Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám · / · Ambrus Zoltán: Mozi Bandi kalandjai

Ambrus Zoltán: Mozi Bandi kalandjai
Elbeszélés 12-14 éves ifjú urak számára (III. Folytatás.)
5.

A moziban, bár csak a harmadik helyre válthattak jegyet, a Bika pompásan mulatott. Különösen három programszám keltette fel nagyobb mértékben az érdeklődését és csalt ki belőle szakavatott bíráló megjegyzéseket.

Az egyik A vörös álarc című amerikai történet volt. Ebben az történik, hogy egy leány csak arra az esetre ígéri oda a kezét a kérőjének, ha ez el tudja fogni a »Vörös álarc« nevű rablóvezért; de a leány éjjel maga is kilovagol az erdőbe, hogy láthassa, mit tud elkezdeni a kérője a rablóvezérrel.

»Vörös álarc« azonban elfogja a leányt; szerencsére, mindjárt megérkezik a kérő is, leteperi és megkötözi a rablót, amire a leány kezét nyújtja a szabadítójának s végül minden és mindenki elillan: nemcsak a vőlegény és a menyasszony, hanem a megkötözött rabló és maga az erdő is, aztán ennek a helyén megjelennek azok az óriás betűk, amelyek elmondják, hogy a legfinomabb hajfinomító hol kapható és mit kell érte fizetni.

- Én kellettem volna oda! - szólalt meg a Bika, mikor a nézőtéren újra világos lett. - Ha én vagyok a »Vörös álarc«, én úgy rúgtam volna fel a vőlegényt, hogy kirepült volna a tizedik sorba! ... Azért nagyon szép volt, csak az volt benne a hiba, hogy amikor a vőlegény felrúgta a rablóvezért, ez nem bukfencezett eleget. Különben én a leányt is felrúgtam volna. Te nem?

- Én is! - felelt Csipisz bánatosan.

Aztán egy automobil-történet következett, amelyet szerzője szintén az amerikai életből lesett el. Előbb egy vörös automobil üldözött egy sárga automobilt; aztán hirtelen mind a kettő megfordult s most már a sárga üldözte a vöröst. Egyre közelebb jutott a vöröshöz, utolérte, mind a két autó megállott, nagy tüzelés támadt s a vörös autó utasai lefordultak az útra. Erre a rablók - mert a sárga autó utasai rablók voltak, akik tőrbe csalták a detektíveket - átszálltak a vörös autóra, elszáguldottak s a sárga autót meg a halottakat otthagyták az úton. De alig tűntek el, a halott detektívek feltámadtak, felpattantak a sárga autóra és újra üldözőbe vették a rablókat. Mikor aztán a közelükbe értek, tüzelni kezdtek rájok, amazok visszatüzeltek, a két autó roppant füstfelhő közepett száguldott tovább és a tüzelésnek csak akkor szakadt vége, amikor mind a két autónak utasai sorra lepotyogtak az útra és az úgynevezett költői igazságszolgáltatás céljából valamennyien végérvényesen meghaltak, úgy a rablók, mint a detektívek. De a gazdátlanul maradt sárga autó tovább üldözte a már szintén gazdátlan vörös autót, utolérte és birkózni kezdtek ... előbb a sárga szaladt rá a vörösre, a vörös kibújt a sárga alól és mostmár a vörös szaladt rá a sárgára ... a sárga is kibújt és megint birkózni kezdtek ... végül, nem bírva egymással, kibékültek és felágaskodva, körben táncra penderedtek.

A Bikát ez a történet nagyon mulattatta és mikor a látványnak vége szakadt, nemcsak hahotázott, hanem még nyerített is hozzá. De egyszerre elkomorodott, amikor Csipisz így szólalt meg:

- Ezek már jó autók! Rámásztak egymásra, pofozták is egymást és mégse történt bajuk. Nem hiszem, hogy Flocseknek a gépei is ilyen jók volnának! ...

- Flocsek rá se köp az ilyen vacakokra! - felelt a Bika mérgesen. - Ha a rablóknak Flocsek kölcsönzött volna gépet, sohase érték volna utol ezek a büdös fogdmegek! ... És amit a moziban látsz, az csak egy smarn az én triplánomhoz képest! ...

