Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám · / · Ambrus Zoltán: Mozi Bandi kalandjai

Ambrus Zoltán: Mozi Bandi kalandjai
Elbeszélés, 12-14 éves ifjú urak számára(IV. folytatás.)
7.

A Bika nem sietett haza, amikor Csipisztől elvált.

A Bikát semmi kellemes nem várta otthon, azon a vackon kívül ahol aludni szokott.

És arra még ráért, hogy megpihenjen.

Minden különös cél nélkül a Duna-part felé indult. A Belváros egyik szűk utcájában kalandja akadt.

Két verekedni készülő fiúval találkozott, akik olyan testtartásban, mint az összecsapásra várakozó vívók, mikor már csak a másik támadását lesik, farkasszemet néztek egymással.

Az egyik egy fejjel nagyobb volt, mint a másik. Meglátszott rajta felsőbbségének érzése s az a tudat, hogy ebből a harcból csak ő kerülhet ki győztesként.

A másik egy kissé ijedt, de elszánt volt, Lerítt róla, hogy a legjobban szeretne elmenekülni, de a méltóságérzete nem engedi, s csak azt várja, hogy valami gyors, ügyes mozdulattal egy pillanatra felülkerekedhessen, s a pillanatnyi siker kihasználásával szégyen nélkül oldhasson kereket.

A Bika, egy szempillantással áttekintve a helyzetet, egyenesen a küzdőtér felé tartott.

Nem kereste, hogy mi volt az összetűzés oka s melyik fél mellett van az isteni igazság. Tisztában volt vele, hogy mit kell tennie,

Csak a nagyobbik fiú lehetett méltó ellenfele. Ez, bár majdnem egy fejjel volt kisebb nála s különben sem látszott erősnek, már meg ütötte azt a mértéket, amelyet a Bika önérzete nem engedhetett el.

A Bika odament hozzá, megállt előtte, aztán szó nélkül két iszonyú pofont mért rá, jobbról és balról.

A kisebbik fiú valami mennyei elragadtatást érezve azon, hogy a Bika formájában megjelenő Gondviselés olyan elégtételt szerzett neki, aminőről nem is álmodhatott, felhasználta a nagyszerű alkalmat és eliszkolt.

Aztán olyan távolságból, ahonnan már könnyű volt baj esetén elpárolognia, vigyorogva nézte a fejleményeket,

A nagyobbik fiút a két rettentő pofonnal mintha a Szentlélek szállotta volna meg. Rögtön megértett mindent. Hogy a Bika miért avatkozott bele az ő legszentebb magánügyébe. Hogy minő lelki indítékok vezették a Bikát, amikor nem a másik fiú ellen, hanem ő ellene foglalt állást. Hogy mért nem bocsátkozott a Bika semmiféle szóvitába s hogy mért sietett ilyen röviden és csattanósan fejezni ki az állásfoglalását. Végül, hogy a Bikával való harc teljesen kilátástalan volna s csak újabb pofonokat eredményezhetne.

Minthogy így mindent bölcsen megértett, nem ment neki a Bikának, hanem beérte a szóbeli tiltakozással. Mint a pofonvágottak rendesen, a pofon törvényességét kezdte vitatni.

- Mi köze magának énhozzám? - kérdezte panaszkodással, de a két pofont megillető tisztelettel, nem felejtve el, hogy még most is szikrázik a szeme.

- Kell még egy pofon? - szólalt meg a Bika klasszikus egyszerűséggel és tömörséggel.

Ezzel fölemelte a tenyerét, nyilván jóindulatból, hogy a másik félre ne értse az ő spártai rövidségét s új bajba ne kerüljön.

A másik megértette a kérdés egész jelentőségét s kivált a mozdulatot, mely félreérthetetlenül illusztrálta, hogy a Bika mire határozta magát. Azért, a sztoikusok bölcsességére emlékeztető gyors átlátással és lemondással azonnal megadta magát sorsának.

Egy szót se felelt, s ügyét a Bikával örökre befejezte.

A nagyobb hatalommal való meddő és előreláthatóan kínos küzdelem helyett körülnézett, azt tanulmányozva, vajon nem csíphetné-e el még a gyöngébbik ellenfelét?

Úgy okoskodott, hogy ez sodorta bele a bajba, tehát ennek kell megfizetnie a két pofont is, a kamatos kamatokkal.

Amaz már az utcasarokról vigyorgott feléje s mikor észrevette, hogy az ellenség újra neki szenteli a figyelmét, elillant, mint a kámfor.

A megpofozott hirtelen utána iramodott. A rendelkezésére álló néhány sovány elégtétel közül, a legsoványabbat választotta, azt a tüntetést, hogy értésére adja a Bikának, mekkora elégtételt fog majd venni azon, aki miatt felpofozták!...

A Bika azonban nem engedhette, hogy ebben a háborúságban pártfogoltjának csak a haja szála is meggörbülhessen, azért hosszú léptekkel, utána eredt a felpofozottnak, új igazságszolgáltatásra készen.

