Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám

Halász Imre: Koronajáradék 87.50

Mikor a magyar pénzügyek nagyon rosszul állottak, úgy harminc-harmincöt évvel ezelőtt, akkor nagyon sűrűn foglalkoztunk a magyar állami pénzügyekkel. Mikor a magyar államháztartásban a nyolcvanas évek végén nagy erőfeszítések és áldozatok árán az egyensúly helyreállt, akkor jóformán kiment a divatból s nem is igen tartatott ízlésesnek az állami pénzügyeinkkel való foglalkozás. Az idők jele, hogy a publicitás emberei most ismét kezdik előkeresgélni ezt a száraz témát.

A magyar koronajáradék árfolyama 87-88 közt ingadozik. A megváltozott időknek nevezetes momentója ez. Oly idegenszerűen fest ez a szám, miután az emberek szeme már megszokta a 90-nél is jóval magasabb kurzusokat s az idősebbek még arra is emlékeznek, mikor a koronajáradék - úgy 1898 körül - parin (100-on) állott.

Nos hát az emberek mindent megszoknak. Ezeket az alacsony rentekurzusokat is meg fogják szokni s azt hiszem, lesz is idejök hozzá, hogy megszokják őket.

Bizonyára groteszk dolognak látszik némelyek előtt, hogy egyszerre járadékkurzusokról beszélünk itt az érdekfeszítő novellák és a magasröptű lírai költemények tőszomszédságában. De csak hadd beszéljünk róluk, hisz a lírai költők sem élnek ambróziával. Beszéljünk pedig a lehető legnagyobb higgadtsággal, sine ira - ha nem is éppen sine studio, mellőzve azt, amit Bismarck a maga vaskos nyelvén »Agitationslügének«, izgatási hazugságnak nevezett.

Ez a dísztelen bűn talán soha sem burjánzott közéletünkben annyira, mint napjainkban - s már hallani lehet oly szavakat, mintha ezek az alacsony járadékkurzusok a mostani pártpolitikai konstelláció szüleményei volnának. Nemigen hiszem ugyan, hogy ezekre a hangokra hallgasson, akinek járadékkötvényei vannak. Mikor pénzről, anyagi érdekről, mikor arról van szó, hogy valamely értékpapírt vegyen-e, vagy eladjon, szóval egyéni érdekét érintő üzleti kérdésekben, mindenki a jobbik eszét szereti elővenni - ha van neki.

Mi okozta a járadékok újabb feltűnő hanyatlását? Ha az okokkal tisztába jövünk, akkor hozzávetőleges biztonsággal megítélhetjük azt is: várható-e egyhamar az árfolyamok emelkedése? Magától értetődik, hogy nem a börzelátogató nézőpontjából vizsgáljuk ezt a kérdést, aki máról holnapra spekulál s akit néhány fillérnyi árváltozások érdekelnek. E sorok a nagyobb közönségnek vannak szánva s az általános közgazdasági és állampénzügyi érdekek magasabb álláspontjáról kívánják méltatni a kérdést.

A magyar járadék árfolyamának csökkenését elsősorban egész Európára kiterjedő általános okok idézték elő. Ezekhez az okokhoz azután járultak mások, ami pénzügyi és társadalompolitikai viszonyainkkal összefüggők. A járadékfolyamok csökkenése Európa valamennyi országára kiterjed.

Az angol 2ž percentes consolok például 1888-ban 113-on állottak s ebből a szédítő magasságból aránylag gyorsan az angol viszonyok közt igen alacsonynak mondható színvonalra szállottak alá. Pár évvel az említett szédítő árfolyam után Anglia nagyobb consolemissiót eszközölt s a 2ž percentes consolokat 98˝ percentes kurzuson bocsátották aláírás alá. Ez akkor feltűnő volt. Ma a 2˝ percentes angol consolok árfolyama 75 5/16.