De az utolsó mondatot már csak súgva mondta, hogy Csipiszen kívül senki se hallhassa meg.

- Hanem azt nem értem - szólt Csipisz egy kissé elmerengve - hogy a szegény rendőröknek mért kellett meghalniok?!

- Már hogyan beszélhetsz ilyen bolondokat! - botránkozott a Bika. - Úgy kell a bitangoknak! Minek üldözik a szegény rablókat! ...

- Szebb lett volna, ha csak a rablók potyognak le! - álmodozott Csipisz.

- Majd szépen fogod te azt megérni, hogy csak a rablóknak legyen bajuk! ... - háborgott a Bika. - Mit képzelsz? Talán azt hiszed, hogy egyedül vagy itt a moziban? Jó is lenne, ugye? Csakhogy ha a rablók meghaltak a te kedvedért, akkor én is megkívánhatom, mert én is fizetek, hogy az én kedvemért meg a fogdmegek forduljanak fel! ... Ez az igazság! ...

Csipisz nem felelt, de a Bika még azután is dohogott:

- Minek üldözik a szegény rablókat?! ... A bitang gazemberek! ... A disznók! ... Fuj! ... Pihá! ...

Hanem akkor már elkezdték a következő számot, A vidám messzendzser boj című amerikai történetet s ennek már a kezdete is nagyon megkapta a Bika érdeklődését. A vidám messzendzser boj tudniillik azzal kezdte, hogy biciklijével mindenkit elgázolt az utcán: a kövér öregasszonyokat, a nagy táskákat cipelő kisiskolás leányokat, a nehézkesen totyogó aggastyánokat, a mankón járó veteránokat, és azokat a sietve sántikáló apró embereket, akik sebesen bicegtek az utcán, hogy még idejében elérkezhessenek kenyeret keresni. Ekkor egy haragos öreg úr, akit a boj már harmadszor fordított fel, amikor feltápászkodott s egy kicsit letisztogatta magáról a sarat, hogy bepanaszolhassa a bojt, odament a rendőrhöz, aki az utcasarkon az eget nézte és nem látta, hogy a boj mindenkit elgázol. Mikor a rendőr meghallotta az öreg úrtól, hogy mi történik a városban, elszaladt a többiekért, mert egymaga nem mert kikezdeni a bojjal. Ez eközben tovább is keresztül-kasul szántotta a várost biciklijével, legázolta az embereket, a lovakat és a kutyákat, fel-felnyargalt a gyalogjáróra, hogy egyszerre minél több embert fordíthasson fel és olyan szorgalmasan működött, hogy már sehol se lehetett sétálókat látni, csak olyanokat, akik az utcán hemperegtek, vagy éppen most tápászkodtak fel és káromkodva tisztogatták a térdüket, meg olyanokat, akik mozdulatlanul nyúltak el az út közepén, mint a döglött békák. Most cepperlizve érkeztek meg a rendőrök, de a boj sorra legázolta valamennyit és egyikük, aki leghamarabb kapott lábra, elszaladt segítségért. Detektívek jöttek villamoson, de a boj lelapult biciklijére és átsuhant a villamoskocsi alatt; automobilokkal fogták körül az üldözők, hogy bekeríthessék és elcsíphessék, de a boj kerékpárjával felszaladt az egyik automobilra, végigsüttyent rajta és a túlsó oldalon lepattant róla, aztán mikor már jó messzire elinalt, olyan sebesen repülve, mint a szél, gúnyosan integetett vissza az utána iramodó sofőröknek. Erre katonaságot küldtek ki a boj ellen, s a katonák szuronyszegezve közeledtek feléje, de a boj, megsimogatva jó kis kerékpárját, bátran nekik rohant és mint ahogy a villám csap le, olyan gyorsan bújt át két katona között. Aztán már az egész város űzte a bojt, gyalog, lovon, gépen; de a boj úgy elhagyott mindenkit, mint a nyúl a teknősbékát, és úgy el tudott bújni mindenki elől, mint egy egérke. Végül egy ezred huszár érkezett, vágtatva, kivont karddal, de ekkor a boj felbiciklizett egy illemhelynek a tetejére és onnan fügét mutatott a huszároknak, akik alant dühösen hadonásztak a kardjaikkal ... amire a história véget ért s már nem lehetett egyebet látni, csak a következő képnek a számát.

