Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Figyelő · / · Disputa

Ignotus: Bankokrácia.

Sokakkal együtt magam is boldog és föllélegző közönsége voltam a ragyogó s bátor tanulmánynak, mellyel a Nyugat múlt számában Radó Sámuel mutatott rá a legsúlyosabb uralomra, mely kezd ránk szakadni: a bankok uralmára. Csak a fatalizmusban nem tudok megnyugodni, melybe cikke belecsügged, - abba a keserű hitébe, hogy a bankok csak olyanok lehetnek, amilyenek ma. Isten látja lelkem: én személyük szerint keveset ismerek s egyet sem gyűlölök a mi bankmágnásaink közül s ha milliomos nagyföldes uraknak lehet sok pénzük, mért ne legyen milliomos bankuraknak is? Csakhogy, ha minden hatalmat olyan fatalizmussal néztek volna, mint Radó nézi a bankár urakét, akkor miről írná ő a demokrata fejlődés ujjongó himnuszait? A királyság is volt valaha akkora hatalom, a pápaság is volt olyan végzetesség, mint a bankokrácia - mégis megtalálták a módját a megfékezésnek. A l'état c'est moi-s napkirályokra is - kik bizonyára szintén nemcsak kárt okoztak, de hasznot is hajtottak - rámondhatták volna az akkori fatalisták, hogy sint ut sunt, aut non sint - de csak egy-két vérpad kellett, hogy igenis lehessen másképp is, s a mai angol királyság megmutatja, hogy megmaradhat a monarchikus államforma minden haszna a királyi abszolutizmus minden kára nélkül. Magyarországon hangzott el egyszer a szó, hogy mikor az ország szegényedik, a minisztereknek nincs joguk gazdagodniok - vajon ami a miniszterekre áll, nem áll-e a bankmágnásokra is, kivált mikor szemmel láthatóan abból gazdagszanak, amivel az ország szegényedik? Ez mindenfelé így van, mindenfelé nagy probléma, de sehol annyira, mint nálunk. Mert egyebütt vannak a tőkében versenytársai a pénzintézeteknek, nálunk azonban nincsenek; csakis őnekik van pénzük, s ezért lassanként minden pénz és minden vagyon hozzájuk szivárog. Minden monopóliumért jár valami szolgáltatás - de a mi nagy bankjaink az ő monopóliumukért még azt a szolgálatot sem teszik, amit versenytársakkal körülvéve is megtesznek egyebütt: hogy természetes segítői legyenek a magánvállalkozásnak. Minden tisztességes világban az üzlet kockázattal jár, a nyereség kockázatnak jutalma - a mi bankjainknál nem. Mert nálunk a bank - tisztelet a kivételeknek - se nem vállalkozik, se nem segít vállalkozni, hanem egyszerűen lesbe áll. Hagyja vállalkozni s a kockázatot vállalni a kispénzű magánvállalkozást - s mikor ez az első szükséges befektetéseken tönkrement, akkor odaugrik »szanálni«, olcsón magához rántja az alapjában egészséges vállalatot s miután előtte az áldozat megtette a befektetéseket, ő kockázat nélkül dolgozhat tovább. Ami hitelt ad, azt is azzal a politikával adja, mint ahogy a régi királyok bántak a zsidókkal, mondván: a zsidó: spongya; egy darabig hagyom, hogy megszíja magát, aztán kinyomom! Az építőiparban már másodszor vagy harmadszor látjuk egy nemzedéken belül, hogy a bankok elébb adnak hitelt s ezzel az építés nekilendül - majd hirtelen nem adnak több hitelt, s ezzel a vállalkozók elpotyognak s minden a bank harácsába kerül. Érdemes volna utánajárni, hogy a magyar városok földjének s házainak mekkora része került bankok kezére az utolsó tíz esztendőben? S aztán: a betétek. Magának a részvényesnek is - ki-ki a megmondhatója - édeskevés beleszólása van abba, mi történik a pénzével. A betevőnek meg éppen semmi - s a betétek néha sokszorosan túlhaladják a részvénytőkét! Rettenetes elgondolni, hogy van egy-egy ember, ki akár háromszáz millióval korlátlan rendelkezik - táplálhat, elvonhat, ronthat, teremthet kedve, érdeke, haragja vagy barátsága szerint - ez mindenütt döbbenetes, de kivált itt minálunk, a mi teljesen pénztelen országunkban, ahol még a nagy vagyon is, földben lévén, bankokra szorul, ha mozogni akar ... itt tehát a nagy pénz nemcsak nagy hatalom, de egyetlen hatalom is ... lehetséges-e, úgy maradhat-e, hogy e nagy, hogy ez egyetlen hatalom, néhány úriember kezén lehessen, kényén, kedvén, minden ellenőrzés, minden korlátozás, minden kötelesség nélkül? Ebbe nem lehet fatalista mód belenyugodni, mert ez a fatalizmus kihívja a fátumot. Én, ha bankmágnás volnék, már ma sem mernék végigautomobilozni az utcán, melynek a két gyalogútján üvöltenek az emberek az éhségtől, a pénztelenségtől, a lehetetlenségétől annak, hogy hozzáfoghassanak valamihez, amiből meg tudjanak élni!