Lássunk egy hozzánk legközelebb álló példát. Megszoktuk, mintha valami természeti törvény volna, hogy az osztrák járadékok néhány percenttel magasabb árfolyamon állottak, mint a hasonló kamatozású magyar járadék. Mit látunk ma? Az osztrák járadék tökéletesen elvesztette ezt az előnyét. Leromlott egész odáig, ahol a magyar áll, tehát az osztrák 4 percentes koronajáradék, mely előbb magasabban állt, mint a mienk, többet vesztett, mint a mienk. Hasonló tüneteket észlelünk egész Európában. A süllyedés általános. Néhol ugyan valamivel kisebb, mint nálunk, ami csak azt mutatja, hogy az általános és fő árfolyamhatározó okokhoz mindenütt járulnak másodlagos okok is.

Ezeknek a már említett általános okoknak ellenpróbáját megtaláljuk, ha 4 percentes járadékunk árfolyamát összehasonlítjuk az ugyancsak 4 percentes záloglevelek árfolyamával. Ez utóbbiakat nem érintik közvetlenül az állami pénzügyek. Jóságuk kétségtelen. S mit látunk? Árfolyamuk majdnem azonos a 4 percentes állami járadékéval. Járadék 88, záloglevél 90. Ez a kis különbség körülbelül megfelel annak az értéktöbbletnek, mely a záloglevelek kisorsolásából s ennek folytán pariárfolyamon való majdani beváltásából keletkezik. Ehhez járul, hogy a záloglevél-kibocsátó intézetek különösen gondozzák és őrzik zálogleveleik árfolyamát. Az állam, úgy látszik, mostanában nem teszi ezt. A Rothschild-csoport is alig. Hisz utóbbinak nincs is érdekében a majdani új emissziók tekintetéből emelni a kurzusokat.

Az egyszerű valóság az, hogy a tőke manapság nemcsak nálunk, hanem egész Európában alacsonyabban taksálja a fix kamatozású papírokat, mint ahogy előbb taksálta.

Ennek a nevezetes közgazdasági tünetnek első és fő oka annyira kézenfekvő, hogy még a laikus előtt is felesleges azt bővebben fejtegetni. Az államok újabb időben oly fokozott mértékben veszik igénybe a tőkét, hogy a gazdálkodó társadalom megtakarítási tevékenysége nem tud lépést tartani ezzel az igénybevétellel. Európa maga s még az Európán kívüli országok is oly óriási kölcsönigényekkel lépnek fel, aminőre a múltban példa csak kivételes esetekben volt. Márpedig manapság inkább, mint bármikor régebben, az egész világ pénzpiaca egy összefüggő egész, úgyhogy a tőkének bármely ponton való tömegesebb igénybevétele kihat az egész tőkepiacra. Az állami célokra való tömeges igénybevételek viszont maguk után húzzák a nem állami célokat szolgáló befektetésekre szolgáló kölcsönpapírokat, az állami járadékok és a községi kötvények vagy záloglevelek közt kézzelfogható kölcsönhatás áll fönn. A rentekurzusok csökkenése nyomja a záloglevelek árfolyamát.

Szükséges-e rámutatnunk arra a közismert tényre, hogy újabb időben valamennyi állam szinte lázas sietséggel fegyverkezik, rengeteg hadihajókat épít, sőt már a szárazföld és a tenger nem is elég nekik, hanem a levegőt is birtokba veszik a militarizmus számára. Mindez képzelhetetlen pénzösszegekbe kerül. Fölül rá még több ponton tényleges háború is dühöng. Franciaország Marokkóban harcol. Olaszország Tripolisban küzd s a Földközi-tenger vizeiben s naponként átlag kétmillió lírájába kerül ez a mulatság. Hogy kölcsön veszi-e fel, vagy tartalékjait fogyasztja s a többit függő adósság alakjában szerzi be, az a hatás tekintetében nem tesz nagy különbséget. Mindenesetre óriási értékek semmisíttetnek meg s a tőkék valahonnét elvonatnak, hol eddig más céloknak álltak rendelkezésére.