A Bika arcán az üdvözültség elragadtatása látszott, amíg ezt a kis amerikai történetet szemlélte s még azután is sugárzott az arca, amint visszagondolt a boj hőstetteire. És később, amikor a moziból távozóban egy kis párbeszédes visszaemlékezésben összegezték az élményeiket, a Bika azzal fejezte be az előadás méltatását:

- Hanem azért mind közül mégiscsak a boj játszott a legjobban! ...

De A vidám messzendzser boj után még két szám szerepelt a programon és Csipiszre éppen az a szám tette a legnagyobb hatást, amely most következett: a Szegények pénztárosa című amerikai történet.

Ebben azt lehetett látni, hogy a »Szegények Bankjá«-nak főpénztárosa, aki meg akarja dézsmálni a gondjaira bízott pénzt, éjszakának idején egy nagy kulcscsomóval fölfegyverkezve, titkon, tolvajlámpával lemegy a bank pincéjébe, egy mindenfelől vassal páncélozott, sötét helyiségbe, ahol nehezen, csakis jelszó segítségével nyitható, roppant trezorok őrzik a szegények kincseit. A főpénztáros persze tudja, hogy valamennyi trezort ez a jelszó nyitja: »Belzebub«. Amit más nem tudna megtenni az ő kulcsaival sem, felnyitja az első trezort; de - ó, rémület! - kincs nincs s ennek a helyén egy lángvörös ördög néz vele farkasszemet, nyilván Belzebub. Ijedtében becsapja a trezor ajtaját s egy másikat nyit ki, de - ó rémület! - most meg itt látja a vörös ördögöt! Rémülten tolja rá az ajtót s hogy az ördög ki ne jöhessen innen, gondosan bezárja a trezort. Aztán sorra kinyitja mindegyik trezort, de - ó rémület! - pénzt sehol sem talál, ellenben mindenütt ott leli a vörös ördögöt! Újra kinyitja hol ezt, hol amazt a trezort, de hiába ugrál sebesen egyik trezortól a másikhoz, az egyiket lezárva s a másikat nyomban kinyitva, az ördög mindig tudja, hogy a pénztáros hol fog kereskedni s mire a zár kinyílik, már ott meredezik a tolvaj előtt ... Most azt reméli, hogy be fogja csapni az ördögöt; ha nyitva hagyja az egyik trezort, az ördög majd azt hiszi, hogy itt kell maradnia s ezalatt ő hamarjában kifosztja a másik trezort. De abban a pillanatban, mikor ő egyik trezortól a másikhoz pártol, a lángruhás ördög eltűnik a nyitva maradt trezorból, ez elsötétedik s az ördög mindig abban a trezorban fényeskedik, amelyik előtt a pénztáros vacog. Most már a póruljárt tolvaj letesz arról, hogy tovább próbálkozzék s elhatározza, hogy ilyen körülmények között nem pályázik tovább a szegények kincsére, hanem elmenekül erről a barátságtalan helyről. De ami eddig történt, az még csak a kisebbik szerencsétlenség volt; a nagyobbik most következik. Mert amikor ki akar menni a föld alatti páncélszobából, azon veszi észre magát, hogy nem tud kijutni; eszébe jut, hogy: nem jut eszébe a jelszó! Tudniillik a páncélszoba is csak jelszóra nyílik, akár kívülről, akár belülről; és a jelszót ijedtében elfelejtette! A jelszó itt az volt: »Béliál«, ... de a szerencsétlen pénztárosnak minden ördögnév eszébe jut: Lucifer, Aszmódi, Mefisztófelesz, Számiel s a többi, csak a Béliál nem. A hideg is kirázza, amikor arra gondol, mi lesz, ha napokig nem fog eszébe jutni a jelszó és addig itt kell maradnia?! ... de hiába erőlteti az emlékezetét, amit előbb az ijedelem kivert a fejéből, örökre elfelejtette! ... Minden haja szála külön-külön felkunkorodik és égnek mered a rémülettől ... amit jól látni, mert nem sok haja szála van szegénynek ... a lába odagyökerezik, ahol áll, vagy inkább ahol a térde rogyadozik ... ordítani akar, de hang nem jön ki a torkából ... és a jelszó sehogyse jut eszébe! ... Mit tehetne egyebet?! Kétségbeesésében megőrül. A vége aztán a darabnak az, hogy amikor a »Szegények Bankjá«-nak igazgatói nagy idő múltán a zárszakértővel kinyittatják a páncélszobát, a régóta eltűnt főpénztárosnak csak a csontvázát találják ott. Az elveszett kulcscsomóról ismernek rá; de hogy miért került oda s miért nem tudott onnan kijönni, meg hogy éhen veszett-e a sok kincs közepett, vagy minden reménységét elveszítve beleverte a fejét valamelyik trezorba? - senki se tudhatja ...

