Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Halász Imre: Bismarck és Andrássy

Halász Imre: Bismarck és Andrássy
Politikai tanulmány
II. Két nagy autodidakta. Világos és Olmütz után.

Andrássy Konstantinápolyban. - Az emigrációban. - Az Ecclectic Review-ban a dinasztiával való kibékülés mellett ír. - Miklós cár és a hálátlan Ausztria. - Viktória királyné Bismarckról. - A konzervatív Bismarck. - Hogyan vélekedett róla gróf Rechberg? - A szabadelvű Andrássy. - Viszonya Széchenyihez és Kossuthhoz. - Andrássy és a 48-i parlamenti reform. - Nem barátja az ideológiának. - Nem volt Bismarck-utánzó. - Bismarck és Deák. - Bismarck és a magyarok. - Eltérő vonások Bismarck és Andrássy modorában. - Ausztria olmützi sikere. - Az osztrák kolosszus. - Újabb osztrák kísérlet a német hegemónia megszerzésére. - Az abszolutizmus orgiái Magyarországon. - Andrássy az emigrációból való hazatérése után. Viszonya a forradalmi párthoz. - III. Napóleon és a magyarok. - Bismarck Frankfurtban. - Bismarck és Rechberg. - Bismarck az 1859-i olasz háborúval szemben. - Szentpétervári, utóbb páriszi követ. - Miniszterelnök lesz 1862. - Nyomban proklamálja a vér- és vaspolitikát.

Bismarckról az ötvenes évek elején, mint láttuk, keveset tartottak honfitársai, mivel nem volt céhbeli diplomata. Ezt később, mikor már Bismarck nagy ember volt, egy zseniális német újságíró úgy fejezte ki, hogy »vadon felnőtt autodidaktának« nevezte Bismarckot. Bizonyos értelemben Andrássyra is lehetne ezt a mondást alkalmazni. Ő sem végezte el a diplomaták szokásos előkészítő tanfolyamát. Talán még külügyminiszter korában is megbukott volna az előírt diplomáciai vizsgán. Amit Bismarck frankfurti szövetségi követ korában végzett, a diplomata művészet magasiskoláját, Andrássy mint a forradalmi kormány konstantinápolyi megbízottja, részint utóbb az emigrációban járta ki.

Az első állomás Konstantinápoly volt, hova Kossuth és gr. Batthyány Kázmér, a 49-i kormány külügyminisztere követül küldötték az onnét az osztrák kormány áskálódásai által elüldözött b. Splényi helyébe. Az volt a feladata, hogy rávegye a törököket egy Oroszország elleni háborúra.

Andrássy, ki akkor 24 éves volt, közvetlenül Buda bevétele után (1849. május 22.) indult el a fővárosból. Debrecenben Kossuth és gróf Batthyány Kázmér utasításokkal látta el. A magyarok fényes győzelmei után következő napokban indult tehát keleti útjára, de mire - Belgrádban Garasaninnal folytatott tárgyalások után - mindenféle kalandok és veszedelmek közt egész Varnáig lóháton, onnét hajón megtette a hosszú utat s végre június vége felé Konstantinápolyba érkezett, akkorra nagyot fordult a szerencse kereke a magyar ügy hátrányára.

Valóban a legkedvezőtlenebb körülmények közt kezdte meg ottani küldetését. A portán hivatalosan nem is merték fogadni, sőt attól lehetett tartani, hogy Stürmer osztrák nagykövet még kiutasítását is fogja követelni s ő is előde, b. Splényi sorsára jut, ki menekülni volt kénytelen Konstantinápolyból.

A fiatal Andrássy rettenthetetlen bátorsága és nagy találékonysága kellett hozzá, hogy az előtte tornyosuló akadályok és veszedelmek előtt meg nem hátrálva - csakis a fiatal férfinál érthető optimizmussal - folytatta a kísérleteket, hogy a portát - ha másképp nem lehet - a török kormány politikai kompromittálásával belevigye, beleugrassa az Oroszország elleni háborúba. Nagyon érdekesek e tekintetben gr. Batthyány Kázmérhoz küldött levelei. A magyar ügy kedvezőtlen fordulata miatt természetesen nem érhetett el gyakorlati eredményt.

Nemsokára egy egészen más természetű feladat vette igénybe diplomáciai képességeit: meg kellett menteni Kossuthot és vele együtt Widdinben tartózkodó menekült társait attól, hogy őket Ausztriának kiszolgáltassák. Ebben az irányban nagy buzgalmat fejtett ki Andrássy. A török államférfiak közül melegen támogatta őt a nagyeszű Mehemed Ali pasa, kiről Andrássy még miniszterelnök korában is hálás rokonszenvvel emlékezett meg. Abban, hogy Andrássy fáradozásait végre is siker koronázta, hogy a magyar menekülteket Ausztria és Oroszország fenyegető sürgetései ellenére sem szolgáltatták ki, Abdul Medsid szultánon kívül legnagyobb érdeme volt Nagy-Britannia akkori vezető államférfiának, lord Palmerstonnak és a brit konstantinápolyi nagykövetnek, Sir Stratford Canningnek.