A többi hatalmak feszült figyelemmel lesik a tripolisi háborút és az ezzel kapcsolatos fejleményeket s ez a »qui vive«-en állás, az egész keleti kérdés napirendre kerülésének eshetősége fokozza a pénzpiac feszültségét. Beszéljünk-e még a Távol-Keletről, Kínáról, Japánról, melyek szintén szakadatlanul nagy tőkéket vonnak el Európától.

Az árfolyamcsökkenésnek e nagy általános okai többé-kevésbé mindenütt megteszik hatásukat, ott is, ahol az illető államok jól gazdálkodnak, természetesen fokozott mértékben ott, hol az állami gazdálkodás nem mondható mintaszerűnek, mint nálunk és Ausztriában.

Ausztria és Magyarország e tekintetben nem sokat vethet egymás szemére. Ausztria óriási rekordot ért el az adósságcsinálás terén. Zaleski pénzügyminiszter nemrég, ahogy hivatalát elfoglalta, rámutatott arra a tényre, hogy Ausztria az utolsó tíz év alatt naponként egymillió korona adósságot csinált. Kell-e még sok magyarázat ahhoz, hogy miért romlott le az osztrák járadék egészen a mi járadékunk mostani színvonaláig? Ausztria pénzügyeinek a rákfenéje, hogy az egytől-egyig másfelé húzó tartományok kiélik, pénzügyileg kiaknázzák az államot. Ez a magasabb lekenyerezési rendszer olyanforma hatású nagyban, mint nálunk a Horvátországgal való helyzet, melyre évenként milliókat ráfizetünk.

Ami pedig a mi saját financiáinkat illeti, ezekkel most behatóbban foglalkozni nem kívánok. Ne tévesszen meg senkit az a körülmény, hogy nálunk a papíron egyelőre nincs deficit, sőt egy parányi összegben felesleg mutatkozik. A deficit újra előállása nem is kérdés, hanem matematikai bizonyosság. Maholnap kénytelenek leszünk hozzányúlni azokhoz az utolsó rezervákhoz - gyufa- és szeszmonopólium stb. - melyeket jó lett volna egy háború, vagy más rendkívüli csapás esetére tartogatnunk. A könnyelmű gazdálkodás útjára rálépett már a koalíciós kormány, mely felül rá még felemelt kvótát, kétszáz milliós knin-ogulini vasútépítési kötelezettséget s más hasonló kedves dolgokat hagyott örökségül ránk. Valóságos költekezési láz rázza a magyar társadalmat. Az állam szakadatlan ostrom alatt áll.

A közalkalmazottak különböző csoportjai tömegekbe verődve egymás után kérik, itt-ott fenyegetőleg követelik a fizetésemelést. Ezek a tünetek évek óta észlelhetők, a követelések egyre hangosabbak lesznek. Az anarchia szelleme már bevonult a közalkalmazottak soraiba is. A tapasztalás pedig azt mutatja, hogy minél hangosabb, minél követelőbb a fellépés, annál nagyobb kilátása van a sikerre. Azért az állammal szemben támasztott követelések nem is fognak megszűnni soha, mert ha az egyik ponton kielégíttetnek, az más pontokon ébreszt újabb kísérleteket. Az állam ellenállási képességének a megújuló rohamokkal szemben való gyengesége vele jár a parlamentarizmussal.

Így előáll a közjövedelmek minden elgondolható eszközzel való fokozásának szükségessége. A végtelen csavar működésében csak rövid szünetek állhatnak be s az így előteremtett újabb milliókat a gazdasági értelemben ún. iroduktív osztályok eltartása veszi igénybe: a militarizmus, a bürokrácia és a papság. A militarizmus ellen hallunk néha egy-egy dörgedelmes frázist elpuffanni, de eredménytelenül. De már a bürokrácia túltengése s az a lefőzetése az államnak, mely a kongrua-kérdésben történt s melyet újabb lefőzetések és érvágások fognak követni, még frázisokat sem produkál. Különösen a papságnak valódi eldorádója ez az ország - mert hát ennek kortesszolgálataira minden párt számít. Azért nem is tud Magyarországon antiklerikális párt kialakulni.