De az újabb közbelépésre már nem volt szükség.

Az ellenség tanácstalanul szemlélődött az utcasarkon, az üldözött eltűnt az üldöző szeme elől.

A Bika ekkor még egyszer megmutatta a tenyerét a legyőzött ellenségnek, aztán megfordult és olyan méltósággal lépkedett el, mint aminővel Hollós Mátyás folytathatta útját, miután igazságot osztott jobbra-balra.

Hanem ezt a méltóságos testtartást - melynek előkelőségét azzal is fokozta, hogy diadalmas két kezét összekulcsolta a háta alatt, a fejét fölfelé szegte s koronként a magasba nézegetve lépkedett tova - nem őrizte meg sokáig.

Amint egy néptelen, kis utcán vágott át, sasszeme valami fénylő tárgyat fedezett fel az aszfalton, egy nagy rakás szemét közepett.

- Ez a fényes tárgy alighanem egy húszfilléres!... súgta neki valami édes sejtelem.

De nem nyúlhatott utána azonnal, mert a szemét, amely eltorlaszolta előle, kissé elidegenítő hatással volt rá.

Fölszedni nem volt könnyű, de otthagyni sem akarta.

Szétnézett és addig szemlélődött mindenfelé, míg valamelyik pince ablak közelében egy pálcavékonyságú kis faágat pillantott meg. Ezzel kikotorhatta leleményét a szemétből.

Csakugyan pénzdarab volt. Fölvette, megtisztogatta a kabátja bélésével s látta, hogy húszfilléres formájú, de nem nikkelből van, hanem ólomból.

- Újpesti! - szólt magában, csalódottan.

De azért nem dobta el, hanem újra meg újra megszemlélgette mind a két oldalát, azt tanulmányozva, hogy nem alkalmas-e avatatlanabb szemek megtévesztésére?

Nem tudott felfedezni rajta semmi biztatót. Hol az egyik, hol a másik oldalát nézegette, mindig abban reménykedve, hogy amaz az oldal talán mégis tetszetősebb, de végre is bele kellett törődnie abba a gondolatba, hogy a talált pénzdarab külseje a legszerényebb igényeknek se felel meg.

- Még sötétben se lehet elsütni! - állapította meg szomorúan. Nagyot sóhajtva süllyesztette le kabátjának külső zsebébe, a jobb oldaliba, amelyben a gyűjteménye volt, a sok szeg, csavar, gomb és más efféle értéktárgy. A kis ólomkarika, amint letűnt a mélybe s hozzá ütődött valamelyik nagyobb vasdarabhoz, vigasztalan koppanást hallatott de a Bika arra gondolt, hogy türelemmel, ha az ember megvárja a kedvező pillanatot, a legdurvábban gyártott hamis pénzen is túl lehet adni.

- Ha addig sehogy se tudom elhelyezni - gondolta - az érettségi után, a lakomán, a cigánynak adom!... És akkor két legyet ütök egy csapással, mert vigyázva fogom odacsúsztatni a tányérra, akkor, amikor Prutyi is ad, és a cigány azt fogja gondolni, hogy Prutyi adta!...

Ez a terv egy kicsit kibékítette a sorssal. Egy darabig ugyan még elmélázott rajta, hogy:

- Egész életemben először találok húszfillérest!... és ennek az egynek is pont, éppen hamisnak kell lennie!... Hát nem lehetett már legalább ez az egy igazi húszfilléres?!...

De aztán másvalami foglalta le a figyelmét.

Amint befordult egy másik, ugyancsak néptelen utcába, egy elakadt automobilra bukkant, amely körül a sofőr már javában foglalatoskodott. Valami nagyobb baj lehetett vele, vagy a sofőr hamarjában nem találta meg, hogy hol a hiba, mert jó tíz percig vesződött a géppel, anélkül, hogy célt ért volna. Hol elül igazgatta, hol hátul, s annyit mozgolódott erőlködött körülötte és rajta, hogy szinte verejtékezett a nagy munkától. A Bika megállott az autó mellett és nézte, hogy mit csinál a sofőr. A kocsin a sofőrön kívül nem ült senki. Az elhagyott utcában kíváncsiak se állották körül a gépet. A balesetnek csak a Bika volt a közönsége. Ezen a címen a Bika számot tartott némi figyelemre s mindenáron beszédbe akart ereszkedni a sofőrrel.

A sofőr nem törődött a közönségével, rá se nézett a bámészkodó fiúra s eleinte nem felelt a kérdéseire. De a Bikát ez nem csüggesztette el. És olyan részvétet tanúsított, annyi szerető érdeklődéssel kísérte a sofőr minden mozdulatát, hogy ennek az odaadó figyelmességnek a láttán a sofőr szívéről lassankint fölengedett a fagy.