Nem célja e fejtegetésnek Andrássy konstantinápolyi szereplésének ecsetelése. Részletes adatokat találhat erről az olvasó Wertheimer Ede életrajzi munkájában. A fentebbi néhány jellegzetes vonással csak rá akartam mutatni arra, hogy Andrássynak a képzelhető legnehezebb viszonyok közt folytatott konstantinápolyi tevékenysége vetette meg az alapot ahhoz a párját ritkító diplomáciai ügyességhez, melynek később, mint miniszterelnök és külügyminiszter oly fényes tanúbizonyságait adta.

Az 50-es évek elején Andrássy, mint menekült, többnyire Páriszban élt s kedvelt tagja volt az ottani előkelő társaságnak. Ezekben a körökben néha tréfásan »le beau pendu«-nek, a szép akasztott embernek nevezték, mivel az osztrák haditörvényszék tudvalevőleg kötél általi halálra ítélte s »in effigie« felakasztatta.

Az emigrációban való szereplése is kétségen kívül gazdagította az európai viszonyok s a fontosabb személyiségek ismerete körül való tájékozottságát. Habár az osztrák katonai bíróság ítélete vagyona vesztését is kimondotta, áldottlelkű édesanyja, gr. Szapáry Etelka lehetővé tette neki, hogy nagyúri módon élhetett az idegenben, fogatot és hátaslovat tarthatott.

Páriszban történt meg Andrássy házassága is a bájos Kendeffy Katinka kisasszonnyal, ki édesanyjával s ennek második férjével, Abensberg-Traun gróffal 1856 elején a francia fővárosban időzött. Gr. Hübner Sándor akkori osztrák nagykövet beszéli emlékirataiban, hogy ő mutatta be gr. Abensberg-Traunt, nejével és mostohalányával »a bájos Kendeffy Katinka kisasszonnyal« együtt a francia császári párnak. A Tuileriákban adott udvari bálon a gyönyörű Kendeffy kisasszony elragadta a jelenvoltakat s Reusz herceg, aki táncolt vele, még öreg korában is, mint bécsi német nagykövet emlegette, hogy soha életében szebb vállakat nem látott az övéinél. Ossuna herceg, egy spanyol főúr nőül szándékozott venni a szép magyar lányt s a vakeset úgy akarta, hogy éppen gr. Andrássy Gyulától kérdezősködött a kisasszony vagyoni viszonyai felől, mire Andrássy azt felelte neki, hogy Magyarországon nem szokás, hogy az ember egy fiatal hölgynek vagyoni viszonyairól tudakozódjék, akit nőül akar venni.

Andrássy már az 1847/48-i országgyűlés idejében járatos volt későbbi neje anyjának házához, ki Pozsonyban nyílt házat vitt s bár második férje osztrák arisztokrata volt, mint lelkes magyar honleány volt ismeretes.

Andrássy talán már akkor gondolt a Kendeffy Katinkával való házasságra, mikor a tudakozódó Ossuna hercegnek a fentebbi éles választ adta. Tény, hogy nemsokára kezét megkérte s a házasság Páriszban meg is történt. Irányi Dániel is jelen volt az esküvőnél.

Az esküvő után nemsokára Hübner nagykövet felhívta a grófnő figyelmét arra, igyekeznék férjét rábírni, hogy folyamodjék a hazatérhetésért, ő - a nagykövet - ezt támogatni fogná. A grófnő azonban azt felelte: »sohasem fogom férjemet oly lépésre rábeszélni, mely meggyőződésemmel ellenkezik, bármennyire szeretnék is hazámba visszatérni.«

A fiatal házaspár tehát még jó ideig Páriszban maradt. A hazatérhetést a grófi család, különösen Andrássy édesanyja eszközölte ki, úgyhogy Katinka grófnő első gyermekének már magyar földön adhatott életet. Megkönnyítette a hazatérhetés kieszközölését az a körülmény, hogy Andrássy sohasem vett részt az emigránsok forradalmi üzelmeiben.

Hogy milyen volt politikai meggyőződése abban az időben, arra nézve jellemző az a politikai értekezése, melyet az angol Eclectic Review-ban tett közzé. Míg az emigráció többi tagjai hazájuk sorsának jobbrafordultát Magyarországnak egy inváziós sereg segítségével leendő fellázításától várták, Andrássy még ezekben a nehéz időkben is ragaszkodott a dinasztiával való kibékülés lehetőségéhez.

»Ha a bécsi kormány - így ír amaz értekezésében - ragaszkodik leigázási rendszeréhez, akkor sohasem lesz ereje, hogy védgátat alkosson Oroszország ellen. Mostani politikájával azonban az európai egyensúlyt veszélyezteti. Valóban veszélyeztetve van ez, ha az osztrák Bismarck Berlinben határozott antagonistája azoknak az angol befolyásoknak, melyeket ott az ő lánya, a trónörökösné képviselt. Bismarck azt írja, hogy Viktória mégis barátságos és udvarias volt iránta, mert nem akart barátságtalan lenni egy afféle »furcsa madárral szemben« - wunderlicher Kautz - amilyennek őt akkor nézte.