A bürokratizmus lavinája kettős alakban készül elborítani az országot: fizetésemelés és személyzetszaporítás alakjában.

Egy híres francia közgazda mondotta - azért utalok rá, nehogy csekélységem sújtassék meg nem érdemelt anathemával - hogy a bürokráciának mindenütt az egész világon két fő tendenciája van: minél nagyobb fizetés és minél kevesebb munka. Ez az általános elv nálunk még valamivel nagyobb mértékben érvényesül, mint más országokban. Ennek oka az, hogy a protekciós rendszer sehol sem fejlődött ki annyira, sehol sem hatotta át, mint egy rákfene, csontig, velőig, az egész közéletet és társadalmat, mint minálunk.

A protekciós ember nem dolgozik, mert tehetség és munka nélkül is előremegy. Akinek protekciója nincs, akit mellőztek, vagy átugrottak, az is igyekszik minél kevesebbet dolgozni, először mert tudja, hogy szorgalma és erőfeszítése úgyis hiábavaló volna, másodszor mert el van keseredve a rajta esett - néha persze csak képzelt - igazságtalanság miatt. A teljesítményeknek egy minimumra leszorítása már egész rendszerré nőtte ki magát. E munkakerülgetési rendszert mindenki látja, ismeri, de eddig nem akadt erős kéz, mely végigseperne ezeken a visszaéléseken.

Az erők kellő ki nem használását s az ebből származó, soha véget nem érő személyzetszaporítási tendenciát nem menti semmi. A fizetésemelésre irányzott követeléseket magyarázza és részben igazolja az utóbbi időszakban beállott nagymérvű drágaság.

Az általános drágaság hatását pedig a tűrhetetlenségig fokozza az, hogy a fix fizetésből élő társadalmi rétegek, ahelyett hogy életmódjuk berendezésénél alkalmazkodnának az adott megélhetési föltételekhez, erős hajlamot mutatnak »standard of life«-jük felcsigázására. Mi úri náció vagyunk. Nálunk csendes lenézetés a sorsa annak a bölcsnek, aki addig nyújtózkodik, ameddig a takaró ér. A lenézéshez irigység is csatlakozik, ha a takarékoskodónak sikerül némi tőkét gyűjteni s a nem takarékoskodónak sikerül - ami kimaradhatatlan - némi adósságokra szert tenni.

Mire való ez a beszéd a takarékosságról? Mi köze van a járadékkurzusnak a takarékossághoz? - kérdezhetné az olvasó. Hát igen nagy köze van. A rentekurzusok legfőbb támasza, talpköve a takarékosság. A milliók takarékossága. Franciaországban mindenki takarékos, a nem takarékos ember ott kivétel. Ennek az a következménye, hogy ott a lakosság nemcsak a saját állama milliárdokra menő kötvényeit veszi meg, hanem még más államoknak szintén milliárdokra menő kötvényeit is. Így tesznek a nagy kapitalista nemzetek mind. Ennek a csudának az alapja a takarékosság.

Nálunk a takarékosság a kivétel, a bő költekezés a szabály. Legnagyobb mértékben áll ez a középosztálynak ama nagyszabású rétegéről, mely fix fizetésből él s jövője tekintetében nyugdíjkilátásokra támaszkodik. E társadalmi rétegben - mely pedig nálunk az ún. középosztálynak a derekát alkotja - fehér holló az, aki bármi szerény kis tőkét gyűjt. A legnagyobb rész hihetetlenül eladósodva vergődik át az életen.