- Úgy kell neki! - szólt a Bika. - Miért akarta ellopni a szegények kincseit, ahelyett, hogy a gazdagok kincseit lopta volna el! ...

Csipiszt nem az foglalkoztatta, ami a Bikát. Amit ezzel a nyilatkozattal árult el:

- Én nem hiszem, hogy van ördög. Különben Holubár főtisztelendő úr is mondta, hogy nincsen.

- Micsoda Holubár?! ... Micsoda főtisztelendő úr?! ... - háborodott fel a Bika, a Holubár név hallatára. - Ha Sipircről akarsz beszélni, ne mondd, hogy főtisztelendő úr, hanem mondd, hogy: Sipirc! ... Ez még nem főtisztelendő úr, ez még csak egy hitoktató, aki még ki se bújt a tojásból! ... egy mamlasz, aki az orrát se tudja kifújni! ... egy csaló, aki még fel sincs szentelve, mert hamisított bizonyítványokat mutatott fel a püspöknek! ... egy svihák, aki tavaly még rongy nevelő volt és maszatos grófgyerekeket pesztrált az utcán! ... Akarod, hogy megmondjam neked, ki ez a Sipirc? Hát megmondom. Ez a Sipirc minden reggel úgy kel fel, hogy egy Rézi nevű nő lelöki a második emeletről és utána hajítja az imádságos könyvét, este pedig mindig lerészegszik egy Treszka nevű nőnél, aki papocskámnak hívja és úgy pofozza, mint én egy lovat. Különben, ha nem hiszed, kérdezd meg Kunyetickitől, aki iskolaszolga a reálban és nekem barátom, ő is elmondhatja neked, hogy Sipirc, amikor hozzánk küldték hitoktatónak, a vak püspöktől ellopta az aranyóráját. Hát nekem ne beszélj ilyen zöldeket, hogy Sipirc ezt mondta, vagy azt mondta! ... Mert én Prutyi után mindjárt Sipircet utálom a legjobban; jobban utálom, mint Nyámnyámot, mint Potyafrátert, mint Picegepóreszt, mint Savanyú Jóskát és mint valamennyi tanárt, Prutyit kivéve! ... Ezt annál önzetlenebbül mondhatom neked, mert amióta ez a világ meg van teremtve, azóta Budapesten hittanból még senki se bukott meg! ... és én megbukhatok mindenből, amit csak akarsz, még tornából is, de hittanból még akkor se bukhatok meg, ha akarok! ... Mármost, hogyan jön egy ilyen piszok, egy ilyen kölyök, egy ilyen szemét, egy ilyen szoknyás kamasz ahhoz, hogy engem tegezzen, engem, aki a tengeren az elemeknek parancsoltam, és nem is legutolsó rangfokozatban és azt mondja nekem - egy Sipirc! -, hogy ne járjon mindig a szájam?! ... pedig, ha nem olyan gyáva, ha meri, nem is azt mondta volna, hogy »ne járjon mindig a szád! ...«, hanem azt, hogy: »a bagólesőd«. Hát nekem ne is beszélj Sipircről és kivált ne mondd azt, hogy: »főtisztelendő úr«, mert Sipirc úgy van felszentelve, mint én, vagy te, mint Kunyeticki, mint Treszka, aki pofozza, vagy mint a sarki hordár.