Ez a »furcsa madár« és az a másik, az a »szép akasztott ember« körülbelül tíz év múlva kezében tartotta Közép-Európa sorsát!

Ennek a konzervatív porosz junkernek és annak a szabadelvű magyar mágnásnak jellemében, egész gondolkodásmódjában sok közös vonás volt.

Bismarck konzervativizmusa nem szorult bele a rendi előítéletek ama kényszerzubbonyába, melyben a porosz junkerek lelki világa szorongott. Az ő royalizmusa egy magasabb nézőpontok után igazodó politikai meggyőződésben gyökerezett, abban a meggyőződésben, hogy a porosz király hatalma szükséges, sőt egyenesen nélkülözhetetlen eszköz annak a nagy célnak elérésére, mely a majdani kancellár előtt már akkor lebegett, mikor a hadsereg reformja miatti konfliktus a király és a porosz országgyűlés között a tetőpontra hágott.

A nagy emberek sorsa, hogy középszerű kortársaik csak ritkán képesek őket felismerni. Kevés ember van, kinek jobb alkalma lett volna Bismarckot tanulmányozni, mint gróf Rechbergnek, ki évekig együtt dolgozott vele Frankfurtban s kit Bismarck erőszakoskodásai egy ízben annyira kihoztak sodrából, hogy párbajra hívta ki porosz kollégáját. S mégis annyira nem ismerte őt, hogy mikor Rechberg már Ausztria külügyminisztere volt, Gramont bécsi francia nagykövet előtt így nyilatkozott róla: »Ha Bismarck tökéletes politikai nevelést kapott volna, Németország egyik első, talán a legelső államférfia lehetne.« Tehát szerinte ekkor még nem volt az. Még hiányosnak tartotta politikai nevelését. Csakhamar úgy alakult a konstelláció, hogy mikor a porosz képviselőház és a király közt kitört a konfliktus, akkor Bismarcknak lett legtöbb kilátása arra, hogy az ügyek élére kerüljön. Erre nézve Rechberg már aggódva mondta Gramont-nak, hogy »alighanem a rettenetes Bismarckra kerül a sor, aki olyan ember, hogy képes levetni a kabátját és a torlaszra állani!«

Ekkor tehát már derengett az osztrák miniszter előtt ennek a tökéletlen politikai nevelésű embernek igazi alakja. Bismarck ugyan nem állott a torlaszra, de többet tett. Néhány év múlva megcsinálta a német nemzet parlamentjét éspedig - még elgondolni is szörnyűség volt akkor - az általános szavazatjog alapján.

Bismarck konzervativizmusának és royalizmusának valóban semmi belső rokonsága nem volt az ancien régime reakciós pártjainak hasonló cég alatt árult portékájához. Mert nemcsak hogy nagy nemzeti célokat szolgált, hanem eszközei megválasztásánál is egészen más nézőpontokból indult ki. Kész volt ugyanis arra és bátorsága is volt hozzá, hogy a radikalizmus eszközeit is harcba vigye nagy céljai érdekében.

Ez a nagy cél a német nemzet egyesítése volt porosz vezetés alatt. Később mikor ez a cél már el volt érve s már csupán nyílt és titkos ellenségei ellen kellett azt megvédelmezni, akkor Bismarck nem habozott a nemzeti-szabadelvű pártban keresni politikájának támaszát.

Ha Bismarck konzervativizmusában semmi sem volt a hagyományos junkerszellem egyoldalú korlátoltságából, viszont gr. Andrássy szabadelvűségében sem volt semmi doktrinairség. Mint huszonnégy éves zemplén megyei követ 1848-ban a szabadelvűekhez csatlakozott, azonban ezek soraiban az óvatosabb árnyalatot képviselte. De áthidalhatatlan ellentét választotta el már akkor a konzervatívaktól. Még az általa nagyrabecsült gr. Széchenyi István is, ki az akkori konzervatívak és az akkori szabadelvűek közt külön állást foglalt el s ki ekkor egy középpárt megalakításán fáradozott, hiába akarta őt magának megnyerni. Andrássy nem volt hajlandó követni ezt a nagy embert, ki pedig szerette volna Andrássyban eszméinek és törekvéseinek örökösét látni. Andrássy nem engedett rábeszélésének és Széchenyi 1848. február 10-én mély lehangoltsággal írta naplójában: Andrássy a legkonokabb, a legdifficilisebb. Kossuthoz csatlakozott. La bataille est perdue! Az ellenzék nyakunkra nőtt.