Sötétlátás volna azonban azt állítani, hogy ez az osztály, bármily, számos különben, középosztályunk típusa. Vannak ebben az országban, akik tőkét gyűjtenek éspedig nemcsak gazdag embereink, hanem a középosztálynak vezető elemei közt is. A gazdák, a kereskedők, az iparosok, a vállalkozók, a szellemi munkások ezrei és tízezrei évenként sok milliót takarítanak meg, a munkásosztály is kezdi már kivenni részét a tőkegyűjtésből. Mutatja ezt a posta-takarékpénztár. Bizonyára évenként legalább százmillió koronára tehető az az összeg, mellyel Magyarországon a tőke szaporodik.

Miért hogy ezek a tőkék oly kevés hajlamot mutatnak a járadékvásárlásra és újabban még feltűnően kevesebbet, mint előbb?

Ennek a tünetnek egyik, talán éppen legfontosabb oka ismét az általános drágaság.

Előrebocsátandó, hogy a drágaság már magában véve is erősen ható tényező a pénzpiac feszültségét fokozó, nagy pénztömegeket lekötő többi faktorok sorában. Mikor minden nyersanyag drágább, minden munkabér sokkal magasabb, akkor tetemesen nagyobb tőkék szükségeltetnek bizonyos adott mennyiségű termelési és forgalmi tranzakciók lebonyolítására.

De a növekvő drágaságnak a rentepiacra való csökkentő hatása közvetlenül is nyilatkozik. A drágaság 1. csökkenti maguknak az elérhető megtakarításoknak mennyiségét, 2. csökkenti a hajlamot, hogy a felgyülemlő tőkék fix kamatozású papírokban helyeztessenek el.

Vegyünk egy szerényebb vagyonú tőkepénzest, kinek tőkéje - mondjuk - 300000 koronát tesz ki. Ez a tőke eddig négy percentes járadékokban és záloglevelekben volt elhelyezve. Az így elért 12000 korona jövedelemből eddigelé ez a polgár el tudta tartani családját s még félre is tudott tenni évenként pár ezer koronát.

Most jött a drágaság. A mi polgárunk kezdte észrevenni, hogy akárhogy küzd és igyekszik, az ő 12000 korona jövedelméből már semmit sem tud félretenni. Mit tett tehát? Eladta 4 percentes fix kamatozású papírjait s vásárolt helyettük, óvatos és körültekintő vizsgálat után, különféle bank- és ipari részvényeket, melyek nem fix kamatozásúak ugyan, de 6-8 percentet, esetleg még többet is jövedelmeznek. Felül rá még árfolyamban is nyújtanak emelkedési lehetőséget, míg a fix kamatozású papírok csekély kamatozás mellett még árfolyamukban is lemorzsolódtak. A mi polgárunk ily módon, igaz, hogy bizonyos kockázat árán, de amely kockázat kellő óvatosság mellett inkább elméletinek, mint reálisnak mondható, eddigi 12 000 korona jövedelme helyett szert tesz 20 000 korona s néha még ennél is magasabb jövedelemre. Nem számított tehát rosszul. Valóban a bank- és iparvállalatok nálunk - természetesen leszámítva a leszámítandókat - az utóbbi időben hatalmas fellendülésnek indultak. Ezt mindenki láthatja, aki látni akar s konstatálja a legilletékesebb fórum, a budapesti kereskedelmi kamara is legutóbbi évi jelentésében. Íme, ez a fellendülés, mely óriási tőkéket von magához, egyik legerősebb s hozzátehetjük határozottan legörvendetesebb ama faktorok közt, melyek nálunk a járadék- és záloglevélpiac gyengítéséhez s ezzel a fix kamatozású papírok árfolyamának csökkentéséhez hozzájárultak s előreláthatólag még soká hozzá fognak járulni.

