Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám · / · Figyelő

Karinthy Frigyes: Wedekindet kifütyülték

Berlin, augusztus.

Mégpedig Münchenben, még pedig az »Oaha«-t, a szatirikus hogyhívjákot, amiben a Simplicissimus kicsúfolva lesz. A lapok jelentőségteljes tartózkodással, kommentár nélkül közlik a rémes hírt, mintegy hozzátéve e sorok közé, ilyenféle szavakat, hogy »na! A Wedekindet! A Münchenbe!« és az emberek szintén kommentár nélkül, jelentős szemhunyorgatással adják tovább az eseményt »hallotta? A Wedekindet! A Münchenbe!«. És olyan okosan és jelentősen nevetnek hozzá, mintha arról volna szó, hogy mit tudom én, Szabolcska Mihály kijelentené Shakespeare-ről, hogy az egy erkölcstelen házasságszédelgő. Wedekind két-háromíves könyvecskéi pedig továbbra is három meg négy márkába kerülnek s őt olvasni továbbra is az előgombolós szoknya sikerével határos divat - »Erdgeist«-be tódul a nép tovább is, und so weiter. Wedekind vitorlái vígan dagadnak a münchení fütty szellőtől és léggömbje csak úgy feszül a jó, széles bajor tüdők fuvallatában. Olyan jól jön neki ez a fütyülés, hogy az már egy kicsit szinte gyanús is, mint a bebiztosítás évében kigyulladt ház. S e kisded gyanúval szívünkben, ha elmerengünk, néhány halk mellékgondolat bátorkodik aggódni, szíves magyarázatot kérve a sóhivataltól. Wedekind kicsúfolja a Simplicissimust és Münchent egy darabban és erre elmegy Münchenbe és eljátssza ott ezt a darabot. Ne valami finom élcelődésre tessék gondolni, kedves csipkelődésre, vagy jóakaró kritikus szemű szatírára, amit szívesen néz meg az ember, még ha róla szól is, mint egy sikerült karikatúrát, ó nem. Az a gombostű, amivel az »Oaha« című darab »szurkál«, vastag, mint egy kolbász, amibe azonban ne tessék beleharapni, mert igen gyanús szaga és színe van. Wedekind nem elégszik meg azzal, hogy ráült a fejére annak, akit e célra kiszemel - ő ki is használja ezt a helyzetet, ami a fölénynek s megvetésnek elég impozáns megnyilatkozása - de látványnak talán mégis inkább Berlinben üdít, mint ama fejből tekintve, melyen e processus végbemegy. Ez igazán nem az a szatíra, ami »ostoroz, hogy javítson«, hanem vastag kötél - hát akkor minek beszél róla Wedekind pont az akasztott ember házában? Mit akar Wedekind Münchenben, az »Oaha«-val? Tapsot nem akarhatott. Akkor hát nyilván füttyszót akart, füttyöknek szelét a lottyadó léggömbbe, hogy visszatérve rajongó hívei közé, ő is hunyorogva s jelentősen mondhassa: »na! kifütyültek! A Münchenbe! Ezt is elintéztük«.

Vizsgálva kritikusi elfogulatlanságom és módszerem, felvetem magamban a kérdést, miért nem tetszik nekem ez a tempó, amit, ha egy Heineről vagy Swift Jonathanról vagy Anatole France-ról próbálok elképzelni, feltétlenül kedvesnek és szimpatikusnak ítélek s nevetek hozzá. S megadom magamnak a választ.

Itt Berlinben láttam »Oaha«-t, főszerepében a szerzővel. S wedekindi egyenességgel s szókimondással vélem fején találni a szeget s vélem talpra ejteni nyílt s nem unalmas franciáskodó elmésséggel nyakatekert véleményemet, amikor adjon isten, fogadj isten, tyuhaj, kijelentem, hogy ez a »Oaha« roppant unalmas és rossz darab. Köszönöm kérdését, nagyságos asszonyom, nagyon rossz, csókolom kezeit. De ezt nem csak úgy mondom, vagy kijelentem, vagy szubjektív impresszió gyanánt szerényen felvetem, mint »szerény nézetemet«, hanem nyíltan s esküvel hirdetem s kívánatra bebizonyítom bármely érdeklődőnek, hármas szabállyal. Megnyugtató, átlátszó világossággal látni, hogy milyen rossz, iskolapéldája a rossz darabnak. A szatirikus mondanivalója bárkinek is gyönge és banális, a viccei pedig olyanok, hogy az ember elkomorodva s komoly elismeréssel, méltán bólint hozzá, mondván: de igazán nagyon jó vicc, ejnye, ejnye, olyan humoros egy vicc, muszáj rajta nevetni és biztosan nevetnék is, ha nem éppen most jutott volna eszembe szegény öreg nagyapám, hogy milyen búsan nézett rám a halálos ágyán. Wedekind különben stílszerűen játssza a darabot, csodálatos, hogy nem hivatásos színész rosszabbul játsszék, mint egy hivatásos.

Semmiképp sem lehet szó lekicsinylésről, ezt sietek hozzátenni. Wedekindet az új német irodalom egyik legérdekesebb, legizgatóbb problémájának tekintem és hosszú, nagy értekezés keretében szeretném bebizonyítani egyszer, milyen hibás irányba terelte - nagyon messze - az Irodalmi Eszme ügyét - s mellékesen az okos és nagyszerű Felix Saltennel is szeretnék vitatkozni, aki Wedekindet még hozzá rendkívüli színésznek állítja lenni, virtuóz érveléssel. De ami az »Oaha«-t illeti, a müncheniek nagyon rosszul tették, hogy a fütty indulatos és elismerő haragjára méltatták - egy hosszú és boldog ásítás is elég lett volna.