Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése

Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése [+]
V.

A mai fejlett esztétikai dialektika és kifejezési fesztelenség mellett bátran várhatjuk az esztétát, aki ki fogja mutatni, hogy a nap voltaképpen dilettáns a napsütésben és hogy ezen a téren a kénköves gyufa kiválóbb jelenség, mert később jelent meg a fejlődésben. Különösen ha a priori igazsággal megyek neki egy ténynek, akkor bármit bármikor kimutathatok róla, pláne: ha a priori igazságom képtelenség. De azt hiszem, hogy nálunk a legbizarrabb dolgok kimondása is közegészséges dolog. Magyarországon most első szükség, hogy tisztázódjék a helyzet, hogy nyíltan meginduljunk valamilyen irányban, még ha hátrafelé is. Hadd vágjunk egymáshoz és holt nagyjainkhoz bármilyen igazságokat: csak legyen igazságunk, őszinte, öklös, fogas és hasznos emberek vagyunk. A legnagyobb magyar átok: az ötven percent.

Azt a vádat pl., mit Hugo papának minden francia elemista odakiáltott már: hogy »nem tud gondolkozni?« Petőfire is rásajnálkoztak. Nem tudom, mit jelent ez a vád. Ha új társadalmi, filozófiai szisztémát várnak a költőtől, akkor még az úgynevezett filozófus költőkben is csalatkoznak. Mert a költő nem költőnek születnék, ha erre születnék. Meglévő gondolatok esztétikai kifejezése a költő dolga.

Ezen a téren Petőfit aligha éri vád. Mint Hugo, mint Arany s mint a 19. század első felének sok ezer költője, az új demokratikus világnézetet igyekezte közlélekké szuggerálni: dogmátlan, bizonytalan tartalmú, kissé panteisztikus Istenével, a francia forradalom három nagy illúziójával, a politikai, egyházi, társadalmi, családi önkény gyűlöletével stb., stb. És volt-e teljesebb kifejezése korának?

Azt hiszem különben, hogy van okosabb dolog, mint a Petőfi felé dobott vádakon megbotránkozni: megteremteni egy határtalanul széles körű, termékeny Petőfi-kultuszt. Nem olyant, mint a mai, a sírja melletti megdöbbentően ízléstelen szobával, azzal a pesti lokalitással, hol ócskaságait őrzik (megvallom, egy darab pántlika éppúgy nem képes megindítani, ha valaha Petőfin volt, mintha a Bágye Juhon kalapján van) s azokkal a szónoklatokkal, melyekben őt Tyrteusznak szokták elszavalni. Nem volna-e helyes az iskolai tanításban sokkal nagyobb helyet adni neki? Nem volna-e helyes, ha egy írói zsüri összeválasztaná legszebb alkotásait s kiadná Magyarország minden nyelvén, lehetőleg ingyen, vagy öt-tíz krajcárért - szép kiállításban. Ha Petőfit a közlélek ható elemévé tudnók tenni, nem jelentené ez annak a Magyarországnak győzelmét ...?

 

[+] A Petőfiről szóló dolgozatok egyik igen általános hibája az, hogy íróik kötelességüknek tartották valami nagy repülő emócióba ülni, mihelyt nevét kiejtik, szóval petőfieskedni. Igen groteszk példákat lehetni citálni, de ne bántsunk senkit. Jellemző azonban, hogy még a kiváló Riedl is így kezdi tanulmányát: < Egyszerre csak egy fiatal... Ez a kezdet végtelenül jellemző a Petőfi-irodalom nagy részére. Petőfi egyáltalán nem volt a magyar irodalomnak egy: egyszerre csak egy fiatalja, hanem a fejlődés egy előre kiszámítható logikus láncszeme. Ugyancsak Riedl »véres ködöt« lát a Tigris és Hiéna olvasásakor. Vajon ha egy hatodik osztályos tanítványunk adná e darabot olvasásra, mint sajátját, látnánk benne egyebet, mint egy romantikus gyermek kedves csacsiságát?