Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Figyelő

Karinthy Frigyes: Yvonne, jégbalett

Berlin, július hó.

Odakünt nyár van és a Wannsee-n már fehér vitorlák libegnek és szabadba fürdő nők feszítik a testhez álló trikó szövetét. Idebent, az Eis-Arena szédítő csarnokában három erkély fut körös-körül a jégpálya fölött: a fehér, tompa korongról hűvösség árad felénk és a korcsolyák sziszegnek - szolgák jelennek meg és halomba söprik össze a lerakódó havat. Berlin »smart« ifjúsága gyapjútrikóban ível és cikázik a tükrön és hanyag eleganciával bámultatja kecses mozdulatait az ívlámpák fényében. De tábla jelenik meg a magasban »Bitte Bahn frei« - a pálya kiürül, kulisszák húzódnak szét és kezdetét veszi a legpazarabb balett, amit koreográfus valaha elképzelhetett. A címe: »Yvonne« - egy virágárus leányról szól, kibe a vásár alkalmából beleszeret a herceg s neheztelő anyját meggyőzve a leány szépségéről és kedvességéről, el is veszi, annak pompája és ragyogása szerint.

Sárga fény ömlik szét a jégen - s virágárus lányok kosarakkal repülnek szerte a híd alól. Legények, márkik, vénasszonyok: - kápráztató csoportok és ijesztő ívek. Eleinte, míg a szokatlan látványhoz szemünk hozzá nem szokott, régi fogalmainkkal sportnak csodáljuk e jelenést és artista remekelésnek. Korcsolyaélen táncolni és kihozni minden figurát, amit az operai balett teremtett: az ügyességnek és orfeumi trükknek holmi zseniális, de művészi szempontból mégiscsak alsóbbrendű és iparszerű mutatványa ez, régi eszünkkel nézve - figyeljük a lábakat és bámulunk, hogy mire képesek. De aztán, mikor mind több s több jelmez siklik ki a jégre - testőrök, lovak és kocsi, apródok és násznép - és felvonulás alakul ki és szerte szökik és bokrétába fut össze megint a kápráztató ruhaförgeteg - s mikor hozzászokunk s látjuk, hogy itt nem botlik meg s nem esik el senki s a lábak nem rándulnak oldalt - mikor végre természetesnek látjuk, hogy az emberek jéglapon futkározzanak s otthon legyenek: - akkor egyszerre más jelentőséget kap fogalmaink közt a »jégbalett« szó. Nem sport ez és nem orfeumtrükk és nem kuriózum, tisztelt koreográfia, hanem továbbfejlődése a balettművészetnek, olyan irányban, mely a tánc alapjellegét az eddiginél több és tökéletesebb lehetőséggel emeli ki majd - hiszen ez az alapjelleg az abszolút könnyűség, a mozdulatok korlátlansága és súlytalansága kell, hogy legyen - s a korcsolya s a jég lehet igazibb és tökéletesebb eleme annak a művészetnek, mely eldobta magától a föld vonzóerejét s a súrlódást - ezt a két bilincsét emberi létünknek, melyet a táncon kívül csak a poézis és zene nélkülözhet még. Ha az abszolút táncot akarjuk elképzelni, a súlytalan éterre kell gondolnunk, melyben az emberi szépség minden irányban korlátlanul csapong és kígyózik - vagy a homogén vizet, melyben halfarkú alakzatok libegnek s kóvályognak. Márpedig a korcsolyán álló közönséges ember ehhez az abszolút ideálhoz közelebb áll, mint az operai parkett legszédítőbb képességű primadonnája - súlya alig van, legkisebb mozdulására háromszoros helyváltozás reagál - a tízméteres ív s a száz kilométeres sebesség éppúgy árnyalata és mozdulata csak táncának, mint a kecses lábváltás s az ujjhegy körbepergése. Ő úgy kormányoz, mint a pilóta, kinek egy kormánymozdítására mélységek süllyednek s léghegyek emelkednek - hullámokon száguld és borotvaélen fut. És ez a tökéletes tánc. Így minden árnyalat kifejlik és nincs lehetetlen koreográfiai gondolat - és nincs lehetetlen, vagy túlzott szárnyalása zenének, melyet a láb utól ne érne. A zene finomabb s merészebb hajlásait is hívebben követi s adja vissza a korcsolyával fegyverezett láb.

Gyönyörű, mámoros látvány ez a jégbalett - a tökéletes tánc, abszolút tánca - hogy tudákosak legyünk: Ez a kísérleti tánc, mely, mint minden kísérletileg előállított tünemény, pontosabb s tisztább formában folyik le, mint ahogy a természet produkálja. Ezek után egy jóleső tanulsággal s gyönyörűséggel mentünk el az Eis-Arenából: Hogy a táncművészet nem csakhogy megél a jég hátán - de igazi elemében van s királyi jelentőséget ragad magához.