E magatartásában a fiatal Andrássyt nem is annyira elméleti okok, mint inkább gyakorlati megfontolások, vagy ha tetszik, gyakorlati helyes ösztönök vezették. Hisz valódi magyar konzervatív párt akkor tulajdonképpen nem is létezett, Andrássy pedig érezte, sőt látta, hogy a korhadt intézményekben nincs semmi, amit érdemes volna konzerválni. Felülrá a konzervatívnak nevezett, de inkább reakciósnak mondható politikusok személyéhez erős adag népszerűtlenség tapadt s méltán abban a hírben állottak, hogy támaszai annak az udvari önkényuralomnak, mely a nemzeti haladást útjában megállítani szeretné. Ha a királyi hatalom 1848-ban nálunk is a nemzeti haladás zászlaját lobogtatta volna, Andrássy is követte volna ezt a zászlót, mint ahogy Bismarck tette Poroszországban.

Gr. Andrássy helyesen tette, hogy 48-ban nem a konzervatív mágnások, hanem a demokratikus haladás előharcosai közé állott. De itt az óvatosabb árnyalatot követte. Mikor például az új választási törvény forgott szőnyegen, ő a szavazatjog megadásában csak a féltelekig kívánt lemenni. Ezzel eleinte Kossuth is egyetértett s a szabadelvűek ily értelemben állapodtak meg egymás közt. Mikor azonban a kérdés a kerületi ülésben tárgyalásra került, Kossuth azzal lepte meg elvtársait, hogy beszédében az egynegyed telekig való lemenés mellett foglalt állást. Ez Kossuthtól sem volt valami demokratikus szeszély, hanem rögtön felmerült taktikai szükségesség, szemben a konzervatívakkal. Ezeknek közbeszólásaiból ugyanis, különösen Paczolay Jánosnak egy közbekiáltásából, megértette Kossuth, hogy a konzervatívak azzal akarják ad absurdum vinni a parlamenti reformot, hogy az általános szavazatjogot indítványozzák.

Andrássy politikai eljárásánál nem az elméleteket, hanem egyes-egyedül a gyakorlati élet szükségleteit, az ország érdekeinek megfontolását szokta zsinórmértékül venni. Hosszabb időn át volt alkalmam gróf Andrássyval miniszterelnök korában érintkezni és vele politikai kérdésekről behatóan értekezni s ki merem mondani azt a meggyőződésemet, hogy Andrássynak az ideológia és a politikai frázis éppoly ellenszenves volt, mint nagy kortársának Bismarcknak.

Ha tehát Bismarck konzervativizmusából levonjuk azt, ami abból ésszerűleg levonandó és Andrássy liberalizmusához hozzátesszük azt, ami ahhoz igazság szerint hozzáteendő, akkor két gyakorlati államférfi áll előttünk, a tetteknek két embere, akikben sok volt a rokonvonás s akiknek modora is nagyban és egészben meglehetősen megközelítette egymást.

Ezek a rokon vonások egyesekben azt a véleményt keltették, mintha Andrássy utánzója lett volna Bismarcknak. Ez a nézet téves. Andrássynak parlamenti beszédmodora, valamint egész magatartása már politikai pályája kezdetén is ugyanazokat az élesen kifejezett vonásait mutatták a tőrül metszett eredetiségnek, amelyek élete végéig egyik fő sajátosságát alkották. Ámde Bismarck személyisége Európa előtt csak a hatvanas évek folyamán lépett előtérbe s dicsősége csak 1866-ban emelkedett azokba a magas régiókba, amelyek az utánzásra való vágyat felébreszteni szokták. Ebben az időben pedig Andrássy egyénisége már teljesen ki volt alakulva s meg volt állapodva. Andrássy valóban sohasem utánzott senkit, még Bismarckot sem.

A nagy tehetségek ereje egyébiránt nemegyszer oly emberekben is teremt bizonyos rokon vonásokat, kik sohasem látták egymást. Jellemző e tekintetben, amit gróf Andrássy egy alkalommal bizalmas körben Bismarckra való vonatkozással elbeszélt. Berlinben - úgy mondá - egy ebéd alkalmával, mikor Bismarck mellett kissé elmélázva ült, úgy rémlett előtte egy percig, mintha Deák Ferencet hallaná beszélni. Pedig Deák akkor már nem élt. A kancellár erőteljes és logikus beszédmodora, mellyel mind Bismarck, mind Deák a beszéd tárgyát tevő dolgokra rávilágítani szokott, Andrássy képzeletében egy pillanatra Deák beszédmodorának illúzióját ébresztette fel.

Bismarck egyéniségének jellemző vonása gyanánt szükséges megjegyeznünk, hogy ő a magyarokat egy huszár- és ügyvédnációnak tartotta, de emellett jóakaró rokonszenvvel viseltetett nemzetünk iránt, aminek az 1852-ből származó, fentebb idézett leveleiben is felcsillan itt-ott némi nyoma. Még a magyar nyelvből is sajátított el néhány szót, úgyhogy szükség esetén kisebb jelentőségű dolgokban képes lett volna magát megértetni. Mikor a mostani osztrák-magyar berlini nagykövet, gr. Szőgyén-Marich László - még külügyi osztályfőnök korában - először tett látogatást Bismarcknál, ez így szólt hozzá: »Es freut mich, einen magyar ember zu sehen, leider, dass es ihrer so wenige gibt.« Ez nem lekicsinylés akart lenni Bismarcktól, hanem ellenkezőleg, azt akarta kifejezni, hogy Bismarck szeretné a magyar nemzetet erősnek látni.