Mindezek tetejébe még maga az állam is beállott a járadékfolyamot csökkentő tényezők sorába. A járadéknak az állam a kibocsátáskor törvényes és teljes adómentességet biztosított. Most nagy ravaszul megkerülte ezt az ünnepélyesen biztosított adómentességet s a Wekerle-féle jövedelmi adótörvényben, igaz, hogy nem szelvényadó, hanem jövedelemadó címén dekretálta a járadékokból származó jövedelem megadóztatását. Mintha az adózónak nem mindegy volna, ha szelvényadó vagy jövedelmi adó címén veszik-e el jövedelmének egy részét.

De hát pénzügyi bölcseink meghajolva az újabb finánctudományi elméletek előtt, egyszerűen lemásolták a megfelelő porosz jövedelmi adótörvényt, úgy okoskodván, hogy ami Poroszországnak jó, az okvetlenül jó lesz nálunk is. Pedig ez nem áll, mert egészen mások a viszonyok ott, mint nálunk.

Mit jelent a járadékok megadóztatása a nagy kapitalista nemzeteknél? Jelenti elsősorban és főleg a polgárok azon jövedelmének adó alá vonását, melyet ezek külföldi járadékok s egyéb külföldi befektetéseik után élveznek. A jövedelemnek ezen kategóriáját már évek előtt a statisztikai és hivatalos becslések Angliában évi 3 milliárd, Németországban évi 800 millió koronára tették. Azóta ezek bizonyosan még növekedtek. E rengeteg nagyságú jövedelmek adó alá vonása valóban megérdemli a fáradságot.

De hogyan állnak a viszonyok nálunk? Nálunk külföldi értékpapírok után húzott jövedelem lehet mondani semmi sincs. A saját járadékainknak is csak mintegy egyharmada van az országban elhelyezve, az évi kétszáz milliónyi kamatnak tehát kétharmada külföldre megy - ehhez a jövedelemadóval hozzá nem férkőzhetünk - csupán mintegy 80 millió vagy mondjuk nagyon optimisztikusan 100 millió az az elvben adómentes járadékkamat, melyet a jövedelemadóval sújtani képesek vagyunk, megjegyezvén, hogy a leginquizitoriusabb eljárás mellett sem lesz lehetséges ezt az egész összeget jövedelmi adó alá vonni.

Amit e nem egészen faire eljárással a réven nyerünk, azt teljesen elveszítjük a vámon, mert nyomván a járadékunk kurzusát; ez a nyomás kiterjed a külföldön elhelyezett járadékaink kurzusára is és szenvedni fogjuk következményeit elmaradhatatlan járadék kibocsátásaink kedvezőtlenebb kurzusában.

Azzal tehát, hogy adómenteseknek nyilvánított járadékainkat kerülő úton adó alá vontuk, már eddig is hozzájárultunk az árfolyam csökkentéséhez, mert bár a jövedelemadó-törvény még végrehajtva nincs, a tőzsde s általában a tőkepiac előre eskomptálja annak előre látott következményeit.

Vonjuk le már most a következtetéseket. Van-e rá kilátás, hogy az európai államok beszüntetik fegyverkezéseiket s erre és egyéb célokra a tőkepiacot kevésbé vegyék igénybe? Felelet: hosszú időre nincs kilátás.

Van-e rá kilátás, hogy a magyar állam rátér a szigorú takarékosság útjára úgy a katonai, mint egyéb kiadások tekintetében, úgy hogy sem az államjövedelmek fokozására, sem újabb kölcsönökre szorulni nem fog? Felelet: bizonyos, hogy egyik sem következik be. Matematikai bizonyosság, hogy mind a közjövedelmek fokozására, mind pedig újabb kölcsönök felvételére rá fog szorulni.

Van-e kilátás arra, hogy a fix fizetésekből élő széles társadalmi rétegek erkölcseiket, életmódjukat, egész világfelfogásukat alaposan megváltoztatva, adósságcsinálás helyett ráadják magukat járadékok vásárlására? Felelet: erre kilátás nincs, mert csudák ma már nem történnek. (Előbb sem történtek.)

