem éreztek, mintha valami történt volna.