A Bismarck és Andrássy közti különbség kevésbé mutatkozott a nézetekben, mint a temperamentumban, egész magatartásuk kisebb vagy nagyobb élénkségében. Hozzájárult a különbségek keletkezéséhez kétségkívül az a körülmény, hogy Bismarck nemcsak egyénileg képviselt nagyobb erőt, mint kitűnő kortársa, de alakja hatalmasabb méretű talapzaton is állt, mint Andrássyé.

Bismarck oly mértékben, mint senki sem kortársai között, az erő embere volt. Az akadályok, melyekkel szemben látta magát, csak fokozták ezt a rettenetes erőt. Féktelen volt a támadásban, irgalmat nem ismert az ellenféllel szemben. Meg nem állott félúton s nem nyugodott, míg az ellenségét szét nem morzsolta.

Andrássyban is élt az erőnek tudata, nála is szokatlan bátorság és élénk temperamentum lendítette a cselekvés határozottságát, de mégsem volt az a tetőtől-talpig vasember, mint Bismarck. Eltekintve az erők quantitatív méreteitől, egész eljárásában nyugodtabb, simulékonyabb, türelmesebb volt, mint Bismarck, kevésbé kérlelhetetlen ennél és hajlandóbb az okos megalkuvásokra.

Ebben a különbségben, a velök született tulajdonságokon kívül, nagy része lehetett a helyzetek különbözőségének. Bismarck mögött egy már akkor is ötvenmilliós nemzet ereje állott. Neki szabad volt olyannak lennie, amilyen volt. Andrássy jóval szerényebb hatalmi eszközökkel operált és számolnia kellett eszközeinek kisebb méreteivel. A két államférfit semmi sem jellemzi jobban, mint az a sok szállóige, melyet világgá bocsátottak. Bismarck szállóigéi rendesen a féktelen erőnek, az Andrássyéi inkább a finom elmeélnek és szellemnek kinyomatát viselik magukon.

*

Az 1848-49-i mozgalmakban s az ezekre következett időkben is szinte kézzel fogható a német és magyar nemzet sorsa közti összefüggés és párhuzamosság.

A barometrum legmagasabb állását mutatja amott IV. Frigyes Vilmos megválasztása a »németek császárjává« s e méltóság felajánlása (1849. április 3.) - emitt az 1849-i tavaszi győzelmek után a függetlenség proklamálása. (Április 14.)

Viszont a barometrum legmélyebb süllyedését nálunk Világos, a német mozgalmakra nézve a gyászos olmützi szerződés jelzi.

Nem is lehet csodálkozni azon, hogy Schwarzenberg herceg éppoly határozottan állást foglalt a frankfurti alkotások ellen, mint a magyar függetlenség ellen. A frankfurti parlament alkotta német birodalmi alkotmány követelte először is a Habsburg-monarchia élesen kifejezett dualisztikus kettéválasztását, követelte másodszor a monarchia nyugati felének alárendelését a német birodalom végrehajtó hatalma és parlamentje alá. Mikor pedig ezt a neki szánt helyzetet elfogadni nem volt hajlandó, erre Gagern Henrik birodalmi miniszterelnök indítványa (1848. december 19.) volt a válasz, melynek elfogadásával a frankfurti parlament kimondotta Németországnak szűkebb szövetséges állammá alakulását s Ausztriának abból való kizárását.

Erre Ausztria az 1849-i márciusi alkotmány proklamálásával s két nappal később Schwarzenberg hercegnek ismeretes merész jegyzékével válaszolt, melyben a központosított állammá egyesített egész Habsburg-monarchiának a német szövetségbe való belépését s e szövetségnek oly szervezését követelte, mely állandóan a Habsburg-monarchiának biztosította volna a többséget és vezetést.

Mi volt a viszonválasz erre? Az, hogy a frankfurti parlament március 28-án megválasztotta a porosz királyt a »németek császárjává« s nagy küldöttséggel ajánlotta fel e méltóságot IV. Frigyes Vilmosnak április 3-án. Ez legitimista előítéletei miatt nem akarta, Ausztriától való félelme miatt nem merte azt elfogadni. Ha akkor az ő helyén egy Nagy Frigyes, a porosz miniszterelnöki székben pedig egy Bismarck ült volna, alighanem már ekkor megoldást nyert volna a német kérdés.

Bismarck »visszaemlékezéseiben« méltán megütközik azon, hogy a király a küldöttségnek adott válaszában ugyanakkor, mikor a császárrá választatást visszautasította, mégis úgy nyilatkozott, hogy e parlament határozatából oly jogosultságot - Anrecht - származtat le a maga számára, melynek értékét becsülni tudja. Erre a gyenge alapra építette fel azt a fantasztikus politikáját, hogy háború nélkül; Ausztria hozzájárulásával s a német fejedelmek beleegyezésével sikerül neki az Ausztrián kívüli Németországot egy oly »Unióvá« egyesíteni, melynek csapatai fölött ő gyakorolja a főparancsnokságot.

