Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Figyelő

Fekete Miklós: Benedek Marcell: Az erősebb
(Történelmi színmű három felvonásban)

Nincs történeti morálja és ez megnyugtató. Nem történetet magyaráz és nem egy történeti esemény folyamán felmerülő karakter etikai természetével akarja éreztetni ily természetű kicsinységemet és nem a történeti idők középpontjában vagy attól valamivel távolabb álló hősnek végzetszerű és megható történetével akarja megtépázni, szegény sok mindenen átment lelkemet: polgári történetet kohol, mely sajátos változatait az alapjául szolgáló történeti idők forgatagából meríti, de ez eseményeken által mégis csak minden kor emberét gyötörhető, történeti eseményektől független és nem kollektív fájdalmakkal akar meghatni.

A dráma koncepciója megragadó és költői. A pápista apa és a lutheránus fiú kezdetben hit és elvek körüli harcából nő ki a dráma és visz sok bogon és összeütközésen által a kifejléshez, és ezen át a dráma értékes eredményéhez, a katarzishoz, mely abban áll és tér el egyben a banális történeti dráma ily természetű és nem mindig jelentkező követelményétől, hogy itt nem oly hősön kell sajnálkoznunk, kinek egy a szerző által konstruált vagy saját, mondjuk nagy lelkében felmerülő dilemmába kell belepusztulnia, itt az indít meg szép és szomorú gondolatfolyamatot, hogy a hőst, ki erősebb volt, a tettek és az elvek harcában, lelkében sebzi meg bukásában is imponáló ellenfele. És a helyzet szomorúsága csak fokozódik azáltal, hogy a sebzett lelkű győző a fiú, kit a lelkek harcában apja sért meg kemény és edzett lelkével.

És hogy ennek, meg annak dacára, hogy néhány abszolút értékes jelenet ékesíti e drámát, melyben plasztikusan domborodik ki néhány szereplő egyéniség, e dráma mégsem bír nagyobb értékkel, annak oka a megcsinálás egyenetlenségében, néhány kisebb-nagyobb jelentőségű szervi hibában és főleg abban leledzik, hogy a darab anyagának formába való tömörítése, helyesebben a tagolt formának tartalommal való egyenletes kitöltése kevésbé sikerült. Ugyanis az első két felvonás mellett, mely két felvonás szép számú tökéletlenségei dacára is friss, élettől és mozgástól teljes és skrupulus nélkül elfogadható, a harmadik felvonás ugyancsak üres, unalmas, sőt ami még nagyobb hiba s miért a szép végjelenet sem kárpótol, egészen felesleges.

Szerves hibája a darabnak, hogy a szerző több gondot fordít a jelenetek pointírozására, mint az eseményfolyam ily jelenetek közé eső részének kidolgozására, hol sokszor ellanyhul a dráma menete és sokszor és sok dolog történik motiválatlanul. De ugyancsak hiba az is, hogy az eseményfonalak egyike a második felvonásban kisiklik az író kezéből és így a darab befejezetlen marad. Ez hiba s bár nyilvánvalóan az, mégis talán erénye, ha nem is a darabnak, de a szerzőnek, mert az események szövedékébe belegubancolódott eme fonál, nagyon banális kis ügy, mit hogy a szerző nem akart vagy nem tudott kibogozni, azt, ha akarom, annak jeléül is tekinthetem, hogy nincs érzéke a banalitások iránt.

A legnagyobb jóindulattal sem mondható ez a színészekről. S bár Ivánfi Jenő rendezői és betanítói képessége feltűnően érvényesült a színészek modorosságának csak kis mértékben való jelentkezésében: ez a modorosság, banális gesztusok és megunt tempó meg hangvételek alakjában mégis csak jelentkezett, kisebb mértékben a férfiaknál, mint a nőknél.