- Hiszen én nem is beszélek Sipircről és nekem ő egy smafu! - mentegetőzött Csipisz. - Ezt abból is láthatod, hogy én sohase tanulom meg a hittant és mégis tudom. Én csak annyit mondtam, ami igaz, hogy Sipirc is mondta és akkor már igaznak is kell lennie, hogy nincsen ördög! Vagy te talán azt hiszed, hogy van?

A Bika azt szerette volna felelni, hogy amit Sipirc mond, abból egy szó se igaz; tehát, ha Sipirc azt mondta, hogy nincsen ördög, akkor: van. De nem akarta elismerni, hogy lehet olyan hatalmasság, ha másutt nem, hát a pokolban, amelyikkel ő nem bánhatik el könnyűszerrel. Azt is ki kellett fejeznie, hogy mekkora magaslatról nézi le ő Csipisznek a hiszékenységét. És végül a pillanatnyi hatás kedvéért se mehetett bele abba, hogy Csipisz valaha az ő homlokára bélyegezhesse rá a hiszékenységet.

Azért azt felelte:

- Ördög, az nem létez! ... De ha te azt hiszed, hogy Sipirc azt a saját ujjából szopta ki, akkor te nagyon tévedsz, mert ő ezt másoktól hallotta harangozni és most csak utána szajkózza a többieknek! ... Talán éntőlem hallotta és most úgy tesz, mintha ő találta volna ki! ... És még ő mondja nekem, hogy ne járjon a szám! ... amikor enélkül nem tudna semmit! ... De ne félj! ... Ha majd Prutyit le fogom pofozni és búcsút veszek a gimnáziumtól, akkor mellékesen Sipirc is kap egyet-kettőt! ... Ne félj! ...

Csipisz lelki szeme előtt nem az a kép lebegett, amint a Bika kalaplengetve örökre elbúcsúzik a gimnáziumtól, miután ott előbb jobbra-balra pofonokat osztogatott; Csipisz még most is a vörös ördögöt látta, amint ez a trezorból rávigyorog a szegények pénztárosára.

- De hát ha ördög nem létez - közölte kétségeit a Bikával - akkor mért fél tőle sok fiú az elemiben, és nemcsak fiúk, hanem sok nagy is? Aztán hogyan láthatta a pénztáros, ahol pénzt keresett, az ördögöt, ha ez nem létez, és mért bolondult meg a pénztáros?!

- Tedd meg nekem azt a szívességet és ne legyél ennyire buta, mert még a jegyszedő lányok is röhögni fognak rajtad! ... - felelt a Bika nagy felsőbbséggel. - Hát még annyit se tudsz, hogy ez mind csak komédia?! ... és hogy ördögnek egy hordár volt felöltöztetve, hogy a népek nevessenek ennek a pénztárosnak a butaságán?! ... és éppen azért bolondult meg, mert ennyire buta volt?! ...

- Ezt én tudom! ... csak azt nem értem, hogy mért gondolták sokan, mintha ördög is létezne?! ... Nekünk volt egy cselédünk, a Zsuzsi, aki azt mondta, hogy ő látta is az ördögöt falun ... nem az egész ördögöt, csak a vörös nyelvét, de ez olyan hosszú volt, mint egy pántlika, meg a két nagy szemét és ez olyan volt a sötétben, mint két zöld lámpa! ... Aztán képeskönyvekbe is lerajzolják, a színházban is játsszák és Sipirc is mondta, hogy ezt nem úgy kell érteni, hogy: van, de nem is úgy, hogy ez egészen ostobaság legyen! ... Hátha mégis létez?! ... Hiszen ezt senki se tudhatja! ... - tűnődött tovább Csipisz, fennhangon, de halkabban, mint rendesen, mintha a saját szavai is félelmet keltettek volna benne.