Már az előbbi fejezetben vázoltuk e porosz politikai kísérlet szomorú történetét. Az egészben a legcsudálatosabb az, hogy IV. Frigyes Vilmos és minisztere komolyan hihették, hogy Ausztria, mely Miklós cár segítségével éppen akkor verte le a magyarokat s mely a német uniókísérletre következett hosszas politikai kampány alatt a Miklós cár részéről nyomatékos támogatásban részesült, nyugodtan fogja tűrni Németországnak ily módon való egyesítését porosz hegemónia alatt és saját kiszorítását Németországból.

Érdekes, mit mond Bismarck az akkori porosz kísérletről a különösen Miklós cárnak ebben a kérdésben való magatartásáról. »Ha akkor a porosz trónon - úgymond - oly személyiség ült volna, mint a fiatal Ferenc József császár, úgy Miklós cár a Németország fölötti hegemóniáért folyt akkori küzdelemben talán Poroszországnak fogta volna pártját, miként ezt Ausztria javára megtette. Ehhez még az a feltétel lett volna szükséges, hogy IV. Frigyes Vilmos csapatai győzelmét 1848 márciusban kezében tartotta és kihasználta légyen.«

A porosz kísérlet eredménye nem lehetett más, mint Poroszország olmützi megaláztatása. Még szerencse volt Poroszországra nézve, hogy ha neki nem volt ereje elhárítani magáról ezt a megaláztatást, viszont Ausztriának sem volt ereje győzelmének kiaknázására.

Ölmütz után, midőn a frankfurti alkotások már úgyis halomra dűltek és a régi Bund ismét helyreállíttatott, egy osztrák központi parlament nem volt többé a német birodalomba való beilleszkedésnek s ezzel a német hegemónia megszerzésének szükséges előfeltétele. A német hegemónia merész álmát Ausztria nem adta ugyan föl, de Schwarzenberg herceg azt most már parlamenti intézmények nélkül is megvalósíthatónak tartotta. Eldobta tehát az addig is a papíron maradt s csupán a németországi közvéleményre való tekintetből ideig-óráig pro forma fenntartott, de mindig kellemetlen koloncnak tekintett osztrák alkotmányt.

Ha Schwarzenberg herceg életben marad, talán történtek volna erélyesebb kísérletek Ausztria részéről a német hegemónia megszerzésére. De Schwarzenberg meghalt. Tehetségtelen utóda Buol-Schauenstein gróf tett ugyan kísérletet 1852-ben - egyelőre csak a német vámegyesületbe való belépésre, de még ez sem sikerült neki, mely eredményben Bismarck ellenzésének már része volt. Buol gróf nem volt képes Ausztriát felemelni egy valóban nagyszabású politika színvonalára. A Németország fölötti hegemónia álma hosszú időre szétfoszlott. Az ötvenes évek Ausztriája óriási kolosszusnak tűnt fel, mely az éjszaki tengertől Szicíliáig ráfeküdt Közép-Európára, de ez a kolosszus hasonlított azokhoz az óriási szobrokhoz, melyek belül üresek. Német- és Olaszország kisebb-nagyobb kényurai a kétfejű sas védőszárnyai alá húzódtak, de nem képviseltek valódi erőnövekedést a kétfejű sasra nézve. Ellenkezőleg ezek a kis autokraták magok vártak támaszt és védelmet a nagy autokratától. Ugyanez az eset forgott fönn a pápa tekintetében, aki még felül rá a konkordátum által a monarchia szellemi életét is békóba verte s ezzel azt okozta, hogy a benne rejlő természetes erőforrások sem indulhattak sikeres kibontakozásnak.

»Az osztrák politika - így írt a porosz király hadsegéde Gerlach Lipót tábornok 1854 november 15-én Bismarcknak - a félelemnek politikája volt, mely félelem oka a súlyos külső és belső helyzet Olaszországban, Magyarországban, a pénzügyekben. Félnek Bonapartétól, irtóznak az orosz bosszúállástól. Félnek Poroszországtól is és több rosszat tételeznek fel róla, mint itt Berlinben valaki valamikor gondolta volna.« E sorok találóan jellemzik Ausztria helyzetét az ötvenes évek közepén.

Magyarországban orgiákat ült ez időben az abszolutizmus. Egy második Lombardiát csináltak itt maguknak, mely - mint gróf Dessewffy Emil egy gróf Rechberghez intézett emlékiratában 1859-ben megírta - tizenkétszerte nagyobb és százszorta veszedelmesebb volt, mint a valódi Lombardia.