Valószínű-e, hogy az ipar, kereskedés, vállalkozás terén oly visszaesés áll be, mely az e tereken elfoglalt tőkék egy részét négy percentes járadékok tömeges vásárlására szorítja? Higgyük és reméljük, hogy ily szerencsétlen fordulat bekövetkezni nem fog s hogy csakis egy hosszabb fejlődés eredményeképp fognak felgyűlni nálunk sok száz millióra rúgó oly tőkék, melyek a befektetésnek legkonzervatívabb, mert legnyugalmasabb alakját, a járadékban való elhelyezkedést fogják választani. Ehhez természetesen hosszú idő kell s így a dolgok természete szerint az ettől várható eredmény is csak hosszabb idő múlva következhetik be.

Mindent összevéve tehát el kell készülve lennünk arra, hogy a magyar állam soká már ki nem kerülhető kölcsönműveleteit hosszabb időn át csak aránylag nyomott árfolyamok mellett fogja eszközölhetni.

Ez lévén a helyzet horoszkópja, a következő kérdést vagyok bátor intézni mindenekelőtt dr. Wekerle Sándor ő excellenciájához s egyúttal pénzügyeink mostani vezetőjéhez is:

Mi lesz a blockjáradék konverziójával? Az 1908. évi XVI. törvénycikkbe becikkelyezett, 1907. október 8-án kelt egyezmény értelmében a magyar korona országai kötelezték magokat, Ausztriának az 1867-ben vállalt államadóssági járulék megváltásaképp - a domániális kölcsönből Magyarországra eső összegtől eltekintve - készpénzben 1.348.886.000 koronát (ezerháromszáznegyvennyolcmillió és 886.000 koronát) lefizetni. Ha ezt a felmondás utáni első tíz évben meg nem fizetik, akkor a további években tizenkét éven át a fizetendő összeg évi 3.345.000 koronával, tehát tizenkét év alatt kereken 40 millió koronával növekedik.

Mit jelent ez? Azt, hogy Magyarország tartozik Ausztriának a fentebbi rengeteg sommát 40 millió pönále terhével is súlyosbítva a felmondástól számított tíz év alatt kifizetni.

Wekerle, aki annak idején ezt a szerződést megkötötte, úgy számított akkor, hogy ezt az összeget 4 percentes járadék kibocsátásával 96-os árfolyam mellett képes lesz előteremteni s e konverzionális művelettel évi 2˝ millió korona kamatmegtakarítást fogunk elérni. Ez az akkori viszonyok közt nem látszott túl vérmes számításnak.

Mit gondol Wekerle őexcellenciája, mikor a mostani, 87 körüli rentekurzusokat látja? Gondol-e arra, hogy az 1907 október 8-i szerződéssel - jóhiszeműleg - egy hurkot vetett Magyarország nyakába, melynek a végét Ausztria tartja kezében?

A mostani árfolyam mellett kereken 1 550 000 000 korona járadékot kellene kibocsátanunk, hogy a fentebb említett, kötelezett tőkét kifizethessük. Ennek a rengeteg összegnek évi kamatja kereken 62 millió koronát tenne, vagyis 3 660 000 koronával többet, mint az az évi járulék, melyet a művelet segítségével megváltani akarunk. Tehát e művelet kivihetetlen s még a mai árfolyam jókora emelkedése után is kivihetetlen marad. A várt kamatmegtakarítás, mely az egész műveletnek célja, csakis 96-os kurzusnál állana be.

Ausztriának hatalmat adtunk, hogy ellenünk egy spanyol csavart alkalmazzon. Remélhetjük-e, hogy nem fogja alkalmazni, már csak azért is, hogy ránk más fontos kérdésekben nyomást gyakoroljon? Várhatunk-e a múltak tapasztalatai után nagylelkűséget Ausztriától? A 87-es járadékkurzus, mely ily gondolatokat ébreszt, valóban baljóslatú jel a magyar politika egén. In hoc signo non vinces!