Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése

Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése [+]
IV.

És ezen a fejlődésen túl még van egy lépés. Petőfi félbeszakított pályájára a János vitéz, a Tündérálom, Salgó, Bolond Istók, Szécsi Mária, Az apostol teszik fel a koronát.

Petőfit epikai műveiért érte a legtöbb igazságtalanság. Mert itt is egy hatalommondat pergett a szajkó közesztétika nyelvén: az epikai költeménynek objektívnak kell lennie, Petőfi epikai alkotásai líraiak, tehát: »rosszak«.

Ezzel az a priori ostobasággal főbe bunkózzuk Byron, Puskin epikáját, Lamartine Iocelynjét és - pl. - Heine Atta Trollja merényletszámba mehet.

Az eddigiek után igen természetes, hogy epikai költészete egy népies mesterművel kezdődik: a János vitézzel (1844).

1846-ban írja a Tündérálom és Salgó darabokat. A Tündérálom - négy-öt sornyi prózai kézrándulást leszámítva - a legcsodálatosabb lírai alkotás. Itt ízléstelenség, életszegénység az analízis. Könyv nélkül tudom ezt a verset és valahányszor egy érezhető lépéssel, valami lelki veszteséggel távolodom a fiatalságtól, ennek a versnek harmatját hullatom az idegeimre. Ha valaha ki akarják ölni a fiatalságot a világból, ezt a verset pusztítsák el elsősorban.

A Salgó egy hatalmas Delacrois-kép, oly nyelvvel, mely Vörösmartyt alkotása legszebb perceire emlékeztetheti. És milyen lírai részletekkel!

Az 1847-ben írt Bolond Istók és Szécsi Mária a megértés, a szelíd humor, a teljes emberi szimpátia alkotásai. A kóbor, bohém, viharos lelkű Petőfi meleg, szerető családi képet ad. A jakobinus Petőfi megértő szeretettel énekel meg egy arisztokrata nőt, aki elárulta »a szabadság ügyét«.

Végül az Apostolt írja, melyben lelkének lelkét adja. (Itt is egy esztétikai ostobaság: az apostol lehetetlen alak!) Azt hiszem - megfelelő fordításokban - ez a költemény az, mellyel külföldön a legtöbb dicsőséget szerezhetünk a magyar költészetnek. Az emberszeretet egyik leghatalmasabb alkotása, a költői szépségek oly káprázatos záporával, hogy a magyar epikában ezen a téren - nem tudom - mit lehetne mellé állítani.

Epikai költészeténél is igen érdemes a formára is ügyelni. Micsoda élő, változó, sokféleképp tagolt zenei instrumentum kezében az alexandrinus. Sohasem válik monotonná, nem lesz gépiessé. De mivel érzi, hogy az alexandrinus mégis szűk határok közé szorítja a kifejezést, szabadabb formát használ, mely előköntöse lehet a lelkeknek, az érzéseknek.

Petőfi epikai remekei elé semmit nem lehet tenni a magyar epikában.

 

[+] A Petőfiről szóló dolgozatok egyik igen általános hibája az, hogy íróik kötelességüknek tartották valami nagy repülő emócióba ülni, mihelyt nevét kiejtik, szóval petőfieskedni. Igen groteszk példákat lehetni citálni, de ne bántsunk senkit. Jellemző azonban, hogy még a kiváló Riedl is így kezdi tanulmányát: < Egyszerre csak egy fiatal... Ez a kezdet végtelenül jellemző a Petőfi-irodalom nagy részére. Petőfi egyáltalán nem volt a magyar irodalomnak egy: egyszerre csak egy fiatalja, hanem a fejlődés egy előre kiszámítható logikus láncszeme. Ugyancsak Riedl »véres ködöt« lát a Tigris és Hiéna olvasásakor. Vajon ha egy hatodik osztályos tanítványunk adná e darabot olvasásra, mint sajátját, látnánk benne egyebet, mint egy romantikus gyermek kedves csacsiságát?