Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Guillaume huszár: L'influence de l'espagne sur le théâtre français des XVIIIe et XIXe sičcles

Ez a harmadik könyv, melyben Huszár a hihetetlen lovagi kalandok, a »pundonor« s a picaro-k hazájának a francia szellemre gyakorolt hatását igyekszik kinyomozni. Az előbbi kettőben, amelyek mindegyike koszorút nyert az Academie-tól, Corneille-jel illetőleg Moliere-rel foglalkozott; ez a kötet a XVIII. és XIX. század francia színműirodalmában kutatja az espagnolismus nyomait.

Azt az udvarias elismerést az ember és törekvés iránt, amely az Academie kitüntetésében a tudományos eredmények méltánylása mellett is megnyilvánult, mi sem tagadhatjuk meg a szerzőtől. Rég volt, amikor magyar tudós gyakran szólalt meg olyan nyelven, hogy Európa tudomást vehetett szaváról. Újabban megint hál' isten, nemcsak bécsi és párizsi rongyok összevásárlásával és külföldi nyaralással demonstráljuk Nyugat-Európához való tartozandóságunkat, hanem szellemileg is igyekszünk valahogy közelebb esni őhozzájuk. Mind többször és többször szólal meg magyar tudós német és francia nyelven. Talán közeledik azoknak az időknek vége, amikor az ámulattól hanyatt estünk megtudván, hogy Petőfi maga fogalmazta németül a Becknek átnyújtott önéletrajzot. (Ma már elcsodálkozik Henri Albert bizonyos rejtélyes Ludwig Hatvany kitűnő, egyéni német stílusán!)

Huszár törekvése e könyvében oda irányul, hogy a két utolsó század színpadi termékeiben megjelölje azokat a vonásokat, amelyeket a francia irodalom Spanyolországnak köszönhet. Abból az érdekes meggyőződésből indul ki, hogy egyes jelenetek, helyzetek, alakok, helyek átvételének kutatásánál fontosabb és döntőbb a spanyol hatás kimutatására a spanyol szellem, életfelfogás, a spanyol élet jellemző vonásainak föltárása az illető műben. Nem az a fontos szerinte, hogy hány és milyen spanyol könyvet olvasott az a francia író s mit használt föl belőlük, hanem a »génie castillan« jelentkezése francia köntösben.

Általában véve a becsületnek, a dölyfnek, a romantikus lovagoskodásnak és szerelemnek, a köznapi, sőt alantas élet reálisan humoros felfogásának van egy formája, amely speciálisan spanyol; ebből következően a színműirodalomban a becsületek összeütközésének, az akadálytipró szerelemnek, cselekmény-bogozásnak, szolga-szájaskodásnak és humornak, fegyverrázásnak és csavaros észjárású jezsuitizmusnak van egy formája, amely speciálisan spanyol. Az így megnyilvánuló espagnolismust kutatja Huszár Lesage, Marivaux, Beaumarchais, Victor Hugo, Musset és Rostand darabjaiban.

Eredményei értékesek, sokszor meglepőek, előadásmódja elegánsan tudományos, franciás (de sokszor nagyon is könnyed) s ami fő, nem citátumok és referenciák millióival castagnettázó. Tudományossága mellett is kellemes olvasmány, széles körű tudással nagy perspektívákat nyitó.

Amennyire helyeselhető az a tétel, amelyből kiindult, épp annyira nélkülözöm könyvében a szárazabb, de egyúttal precízebb egyezés-összeállításokat. Többnyire csak jelez s így lehetetlen utánajárni sok állításának; az igaz különben, hogy ezt a tárgyalás módja hozza magával. Legnagyobb hibája az értékes és érdekes kis könyvnek mégis beosztásában van, amely az anyagot oly apró részekre darabolja, hogy ugyanazt többször kell elmondania a szerzőnek s az ebből fakadó monotonságtól csak nagy stíluskészsége menti meg a munkát.