Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám

Gordius László: Párbaj

(Kávéház, éjjel három órakor. Már félórája senki se jött be. A fényezetlen parkett most, hogy nem járnak rajta, piszkosan, szomorúan terül el a ragyogó falak, rézveretes asztalok és székek között, a csillárok alatt. Vendég alig lézeng a kávéházban. Egyik asztalnál két férfi beszélget. Koruk 25 és 35 között. Semmi különös nincs rajtuk, csak az, hogy fáradtak, álmosak és mégis ott ülnek, hol hallgatva, hol beszélgetve. Miről beszélgetnek? Semmiről. Mi beszélni valójuk van? Semmi. Miért nem mennek haza? Nem tudnak. A sáros padlóról eszükbe jutott a hideg szoba, melyben le kellene feküdniök, a negyedik emelet, a kapu előtti hosszú várakozás és most várják, míg lesz annyi erejük, hogy összeszedjék magukat és mindennek szembenézzenek. Azért beszélgetnek, mert mind a kettő reméli, hogy majd eszébe jut neki, vagy a másiknak, valami, ami meleget kerget a fejébe, ami felvillanyozza, ami kedvet ad, ami azt az illúziót kelti benne, hogy érdemes magát eltenni holnapra. Evégből mindenről beszélgetnek. Most az egyik beszél, nevezzük ezt az egyiket naivnak, mert valóban az. A másikat pedig nevezzük így: az ügyes ember.)

A naiv: És akkor elálmosodtam. Még csak tíz óra volt, még csak az első üveg pezsgőt bontották fel, még csak ketten mondtak pohárköszöntőt, még el lehetett volna mondani a tósztomat és én, az isten verje meg, elálmosodtam. Igaz, hogy előtte való éjjel vonaton voltam, igaz, hogy egész nap lótottam-futottam. De a fenébe is, éreztem, hogy csak beszélnem kellene, néhány kerek mondatot kellene mondanom és diadal vár rám. Ha még azt a mondókát elmondom ott a mezővári kaszinóban, akkor a kerület az enyém. És szerettek volna hallani. Csak neki kellett volna vágni, csak el kellett volna kezdeni. De ne adj isten, hogy fel tudtam volna kelni. Odaragadtam a székhez, mintha derekamnál fogva oda kötöttek volna, komoran néztem és nem beszéltem. Mikor azután az alkalom elmúlt, nagyon megsajnáltam és gondolkodóba estem. Igaz, lehettem volna álmos, volt rá okom. De ... a tehetséges ember nem álmos. Nem álmos, nem éhes, nem szomjas, nem ember. Csak céltudatos. Maga a megtestesült céltudatosság. Akinek testi szükségletei vannak, az nem tehetséges ember. (Komoran forgatja a fejét.) Nem, nem vagyok tehetséges ember.

Az ügyes ember: (Vidáman kiegyenesedik, pénzt vesz elő és mutatja a fizető pincérnek.) Fizetek. (A fizető odajön, visszaad, elmegy. Az ügyes elteszi, ami visszajár és közben nevetve beszél.) No szervusz, én hazamegyek, holnap korán kell felkelnem. Mindenesetre ... gratulálok a felfedezésedhez. (A naiv elsápad és tágra nyitja a szemét. Az ügyes kegyetlenül folytatja.) Ez azt mutatja, hogy egy fokkal mégis tehetségesebb vagy, mint gondoltam. Íme, be tudod látni, amit már rég megmondhatott volna neked bárki. Csak egy hibád van: az, hogy ilyet elmondasz. Ez nagy hiba. Önmagunk halálos ítéletét elmondani nem sokkal kevesebb, mint önmagunk fölött halálos ítéletet végrehajtani. A gyengeségnek nincs biztosabb árulója, mint az ilyen őszinte önvallomás. Ez felesleges naivitás. (Lebiggyeszti az ajkát.) Tehetségtelenség. (Feláll.)

A naiv: (Már nem sápadt. Az utolsó szavakra elpirult és szintén feláll.) Én is megyek. (Elmennek és a párbeszéd már az utcán folytatódik. Egy darabig nem szólnak egy szót se, az ügyes fütyörész, a naiv összeráncolt homlokkal megy. Végül komolyan és csendesen, minden külső súly nélkül és mégis határozottan mondja az ügyes fiatalembernek): Te nem vagy becsületes ember.

Az ügyes ember (gunyoros nevetéssel ránéz): Ugyan.

