Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Figyelő

Molnár Antal: Brunetti-Pisano

Csak nemrég fedeztek föl Párizsban egy csoda-öreget, ki már száz évvel ezelőtt lepipálta Debussyt és most előáll egy osztrák fölfedező és ír egy pamfletet »August Brunetti-Pisano, ein Kampfruf« címen, [*] melyben a hivatalos zenészvilág szemére hányja, hogy nyomorogni hagyja a zsenit, kinek már vagy négy operája, X szimfóniája, rengeteg dala és egyebe van. Bruno Sturmnak hívják a harcos fölfedezőt, ki nagy bátorsággal és sok lelkesedéssel száll csatába.

A salzburgi komponistát legjobbjaink egyikének mondja, beszél rosszakaratról, hosszú és nehéz küzdelmekről, pénzügyi bajokról stb. Azután részletesen tárgyalja védence operáit, melyeknek szövegét is az készítette, állítólag hatalmas drámai készséggel. Bechsteinnek egy regéjét, Kleist »Kätchen«-jét s Pierre Loti »Les Desanchantée«-ét dolgozta át operaszöveggé. Első operáját, »Peter Schlemihl«-t Chamisso különös novellája alapján szerkesztette. Brunetti-Pisano rettentően korlátolt szöveget csinált a fantasztikus regéből, mely újabban a dán Palusgreent is operaírásra vonzotta. Schlemihl Brunetti szerint »az emberiség képviselője«, a kiváló ember sorsát akarja rajta bemutatni. De hogyan? Hőse eladja árnyékát az ördögnek, hogy a nyert pénzzel elnyerhesse szerelmesét, kit apja egy gazdag vetélytársnak szánt. De titka (hogy ti. nincsen árnyéka) fölfedeződik s mindenki elfordul az ördög cimborájától. Schlemihl boldogtalan, az üzletet visszacsinálja és ismét szegényen, de árnyékával fölfegyverezve megjelenik szerelmese lakodalmán. Ez boldogan egyesülne vele, de a vetélytárs sem adja ingyen s párviadalra bízzák a döntést. Schlemihl elesik s a haldokló vigasztalására elősiető pap útján megtudja, hogy

»A szellem nem szorul árnyékra, mert a Nap birodalmából származik.« Ez Schlemihl »sorsának a kulcsa« (Sturm).

Ennyit a szövegíró Brunettiről. A komponista vajon mit ad? A pamfletban közölt két próba igen gyönge zenét jelez, de a nagyobb forma természete nem engedi, hogy részletből végleges ítéletre merészkedjünk. Viszont itt van az Universal Edition-ban megjelent »Hét zongoradarab« (3087. sz.). Sturm a nagy dicshimnuszt e megjegyzéssel indítja befejezésnek: »Ez új ember művészetét egy régiével sem hasonlítottam össze. Nem találtam különbnek, jobbnak mások művészeténél. Csak nagynak találtam. nem is próbálkoztam, hogy e művésze technikáját jellemezzem, vagy hogy rendszerezzem e hatalmas alkotó-működést.« De én meg fogom próbálni, amit Sturm elmulasztott. Brunetti zongoradarabjai közepes szalondarabok, harmonikája a megszokott, megunt sablon, melodikája üres és semmitmondó. Ilyen zenét majdnem akárki ír. Nem volt érte érdemes pamfletezni.

A dolog másik oldala, hogy a szerző nyomorog, nagyon szomorú, de nem azért, mert művész, hanem mert ember. Sokkal kisebb tehetségű embereknek sem kívánjuk, hogy nyomorultan éljenek. A történelem arra tanít, hogy a nagy művészek - bár sokszor nagy küzdelmek között - mégis meg tudtak élni becsülettel valahogy; ez is egyik vonása nagyságuknak. De ha a zseni nyomora általános volna is, Brunettit nem lehetne például fölhozni; s amint Párizs felől hírlik, az ős-Debussy sem csupán a sors üldözése miatt lett kóta-másoló.

 

[*] Megj. Carl Konegennél, Wien, 1912.