- Na hát akkor nagy szamár vagy, ha ezt gondolod! ... - mondta a Bika. - Amikor én tízesztendős voltam, mint most te, akkor én már a kísértetektől se féltem és fogadni akartam, hogy éjszaka végigmegyek a temetőn! ... És tengerész koromban, amint egyszer elhajóztunk az Ördögök szigete mellett, én éjszaka kiállottam őrt állani és megmondtam előre, hogy: csak hadd jöjjön a hajóra egy pár ördög, én úgy rúgom őket a vízbe, hogy soha többet nem tudják visszadugni a nyelvöket. Nem is mertek odajönni, mert még az ördögök szigetén se léteznek igazán, csak a népek beszélik ezt! ...

De ekkor már elkezdődött az utolsó szám és ez humoros jelenetet ígért, Sztrájk az óvodában címen.

Ebben azt lehetett látni, hogy az óvodába járó kisgyerekek az óvónő egy pár percnyi távollétében összebújnak, súgni-búgni kezdenek s végül összeesküsznek a szigorú óvónő ellen, aki sohase volt megelégedve a játékukkal és mindig több játékot követelt tőlük. Aztán, az összeesküvés során látva, hogy megvan bennök a szükséges összetartás, nyíltan is fellázadnak és mikor az óvónő visszatér hozzájok, kinyilatkoztatják, hogy megszüntetik a munkát. A zsarnoki óvónő kényszeríteni akarja őket, hogy tovább is játsszanak, de a gyerekek elhajigálják játékaikat és szétszaladnak. Az erőszakos óvónő, visszaélve azzal, hogy neki hosszabb lába van, mint a szegény kisgyerekeknek, utánuk iramodik, négyet-ötöt elfog közülök, visszaviszi őket a helyökre s aztán a többiek után ered. De amíg egy másik csapat gyereket ejt fogságba, azok, akiket már visszaszállított a helyökre, megint szétszaladnak. Ebből folytonos összevissza futkosás keletkezik s a kergetőzés vége az, hogy egyre több gyerek menekül el ... az óvónő úgy jár, mint az a libapásztor, aki nem bírja megőrizni a libuskáit, mert bár ezek csak most keltek ki a tojásból és még nemigen tudnak szaladni, egymagában képtelen együtt tartani őket. Utoljára már minden gyerek megszökött, csak a legkisebbik, aki még alig tud ődöngeni, tipeg nagy nehezen, messze elmaradva a többitől. Az óvónő legalább ezt az egyet nem akarja a karmaiból kiengedni, s már-már egy-két ugrással utoléri, de ekkor megbotlik a szoknyájában, végigvágódik a földön és amíg nagy nehezen fel tud tápászkodni, a kicsi, aki észrevette, hogy az óvónő balesete egérutat ad neki, nekidurálja magát, minden erejéből loholni kezd, s olyan buzgalommal tötyög előre, hogy mire az óvónő, minden tagját fájlalva, utána sántikálhat, már a kicsi is eltűnt a szeme elől.

Ez a humoros jelenet újra földerítette a már borongani kezdő Bikát, de nem nyerte meg a tetszését annyira, mint A vidám messzendszer boj, s néhány bíráló megjegyzést is kikényszerített belőle, amelyek egy kissé meggyöngítették az elismerését:

- Én kellettem volna ide! ... - szólt. - Én majd megadtam volna ennek a gyalázatos nőnek! ... A cudar! ... A disznó! ... Én majd elbántam volna vele, ha a gyerekek hozzám jönnek, vagy véletlenül éppen arra járok! ... Aztán meg a darab rosszul végződik, mert nem volna szabad, hogy ez a vacak nő fel tudjon kelni a földről! ...

És mintha példát akart volna adni rá, mennyire mozdulatlanná kellett volna válnia az óvónőnek, meg se moccant, bár az előadásnak már vége volt, s az egész közönség fölkerekedett, sőt Csipisz is - aki nem vette észre, hogy a Bika megrántotta a kabátját - fölkelt a helyéről.