A naiv: Igen. Én azt mondtam: egész éjjel utaztam, egész nap dolgoztam, de este tízkor elálmosodtam. Ezért nem vagyok tehetséges. Ha te becsületes ember vagy, azt mondod: »No igaz, világot rengető tehetség nem vagy. Napóleon talán nem álmosodott volna el, de hát végre is, te ennyit nem is vársz magadtól és tévedsz, mikor ilyen szempontból nézed magad. Te esztétikus vagy, író, művész, nem politikus. Igaz, hogy cél volt előtted, de mily rettentő dolog egy bankett a mezővári kaszinóban! Juhászbojtárok vasárnapi menüje, az emberekről jobb nem beszélni. Azután a szpics! Elmondani oly tényeket, amelyek minden politikai óvodásnak kisujjában vannak! Hát ettől magától is el lehet álmosodni! Ez nem neked való! Lett volna csak ott valami megnézni való, valami kikenetlen, őszinte, érdekes valóság: reggelig is fennmaradtál volna.« Ezt kellett volna mondanod, vagy valami ilyet, amit egy kezdő fűzfapoétának is elmondhattál volna minden kockázat nélkül. De te nem ezt tetted, hanem ráhagytad, hogy minden tehetség híján valónak érezzem magam. Akartad, hogy szégyelljem magam, mint aki dőre rögeszmét kerget vagy őt meg nem illető helyre tolakszik. Ez ... ez becstelenség.

Az ügyes (kelletlenül): De kérlek ...

A naiv (szavába vág): Igen, te becstelenségre hajlamos ember vagy. De már most menjünk tovább, mert már most tovább is van. Én úgy érzem, hogy minél becstelenebb tud valaki lenni, annál tehetségtelenebb. A becstelenség olyan szerv, amivel a legutolsókat ruházta fel a természet. Ott, ahol a tehetség okosan, nyugodtan, találékonyan, jótékony erővel halad, ott a tehetségtelen erőszakos, tör, ront és ezzel becstelen lesz. Te le akarsz mészárolni és ez gonoszság. De taglóval akarsz lemészárolni és ez szamárság, mert taglóval csak megkötött állatot lehet kivégezni! Mihelyt megmutattad a fegyvert, már ki is kerültem. Nem vagy nagy tehetség te se. (Szünet. Az ügyes kelletlenül hallgat.)

A naiv (folytatja): És most nézzünk jobban beléd. Amit írsz, az erőszakos és felületes összekotyvasztása az úgynevezett szellemességnek nehány citátummal, amit bármily buták is, nem tudsz elfelejteni. Egy idézetnek annál hosszabb élete van, minél feneketlenebb butaság rejlik benne. Mert ez izgatja az elmét. De lényegében a legbölcsebb cirátum is csak elodázása a fizetésnek. A darabjaidat recipe szerint írod. Igaz, megírtad őket, szorgalmas vagy, de a favágó is az és azért, hogy felvágta a fát, még nem tehetséges. Jámborékhoz, a riport szobába a ... az unokabácsid vitt. Szép pénzt keressz, de ismerek kétszáz embert, aki többet keres csipke- és szalagkereskedéssel, pedig még a csipkéhez és szalaghoz se ért. Tehetséges ember vagy te egyáltalán? Nem vagy. Erőszakos és szerencsés szalagkereskedő vagy, aki boltot örökölt és kiírta rá: Legfinomabb francia szalagok. Tehetségnek hazudod magad. Egyebet nem tudsz. Hazudni tudsz.

Az ügyes (türelmetlenül): Nos, tudok hazudni!

A naiv (rácsattanva): Ez se igaz. Nem tudsz hazudni, hanem muszáj hazudnod. Mert ha nem hazudsz, meghalsz, véged van, nulla vagy. Könyökölsz, tolakszol, szeretnéd az egész világ minden emberét kinyomni helyéből, mert rád nézve minden hely be van töltve, a te hétköznapiasságod részére nincs tér. Mit akarsz te? Kenyeret, pénzt ételre, italra, nőre, mint egy kéziboltos és azonfelül semmit. Így vagy te tehetség. Mindenre képes vagy, ami visszaélés, erőszakosság, hazugság, csak valami olyanra nem, amire azt mondhatnád: emberségből teszem. Telik tőlem, azért teszem. Mert tehetségemben áll, azért teszem. Semmi se vagy, csak komisz, egész a gyilkosságig. (Kis szünet. Ügyes nem felel. Naiv azután elneveti magát.) Ami ezúttal nem sikerült. Talán ... mert én mégis csak tudok akarni egyebet is.

(Pár lépést még mennek egymás mellett, szótlanul és a legközelebbi sarkon, épp ily szótlanul elválnak. Az ügyes csendesen befordul a mellékutcába.)