Ez volt a helyzet, mikor gr. Andrássy 1858-ban a számkivetésből hazatért. A monarchia világtörténeti események előestéjén állott. Andrássy ebben az időben még nem nagyon lépett előtérbe. Még 1851-ben is, mikor az olasz háború szerencsétlen kimenetele után a bécsi kormány ismét az alkotmányossággal kezdett kísérletezni, Deák mellett aránylag jelentéktelen szerepet játszott. Andrássy mindössze egy szép beszédet tartott az 1861. évi felirati vitában. E beszédben a magyar kérdést az európai egyensúly követelményeinek szempontjából tárgyalta. Az ő tulajdonképpeni tevékenysége, mely Deáknak túlnyomólag államjogi akcióját politikai tekintetben kiegészítette, csak 1865-ben kezdődött.

Megemlítendő itt, hogy Andrássyt 1861 után az osztrákok még mindig forradalmárnak tartották. Worafka pesti rendőrfőnök 1861. augusztus 23-án még azt jelentette róla Bécsbe, hogy egyike a »nemzeti szövetség« korifeusainak, mely szövetség feladata egyfelől az ország belsejében az ellentállást szervezni, másfelől a külföldön az osztrákellenes elemeket megnyerni a Magyarország önállóságának helyreállítása érdekében indítandó beavatkozás eszméjének. (L. Friedjungnál Worafka levelét Mecséryhez, melyet augusztus 29-én Schmerlinghez továbbítottak.)

Worafka értesülése nem volt egészen alaptalan. Mikor 1861 elején az előző decemberben Drezdában elfogott és osztrák fogságba került gr. Teleki Lászlót szabadon bocsátották s ez hazaérkezett, Almásy Pál összehívta az emigrációból hazatérteket és az emigrációval összeköttetésben álló itthoni pártfeleit s így szólott hozzájuk: Eddig én vezettelek benneteket, most átadom a vezetést egy nálamnál érdemesebb férfiúnak, Teleki Lászlónak.

Ezen a gyülekezeten gr. Andrássy Gyula is jelen volt, tehát ennyiben igaza volt Worafkának. De azt már nem tudta a budapesti rendőrfőnök, hogy ezen a gyűlésen gr. Andrássy is szót emelt s határozottan a dinasztiával való kibékülés mellett nyilatkozott. Kijelentette ugyanis Andrássy, hogy elhibázottnak tartja a Teleki által irányított azt a politikát, hogy Napóleon császár állítólagos segítsége reményében semmi szín alatt ki ne béküljünk Ausztriával. Hozzátette azonban, hogy ha úgy alakulnának a viszonyok, hogy a forradalom elkerülhetetlenné válik, ő is ott lesz a többiek között. (Pulszky Ferenc közlése. L. Kónyi, Deák Beszédei III. 72. 73. l.)

Andrássy politikai éleslátását bizonyítja, hogy ő már akkor sem bízott Napóleon segítségében. De hogy nyilatkozatának végsorait helyesen ítélhessük meg, tudnunk kell, hogy 1861 januárjában, mikor ez az összejövetel történt, Telekinek még aligha volt tudomása a Napóleon terveiben beállott változásról. Nagy volt akkor a bizonytalanság. Hisz Kossuth még március 17-én kelt levelében is ezt írta a magyar mozgalom hazai vezetőinek: Napóleon herceg útján Napóleon császártól oly tanácsot vettünk, hogy a magyar nemzet jogos igényeitől egy hajszálnyit se tágítson. (Kossuth: Irataim III. 596. l.)

Lassanként azonban oszladozott a félhomály. Nem lehetett már a kissé avatottabbak előtt fenntartani azt a hitet, mintha inváziós háborúra komoly kilátás volna. Cavour azonban - mint Kossuthtal május elején való tárgyalásaiból is kitetszik - bár teljesen tisztában volt vele, hogy Napóleon akarata folytán az inváziós háború eszméje el van ejtve - a jövő eshetőségei szempontjából még mindig súlyt helyezett arra, hogy ennek legendája Magyarországon amíg csak lehet fennmaradjon s Magyarországon koronázás ne legyen.

Nagy szerencse, hogy oly férfiak, mint Andrássy és Deák, nem engedték, hogy a nemzet ily hiú reményeknek felüljön. Deák Ferenc, mielőtt 1861-ben hozzáfogott első felirati javaslata megírásához, magához kérette Telekit (kiről akkor még mindig az volt a hiedelem, hogy Napóleon császár bizalmasa, pedig már nem volt az) és így szólt hozzá: Te László, mint becsületes ember, mondd meg nekem, bizonyos vagy-e abban, hogy Napóleon segítségünkre fog jönni, ha a szakítás köztünk és az uralkodóház között megtörténik? Mire Teleki azt válaszolta, hogy erre őneki biztosítéka nincs. Jól van, mondá Deák, akkor én cselekszem - s megírta a föliratot s megküldte azt Telekinek elolvasás és állásfoglalás végett. Teleki elolvasta, visszavitte Deáknak, megköszönte figyelmét és szó nélkül távozott. (Ezek a dolgok május első napjaiban történtek.) Május 9-ére volt tervbe véve, hogy Deák a képviselőházban előterjeszti felirati javaslatát. Az előző éjjel Teleki főbe lőtte magát. Deák úgy fogta fel Telekinek gyászos elhatározását, hogy Teleki a saját személyében kiegyezni nem akart, de a kiegyezésnek nem akart útjában állani. Beöthy Ákos, ki ezt Deáktól magától hallotta, késznek nyilatkozott előadását esküvel is megerősíteni. (L. Kónyi, Deák Beszédei III. 111-112. l.)