Az egyik jegyszedő leány azonban, aki véletlenül éppen arra járt, észrevette, hogy a Bika még most is milyen nyugodtan ül a helyén, megállott a közelben s gyanakvó pillantását sehogy se akarta levenni a Bikáról. Ez a szúró tekintet végre fölkelésre ösztökélte a Bikát is, aki előbb még abban reménykedett, hogy némajelekkel, vagy kabátráncigálással nyugalomra intheti Csipiszt. De nagy nehezen felkászálódva nem nyomhatott el egy sóhajt, s aztán így szólt Csipiszhez, meglehetősen hangosan, úgy, hogy a jegyszedő lány is meghallja:

- Tengerészkoromban a mozi is jobban volt igazgatva. Akkor azok az uraságok, akik az előadásnak csak a végére érkeztek, ott maradtak a másik előadáson is.

Csipisz azt akarta felelni:

- De hiszen mi már az előadás kezdetére megérkeztünk! ...

De nem juthatott szóhoz, mert a Bika észrevette, hogy azon, amit mondott, a jegyszedő leány elmosolyodott s hogy megtorolja ezt az illetlenséget, belebődült a leány arcába:

- Büüüüü! ... Mit nevet maga?! ... Nem hiszi?! ... Hát kérdezze meg azoktól, akik tudják! Én nem tehetek róla, hogy maga akkor csirke volt tojásban! ...

A leány elkacagta magát és csúfondárosan pislogva a Bika szemébe, azt mondta:

- Kérem, én egy szót se szóltam, csak azt nézem, hogy az uraságok talán itt akarnak maradni a másik előadásra is! Mert akkor újra jegyet kell váltani; most már így szokás.

A Bika, mióta látta, hogy a régi szokásokra való hivatkozás úgyse vezet célhoz, fölöslegesnek tartotta, hogy elfojtsa a bosszúságát.

- Ezt nem magától fogom megtanulni! ... érti?! - jelentette ki végtelen felsőbbséggel. - Magát senki se kérdezte! ... Maga csak akkor beszéljen, ha az uraságok kérdik! ...

- No, no, azért ne tessék haragudni! ... - felelt a leány újra meg újra belenevetve a Bika arcába. - Azt hittem, hogy a tengerészetnél talán még nem tudják az uraságok, hogy itt mi szokás, mi nem szokás! ... És amint tetszik látni, már mindenki kimegy! ...

- Ne féljen, mink se maradunk itt! ... - vágott bele a Bika a leány szavába, egyre növekvő haraggal. - Uraságokkal van dolga! ... - folytatta büszkén - és jegyezze meg magának, hogy én egy ilyen vacak előadást akkor se néznék meg kétszer, ha maga még külön egy koronát fizetne nekem! ... És mert ilyen rosszul voltunk kiszolgálva, mondja meg a gazdájának, hogy többet nem jövünk el! ...

Aztán rendkívül előkelő mozdulattal csapta a fejébe a kalapját - amely egy kicsit nagy volt neki és olyan sokféle színt játszott, mintha az apjáról maradt volna rá, tízévi használat után - karon fogta a cimboráját és szigorú hangon vezényelte a moziból való kivonulást:

- Gyere, Csipisz! ...

- A gazdám végtelenül fogja sajnálni! ... - szólt a leány, gúnyosan hajlongva.

És még utánuk is kiáltott:

- Alázatos szolgája, magas uraságok! ...

A Bika visszafordult és hátraszólt neki:

- Pedig ha jobban lettünk volna kiszolgálva, maga borravalót is kapott volna! ...

Meg volt győződve róla, hogy ezzel a mondással e leánynak olyan szomorúságot okozott, amely jobban fájt neki, mintha tőrt döfött volna a szívébe ... és így mégiscsak megtorolta azt a bosszantó rosszakaratot, hogy a jegyszedő leány kinézte őket a moziból és ráadásul még csúfolódott is velük.

Azért, egy kicsit megkönnyebbedve, úgy lépegetett kifelé, mint az olyan ember, akit az imént súlyos sérelem ért, de ezért a sérelemért, éppen most, csattanós elégtételt szerzett magának.

És még nem értek el a kijárathoz, amikor már azt morogta, közelebb hajolva Csipiszhez, akit a nagyobb titokzatosság kedvéért karon ragadott:

- Csak büntetésből mondtam neki, hogy nem jövünk ide többet! ... Mert ne felejtsd el, hogy holnap itt kell találkoznunk Flocsekkel!

(Folyt. köv.)