És amint a Bika, akit nem kedvetlenített el, hogy már sok kérdésére egyáltalán nem kapott feleletet, új meg új kérdést vetett eléje, előbb egyszerű »igen«-nel vagy »nem«-mel kezdett felelgetni - hogy ne tanúsítson lelketlen zordságot és mégis lerázhassa nyakáról a Bika kíváncsiságát - később azonban mind jobban engedett ebből a szófukarságból s észrevétlenül annyira belemelegedett a felelgetésbe, hogy végül már egész magyarázatokat tartott a Bikának a gép szerkezetéről.

A Bika, akiben valójában nem a barátkozó hajlandóság s nem a tudni vágyás dolgozott, hanem az élvezet vágya, mindjárt ki is akarta használni a kissé nehezen szerzett és szinte kierőszakolt új barátságot. És amint a gép, hasonlóan egy ébredező sárkányhoz, mely a gőzölgésével, horkantgatásaival és folytonos morgolódásával már jelét adja, hogy fölébredt letargiájából - elkezdte pöfékelni, hogy kész folytatni a működését, a sofőr pedig fölpenderedett a helyére, a Bika ezzel a kívánsággal lepte meg a sofőrt:

- Bácsi, vigyen el magával egy darabig!

- Eh, eredj a fenébe!... - felelt a sofőr ismét barátságtalanul. És meglátszott az arcán, hogy a kívánságot nemcsak szemtelennek találja, hanem egyszersmind olyannak is, amelyet - tekintettel a Bika öltözékére - lehetetlen teljesíteni.

De a Bika még nem vesztette el minden reménységét s megismételte a kérését, egy pótajánlattal bővítve meg ezt, hogy a sofőrt kedvezőbb elhatározásra hangolhassa:

- Bácsi, van egy húszfilléresem!... magának adom, ha elvisz egy darabig!...

- Nem mész innen?!... - förmedt rá a sofőr, most már haragosan. Ezzel megindította a gépet.

- Protty, protty, protty!... - szólt a Bika, szomorodottan, látva, hogy ez a gép is nélküle indul el.

Aztán, amint a gép már sebesebben ment - tehát kiszámíthatta, hogy amíg a sofőr megállíthatja az autót, leugorhatik és utána eredhet, addig ő kétszer is elillanhat, torkaszakadtából ordítozni kezdett.

Attól a pillanattól fogva, hogy a vesztett ügyön már nem volt mit védelmezni, megint »ő volt felül«.

És olyan szörnyű szitkokat szórt a sofőr után, hogy ha ezeket a sofőr anyja véletlenül meghallja, szégyenében és bánatában nem tehet egyebet, mint hogy egyszerűen meghal.

A sofőr is visszanézett, de mégis csak arra határozta magát, hogy a hóhérra bízza a Bika bűnhődését.

A Bika, miután érzelmei kiáradásának így szabad folyást engedhetett, a legnagyobb lelki békében sétált tovább, ki a Duna-partra.

Ott cél nélkül őgyelgett erre-arra, kigombolt kabátját - amelyet a legjobb akarattal se lehetett télikabátnak minősíteni - a zsebre dugott két kezével hátratolva magán és hol cepperliző léptekkel, hol méltóságosan kiegyenesedve, kifeszített mellel haladt előre.

Egy darabig azzal mulatott, hogy hirtelen, váratlanul, az arcába fütyült minden szembejövő úri kisasszonynak, hogy sorra jól megijesztgesse őket. De ezt a mulatságot - minthogy neki már nagyon megszokott volt - hamar elunta.

Aztán a sok mindenféle fajta embert, majd Buda képét s végül az égen úszkáló bárányfelhőket nézegette. A lemenő nap fényétől piroslókat és a fehéreket. Amazok a ribizli fagylaltra, emezek a krémes süteményekre emlékeztették.

Utóbb lement a part kőlépcsőjén s az alsóbbik lépcsőzet egyik legalsó lépcsőfokán helyezkedve el, ott, ahol a lába alatt lévő lépcsőfokot már a víz nyaldosta, leült, aztán a vizet bámulta, meg egy embert, aki a kutyáját fürösztötte, hol a kutyát, hol az embert.

Egyszerre két repülő rovar kezdett kergetőzni körülötte. A testük nem volt nagyobb, mint egy fél gyufaszál és szárnyuk volt, mint a pillangóknak, de a szárnyuk mintha csak pókhálóból lett volna s úgy csillogott, mint az üveg. A Bika sokáig el tudta nézni a kergetőzésüket. Az Operaház nézőterének első sorában öreg méltóságos urak nézik így, amint a fehérruhás táncosnők erre-arra szökellnek, röpködnek, kergetőznek.

De eközben a nap lement s egyszerre erősen kezdett sötétedni. A világosság eltűntével a Bika számára megszűnt az élet színjátéka. Most már nem kínálkozott több mulatság.

Most már nem lehetett egyebet csinálni, most már haza kellett menni. Otthon megevett egy tál babfőzeléket és nemsokára aludt, mint a bunda.