Míg Andrássy Magyarországon nem tehetett mást, mint hogy a háttérbe vonulva várta a dolgok fejlődését, Bismarck Frankfurtban ült, mint a porosz érdekek erélyes őre. Ő maga beszéli, hogy veszekedőnek - Raufbold - nevezték, mivel fáradhatatlan volt az osztrák túlkapások visszautasításában. Fentebb már említve volt, hogy egy ízben majdnem párviadalra került a dolog közte és gr. Rechberg, Ausztria képviselője közt.

A krími hadjárat alatt Bismarck azok közé tartozott, kik a porosz királyt Ausztria támogatásáról lebeszélni igyekeztek. Frankfurtból Berlinbe küldött sürgönyeiből világos, hogy ekkor már nem a konzervatív elvekhez való ragaszkodás sugallta neki ezeket a tanácsokat, hanem az volt a gondolata, hogy a porosz király csak az alatt a feltétel alatt támogassa Ausztria terveit, ha Ausztria cserében Poroszország javára lemond hatalmának egy részéről Németországban. Ekkor már minden politikai kérdést a porosz-osztrák versengés szempontjából fogott fel. Jellemző 1854. február 15-én kelt levele, melyben arra int, hogy a gyors porosz fregattot ne kössék a szúette osztrák hadihajóhoz. Egyébiránt ekkor még abban a hiedelemben volt Bismarck, hogy a legelső európai kavarodás alkalmával Ausztriát lemondathatja Németországban elfoglalt állásáról, cserében azért, hogy Poroszország őt más csatatereken támogatja. Ezért mondotta fel Ausztriának a szövetségi politikát s ezért jelölte meg 1857. május 18-áról datált nagy emlékiratában Ausztria legyőzésére legtermészetesebb szövetségesnek Franciaországot. De az ingatag IV. Frigyes Vilmosnál semmi eredményt sem tudott elérni.

A fordulat Bismarck számára akkor érkezett el, mikor 1858. október 26-án az elborult lelkű király helyett Vilmos herceg vette át a hatalmat, egyelőre mint régens. Azonban még Vilmos sem fogadta el mindjárt a Bismarck által képviselt eszméket. Ő sem akarta törésre vinni a dolgot Ausztriával, azért még az osztrák-olasz háború kitörése előtt visszahívta Bismarckot Frankfurtból és (1859. áprilisban) Szentpétervárra küldötte követnek, hogy - mint Bismarck tréfásan mondá - kissé lehűtse. De Bismarck még onnan is erősen tiltakozott azellen, hogy Poroszország az 1859. évi olasz háború idejében katonailag Franciaország ellen készülődjék, mert úgy vélte, hogy már ez a készülődés is javítana Ausztria helyzetén, Franciaországnak pedig ártana. Báró Schleinitz porosz külügyminiszternek május 12-én így írt: »Szövetségi viszonyainkon olyan sebek rágódnak, melyeket tűzzel és vassal kell kiégetnünk.« Ugyanaz a gondolat ez, melyet pár év múlva, mint már miniszterelnök úgy fejezett ki, hogy a német kérdést vérrel és vassal lehet csak megoldani.

1862-ben rövid ideig Párizsba küldötte a király Bismarckot Napóleon udvarához, mint nagykövetet. Még ugyanebben az évben szeptember 25-én kinevezte miniszterelnökének. Csak most lépett rá Bismarck igazán világtörténeti küldetésének útjára, mely úton az első állomás a király és a porosz képviselőház közt a katonai reform kérdésében kitört konfliktus leküzdése lett.

Vilmos királyt ez a konfliktus már annyira elkeserítette, hogy el volt tökélve a trónról lemondani. Már elkészítette lemondólevelét. Bismarck »Gondolatok és Emlékezések« című hátrahagyott munkájában (I. 269. l.) drámai erővel írja le, hogyan beszélte le a királyt lemondási szándékáról. Többek közt ezt mondta neki: »Inkább kész vagyok a királlyal együtt elveszni, mint felségedet a parlamenti uralommal való harcban cserben hagyni.« A király erre széttépte lemondó iratát.

És ezzel elérkeztünk a kezdetéhez ama nagy világdrámának, mely a német kérdésnek s ezzel szoros kapcsolatban s vele párhuzamosan a magyar kérdésnek is megoldásához vezetett. Bismarck erős kézzel fogott hozzá nemsokára Németország s ezzel Közép-Európa sorsának átalakításához. Utána csakhamar gr. Andrássy is fellép az események színterére, hogy elfoglalja a nagy kancellár mellett azt a történelmi szerepet, mely a berlini kongresszust ábrázoló festményen oly találóan szimbolizálva van.